Mindenki másképp más – Ilyen volt a Hello, WMN! (összefoglaló és képek)

–

„Úgy nőttem fel, hogy 16 éves koromig nagyjából olyan emberek vettek körül, mint amilyen én vagyok, átlagosnak gondoltam magam. Olyannak, aki semerre sem lóg ki a tömegből. Aztán egy ösztöndíjjal Amerikába kerültem, ahol egy nyarat töltöttem egy iskolában... és rá kellett jönnöm, nagyon is más vagyok, ahogy mindenki az. Két hétig konkrétan meg sem mertem szólalni az órákon. Amikor végül mégis megtettem, a többi diák felállva megtapsolt. A kultúrsokk hatására derült ki számomra, hogy a világ nemcsak olyan, mint amilyen én vagyok, hanem annyiféle, ahányan élnek benne. Sokkal nyitottabb emberként jöttem haza” –
Így nyitja az estet D. Tóth Kriszta.

Mindenki másképp más.

Ez lett a hetedik Hello, WMN! est címe. És az első kérdés nem is lehet más, mint hogy mi volt a vendégek első „ki vagyok én?" élménye, amikor megpróbálták elhelyezni magukat a világban. 

Sebők Franciska, az est pszichológus szakértője rögtön magához ragadja a mikrofont ... ami elsőre nem szólalt meg, és ezt a poént nem lehet nem lecsapni. „Mindenekelőtt úgy határoznám meg magamat, mint aki taszítja a technikát..." Aztán komolyra fordítja: a szót, és mesél: „Nekem kamasz koromban volt az első ilyen emlékem. A létező összes identitást »fölpróbáltam« a turkált bőrkabáttól, a rapperig mindenfélék voltak, nekem leginkább akkor volt fontos, hogy mennyire vagyok más, illetve más legyek- e egyáltalán."

Erre már érkezik is a DTK-riposzt, hogy kamaszkorban sokan fölpróbálják a rapper szerkót… aztán van, aki persze benne marad – néz rá Fluorra.

Sorel a rendszerváltás környékén keservesen szembesült azzal, hogy ő más, mint a többiek. Erről ezt meséli:

„Nekem ez 1990 szeptemberében az iskola évnyitóján jött el. Aznap hazafelé már skinheadekkel verekedtem. Eléggé megvertek, azután Maurice Greent megszégyenítő sprintet vágtam le hazafelé. Akkor elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi a probléma, miért is verekedtünk? Aztán apám rendbe rakott, miközben ellátta a sebeimet. Édesapán kongói, édesanyám magyar – így lett belőlem egy ilyen fizimiskájú mokka. Majd húszévesen jött a másik oldal, amikor életemben először mentem Afrikába, és akkor mindenki azt mondta rám, hogy fehér vagyok.”

Tamás úgy érzi, egész életében kilógott a sorból. „Én 13 év alatt voltam az underground legalján, voltam a tini-mainstrem csúcsán, azt megtanultam, hogy hol van az, ahol nem érzem jól magam, és hol az, ahol igen. Az egész rapperség régen egy nagyon kívülálló, mozgalomszerű dolog volt. Ebben, mindig benne volt ez a kívülállás, az a fajta attitűd, hogy lemegyünk a térre, megfejtjük a világot, és azt gondoltuk, hogy mindent jobban tudunk egyel, mint a többiek."

Fluor 15-16 éves koráig meg volt győződve róla, hogy „egyáltalán nem való a bolygóra, és valahonnan máshonnan jött". Ugyanis mindent megkérdőjelezett maga körül, amiért nagyon utálták a tanárai. „Például itt van mindjárt az, hogy mi, emberek mindent megeszünk, ami nem tud ránk szólni, hogy ne együk meg,"  idéz föl egy tipikus példát gyerekkorából. „Ennyi erővel, mondjuk , lengyeleket is ehetnénk, nem? Hiszen az ő nyelvüket ugyanúgy nem érted, mint a tehenekét. És ez csak egy a sok gondolatmenetem közül, amit nem nagyon szerettek a tanáraim."

Hesna erre elmeséli, hogy őt salgótarjáni születése és szír származása miatt egy ideig palóc arabként emlegették. „Negyedikes voltam, amikor Michael Jacksonnak öltöztem egy farsangon.” Akkor nem volt téma, hogy ki fekete, arab, muszlim. Voltak viszont olyan kérdések, hogy: „a te családod sátorban él Szíriában? Pedig ott Damaszkuszban előbb volt Kinder tojás, mint Magyarországon."

A paralimpiai úszó Pásztory Dóri végtaghiányosan született, de nem emlékszik olyan pillanatra, amikor odaállt volna az édesanyja elé, hogy: hé, nekem miért csak öt ujjam van?! „Arra viszont emlékszem –  meséli –  amikor nagyon megtetszett, ahogy az elsőáldozók tartják a kezüket, és én nem tudtam olyan szép szimmetrikusan összezárni a két tenyeremet. Én egy ezernyolcszáz fős kis közösségben nőttem fel, mindenki ismert mindenkit – sosem volt olyan, hogy valaki emiatt bántott volna. Volt viszont rengeteg címkém később, mindamellett, hogy »én vagyok a lány, akinek öt ujja van«. Itt van rögtön például a »falusi lány, aki bejött a városba« címke, itthon pedig én vagyok a »külföldi magyar«, Londonban pedig a »magyar bevándorló«.

Vannak-e veszélyei a ránk ragasztott címkéknek? Hogyan birkózunk meg velük? – teszi fel a kérdést DTK Sebők Franciskának. A pszichológus szerint valamennyiünknek vannak különböző szerepei, mindannyiunkat kategorizál a külvilág – és ez akár még normális is lehet. A baj akkor jön, ha ezek a sémák negatívak, ha eltérnek az adott személyiségtől. Akármilyen szerepet tölt be az ember a környezetében, például a munkahelyén, ügyelnie kell arra, hogy mégis hű tudjon maradni a „belső mérlegéhez”.

És vajon hogy élnek együtt a különböző kultúrák, hogyan működtet egy-egy család eltérő hagyományokat?

Kembe Sorel kongói származású édesapja nyomdásznak tanult, majd beleszeretett egy magyar nőbe, és itt maradt Magyarországon. A két kultúra az összecsiszolódás nem ment zökkenőmentesen. „Mindkét család hasonló hülyeségeket mondott" – emlékszik vissza Sorel. „A magyarok szerint az afrikaiak fán laknak, és megeszik az embert. Az afrikaiak szerint az európai nők csak egy vagy két gyereket tudnak szülni, és lehet, hogy valami genetikai baj van velük. Az afrikai családmodell teljesen más, kint több generáció él együtt, nagyon fontos a család szerepe, és a rokonok átvállalnak egymástól feladatokat, akár egy-egy gyerek nevelését is.”

És mi a helyzet Hesnáéknál, a szír-magyar családnál?

„A szír családok hagyományosan konzervatívabb értékeket vallnak – mondja el a riporter – fontos a család, ahogy Soreléknél is. Ugyanakkor édesapámnak – aki már több évtizede él itt – ha voltak is másfajta elképzelései a gyereknevelésről, mégis pontosan látta, hogy mások a szokások Magyarországon, és a felénk való szeretete mindent felülírt. Azt gondolom, ez tényleg azon múlik, hogy mennyire nyitott személyiség valaki, mennyire van meg egy családon belül az összetartás és a szeretet. A szíriai kultúrában bár az individuális dolgok fontosak, a közösség, a családi érték előrébb valók annál. Ott nem lehet, hogy egy nagyszülőt beadnak egy otthonba, csak azért, hogy karriert építsen a gyerek. Emiatt nincs is izoláció és elmagányosodás.”

Pásztory Dóri családjával két éve Londonban él. És neki is voltak előítéletei Angliával kapcsolatban, mielőtt kiköltöztek. 

„Londonról mindenféle sztereotípiák éltek a fejemben, amikor kiköltöztünk. Például: nem fogom kibírni, hogy nem süt a nap. Az angol humort nem értem és nem kedvelem. Persze szembesültem vele, hogy szó sincs erről. Két év után is elképesztő nagy élmény az a kulturális sokszínűség, ami ott van. A gyerekem bölcsijében harminc-nyelven van kiírva a köszönés, mindenre odafigyelnek. Olyan szellemiségben, közösségben nevelkedik, ami miatt – ahogyan annak idején nekem sem fordult meg kérdőre vonni édesanyám, hogy: hé, nekem csak miért van öt ujjam van –, úgy a kisfiamnak sem. A gyerekeknek nagyon fontos szerintem, hogy milyen impulzus éri őket pici koruktól kezdve, mert meghatározó lesz a későbbiekben is.”

Ha valaki, hát Fluor Tomi szintén tudja, milyen szembenézni a vele kapcsolatos előítéletekkel. Óvodás kora óta rapper és dalszerző szeretett volna lenni, amit a környezete nem feltétlenül fogadott nyitottan. De ez az ambícióiban sosem korlátozta. 

Hétévesen a szobájába zárkózva a lottózásról írt dalt – kezdett bele karriertörténetébe. Közben naplót írt, majd tízévesen megalapította saját tévécsatornáját, 12 évesen pedig már egész kábeltévé-hálózata volt, sőt ő hozta be először Magyarországra a valóság-show-kat is. Persze mindezt csak papíron és fejben. Tizenkét-tizenhárom évesen üdítőital-gyártásban is gondolkodott. „De volt egy családi újságom is, nagyon szép címlapokat rajzoltam a nagymamámról. Aztán később már nem mindegyik versem aratott tetszést.
16 éves voltam először amikor a szüleim láttak először a tévében és megnyertem az Animal Cannibals- tehetségkutatót. A szüleim otthon tortával vártak, zsebpénzt adtak, hogy aztán jól osszam be. Akkor volt először az, hogy az az álomvilág, amibe bezárkóztam délutánonként átnyúlt a valóságba” – mesélte Fluor.

És noha a mai napig sokan a „mizus hülyegyereknek” tartják, Tomi mára nem foglalkozik ezzel, sikeres dalszerző, a WellHello egyik frontembere.

És vajon mennyi esélyünk van a külvilág szemében levetni a ránk ragasztott címkéket, és átkerülni egy másik kategóriába? – teszi fel Fluor emléke nyomán DTK a pszichológusnak. Franciska szerint ehhez rengeteg tudatos energiára van szükség. Sokszor kell ehhez új élményekkel behelyettesíteni a régit. 

Az előítéleteinken evolúciós okai vannak – veszi át a szót Hesna. „Az előítélet az emberek életben maradását szolgálja. Néha muszáj leegyszerűsíteni a világot, kategóriákat alkotni.”  A riporter elmeséli, hogy részt vett egy kísérletben, amelyben a saját bőrén tapasztalta meg, hogyan változik meg az ember hozzáállása, véleménye egy adott dologhoz, ha sokáig kapja ugyanazt az információt. Legyen bármilyen művelt és intelligens – az adaptáció beindul.

„Ilyesfajta módon lehet sztereotípiákat elültetni” – egészíti ki Hesnát Franciska. „Így rügyezik ki a félelem. Ennek az ellenszere a tudatosítás – állapítják meg nagy egyetértésben.

Az kevesebb előítélettel élő emberek tisztában vannak a saját előítéleteikkel – és tudatosan dolgoznak azon, hogy barátságosabb legyek egy idegennel.” 

Saját előítéleteikkel – amelyek körbevesznek minket – a színpadon ülők is egytől egyig tisztában vannak. Fluor elmeséli, hogy tavaly a születésnapján kiutazott a barátaival Amszterdamba, ahol épp melegfelvonulást tartottak, több mint félmillió ember részvételével. Benne pedig bekapcsolt a vészriadó. De nem a melegek, hanem a terrorveszély miatt. „Visszamentem a szobámba, mert azt gondoltam, tuti robbantani fognak, ez tökéletes célpont. (...) Aztán másnap reggel felkeltem, végiggondoltam mindent, és röhögtem magamon egy jót.”

Hesna zárógondolata mindent összefoglal, ami a félelem leküzdéséről szól. Szerinte, bár ez volna a könnyebb út, nem szabad mindent sztereotip dobozokba zárni, és nem szabad leegyszerűsíteni a dolgokat. Ahogy a DTK-nak adott exkluzív interjújában is elmondta nemrég, a migráns-menekültkérdés kapcsán kifejezetten káros, hogy az emberek egymást két kategóriára osztják – fajgyűlölőre és migráns-simogatóra – mindenféle átmenet nélkül. Fontos lenne, hogy a statisztikák mögött meg kellene mutatni a személyes tragédiákat, történeteket, mert a félelem noha hasznos dolog, de ugyanennyire képes rossz irányban befolyásolni is az embereket.

A következő Hello, WMN! estet május 15-én rendezzük a TEREM Budapestben. A regisztrációt, ahogy megszokhattátok, a WMN magazin Facebook-oldalán hirdetjük majd meg.

Az estről további képeket találsz az alábbi fotógalériában (kattints a nyílra a lapozáshoz!):

Szőcs Lilla

Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography