-

Utolérem. Utolérem őt és a feleségét, akiről hátulról azt hiszem, hogy az apja. Utolérem őket sajgó térddel, szomjasan, a kemping előtt kábé két kilométerre. Az utolsó szakaszt így együtt tesszük meg. Dumálni kezdtünk, együtt várjuk a megérkezést. Brazilok. Tizenhat éve élnek Kaliforniában. Gyerek nincs.

Sandra csinos, apró termetű, göndör, fekete fürtjei közt már ott lapul egy-két ősz hajszál. Temperamentuma picit kopott, de bőven kiérezni belőle az egykori izzó nőt. Tetszik nekem. És utálom az első perctől.

A kemping kapuján először Sandra megy be. Mi megtorpanunk, akkor állunk először egymással szemben.

Leveszi a napszemüvegét. Csorog az izzadság az orrnyergén, megállnak a cseppek a szürke borostán. Veszek egy nagy levegőt, majd kifújom a friss izzadságszagát az orromból, kifújom, mert veszélyes.

Azt hiszem, jobb így, hogy Sandra már a recepciónál tart. Gui előreenged a kapun, bekotródom, érzem, ahogy a fenekemet, lábamat nézi, és azonnal azon kezdek gondolkodni, hogy amit látok, amit érzek, az van-e egyáltalán, vagy én most tulajdonképpen hol, meg pláne ki vagyok, és ha én talán, sőt igen, akkor ő?!

Aztán arra eszmélek, hogy adjam már az útlevelem, por favor.

A szobánk tágas, 30 fő helyett most csak húszan zörgünk a vizes törülközős zacskókkal, meg a hálózsák cipzárjával. Pakolászás. Én zavaromban felmenekülök egy távoli, sarki ágy tetejére, odú helyett a lombok közé rejtőzöm. Ő azonnal beköltözik az alattam lévő ágyba. Remek – gondolom. Mégis hogy fogok kisgatyában a fejénél a létrán lemászni...?

Közös vacsora, Menu de Peregrino. Velem szemben ülnek le, hiszen haverok vagyunk, közös megérkezés satöbbi. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne nézzek a szemébe. Ő persze, amikor csak teheti, figyel. A házi bor finom és csúszik, kilátni az étkezőből az óceánra, jóllaktam, kiváló az asztaltársaság, 10 körül én is kiengedek, lazítok a szabályokon, jól érzem magam, engedem a saját és az ő tekintetét is, hadd menjen. Nevetgélünk, sztorizgatunk, a közös humor és félmondatos megértések gyorsan lejönnek másnak is, Sandra jól mulat, hála az égnek, nem velünk foglalkozik. Én izzadok, hevesen ver a szívem, a bűntudat is  szurkál kicsit, miközben arról fantáziálok, elvinne-e Rióba. Az este sokáig tart. Húsz főből négyen maradunk ébren hajnalig. Egy olasz leszbikus pár, Gui és én. Nem részletezem.

Másnap józanítóan, fájdalmasan korán kelek, amikor elindulok, ő még alszik.

Tíz kilométer után érzem, helyesen döntöttem, nem kell a rumli, és nem kell a tisztátalan önkimagyarázás, ennél sokkal többet érdemlek. Eltűnök. Bosszankodom, sajnálkozom, picit pityergek is, aztán a nagy agyalásban a 25-ből 33 km lesz.

Aznap este unottan pörgetem az e-mailjeimet, amikor kapok tőle egy sort: Where are you? Hol vagy? Megörülök, megijedek, vállat vonok és nem válaszolok. Reggelre egy hosszabb levél vár, nem mellesleg komplett menetrenddel arról, ők mikor, merre lesznek. Dühbe gurulok, megírom, hogy jó utat, bonkamínó, kispajtás, de én másfele megyek. És tényleg. Akkor döntöm el, hogy észak helyett balra indulok, a kevésbe járt úton. Megírom azt is, amiből csöpög a szarkazmus, hogy milyen fantasztikus élmény volt vele, velük megismerkedni, és hogy köszönöm az estét, blabla.

Estére válaszol. Olyat, amibe belepirulok, olyat, amitől lángol a fülem. És a következő napon – terveikkel ellentétben – megjelennek ott, ahol én vagyok.

Rám lelnek a padróni kis kávézó teraszán. Áh, nem is reméltem, hogy újra összefutunk! – hazudik szemrebbenés nélkül, ahogy odajönnek hozzám. Most értek a faluba, meséli a feleség, Gui ötlete volt a kitérő, szép volt, de ő elfáradt az extra 8 km-ben, pihenni akar, marad a hostelben. De Gui boldogan csatlakozna egy pohár borra. Igen, a barátaim is csatlakoznak, persze, jöjjön csak ő is – mentem a szerintem már menthetetlent.

Egy lopott pillanatban (Sandra a pultnál vizet kér) azt ígérem neki, itt várok a kávézóban, amíg leteszi a csomagokat. Mire ezt megbeszéljük, ötször túrja hátra a homlokából őszülő haját, háromszor áll egyik lábáról a másikra. De biztos? – kérdezi. Igen, biztos. Sietek, de nem tűnsz el? Maradok – mondom.

Most este hét van, huszonöt perc telt el. Én megittam a borom, fizettem, és eljöttem a kávézóból. Itt ülök a híd mellett, a folyócska túlpartján. Törökülésből figyelem, mi történik a hídon és a kis kávézóban.

Öt perce egy fekete esernyőt lóbálva, frissen mosott hajjal – látom az esésén – átviharzott a hídon. Bement a kávézóba. Aztán ki a teraszára. Aztán megint be. Aztán ki. És most ott ül azon a széken, ahol korábban én. A telefonját böködi. Vár. Én pedig tinédzserként leskelődöm a híd mohás mészkőpillérei alól.

Én is várok. Még picit várok.

Szabó Dominika

A Camino-sorozat első részét IDE KATTINTVA olvashatjátok.

A fotók a szerző tulajdonában vannak.