-

Lefeküdtem tizenegykor, gondoltam, olvasok, és majd kellemesen belealszom, no meg, ha maradok talpon, akkor tutira csatlakozom a bári alakulathoz, abból meg piálás és pénzköltés lesz. Azt most nem akarom, egyiket se.

Lefeküdtem, vagyis felhevertem az emeletemre, ruhában, olvasni kezdtem. Hamar elnyomott az álom, éjfélkor arra eszméltem, hogy Anja matatott alattam, és amint látta, hogy ébren vagyok, megkérdezte: bár? Mondtam, maradok (okokat lásd följebb, plusz a jobb talpamon éktelenkedő, vadiúj vízhólyag, ami alá ma homok ment a parton, úgy feszít, mint bivalyon a búvárruha, de nem tudok vele mit kezdeni, fáj a lábam, na...), mondta, kár... és lelépett.

Nem tudtam visszaaludni. Nyughatatlan vagyok. Menős.

Birizgált az oktondi FOMO, meg, hogy utolsó előtti este a világ végén, mit keresek egy kényelmes ágyban. Nem tudtam tehát visszaaludni. Rutinosan felöltöztem a sötétben, és elindultam.

Az első tervem az volt, hogy megkeresem a bárt. Aztán nevetséges ötletnek tűnt, így lesétáltam a vízhez, a kikötőbe. Hűvös szél, de meleg talaj fogadott, leültem. Néztem, ahogy egy szardíniahalász-hajó kiköt, és a legénység (két fő) távozik a fedélzetről. Az egyikük arra jött, ahol ültem: kérdezte, miért a mezítláb, iszunk-e egy sört, és ha nem, hát kérek-e szardíniát, meglóbálva a nejlonszatyrot, tele friss zsákmánnyal. Aztán néztem, ahogy a sirályok hasalnak a part és víz közt kavart felszálló meleg légpárnákon, és azt is, milyen szokatlan szögből látszik a Nagy Göncöl.

Próbáltam elképesztő szellemi magasságokba emelkedni, de ez most nem ment éjjel fél kettőkor. Próbáltam ultrahatékonyan szétszálazni némi kuszaságot a fejemben, tudniillik az van benne, de sötétben, szemüveg nélkül ez se ment.

Ami azonban betüremkedett a lusta gondolatok közé, az a kommersz szokásos: társhiány.

Sajnálni, de csak picit, inkább sajnálgatni kezdtem magam, hogy deszeretnék-úgyhiányzik szeretve lenni, szerelmet adni, megosztani (majdnem) mindent, meghallgatni (majdnem) mindent, hiányzik az érzés: együtt.

Mindenfajta önbarátságon túl, de főleg innen: az emberállat díszpéldánya, én, egy társas lény volnék, csak épp pillanatnyilag társtalan. Alapigazság.

Aztán kurvára meguntam az önsajnálatot, felálltam, ott hagytam a parton az éjjeli nyavalyát, és hazasántikáltam az emeletes ágyamba.

Most hajnali négy óra. Továbbra sem tudok aludni. A bározók még mulatnak, én meg a közösségi horkolásban azt mantrázom magamnak, hogy „jőni fog, ha jőni kell", és hogy szakadjak már le a mai kimaradt estéről is, úgysem a világvégi éjjeli bárban bukkanok a szerelemre. Vagy ki tudja (?!).

Na, asszem, sétálok még egy kört a holdfényben, ez így nem fog menni, csak susogtatom a hálózsákot tudatos-tudattalan lakótársaim álmaiba.

Zakatol az agyam.

Dominika

Camino, az út befelé sorozatunk előző részeit ITT, ITT és ITT tudod elolvasni. Szerintünk ne hagyd ki!