-

Ott állok béna tréningruhában, szemüvegben, összefogott hajjal, smink nélkül, fáradtan egy hosszú munkanap után a teremben. Túl vagyok azon, hogy az összes jelenlévővel összehasonlítottam az alakomat a tükörben. Várom, hogy elkezdődjön a szokásos zumbázás.

Szerencsétlen, darázscsípte botsáskának érzem magam (csípőre hízom, máshova viszont nem), elképzelem, milyen nevetséges lesz, ahogy zenére emelgetem majd az óriási karjaimat, mint egy bedrogozott kaszáspók, miközben a tanárnő telt és összeszedett mozdulatai nőiességet és magabiztosságot sugároznak. De azért kitartok, mert már egy hete ezt a szerdát várom.

Amikor elkezdődik a zene, egy idő után már nem látom a többi, irritálóan feszes fenekű lányt, nem érdekel, hogy sivár a terem, még az sem, hogy nézek ki éppen... vagy pontosan utánozom-e a mozdulatokat.

Teljesen átváltozom, és utazom a zene hátán. Hol afrikai bennszülött vagyok, akinek a lelkében lüktet a ritmus, és a véredényeiben folyik a zene, hol szambakirálynő, aki furfangos csípőmozgással mutatja, hogy ízig-vérig nőből van, hol rumbázó szerelmes az első randin, hol Baby a Dirty Dancingből, hol laza rapper, aki magasról tesz az elvárásokra, és táncversenybe bonyolódik a gettó közepén. A fejemben zúgó vér néha figyelmeztet, hogy lassítsak, de aztán a zene visszaszív magába, miközben határtalanul élvezem, hogy egy órára elhallgatnak a gondolataim, és csupán egy élvezettel mozgó test leszek, szárnyaló lélek, egy olyan világban, ahol semmi sem létezik a zenén és a képzeletemen kívül.

Amikor izzadtan, fáradtan, levegő után kapkodva az utolsó számot is végigugráltam, elkezdem érzékelni a valóságot. Visszaérkezem, megállapítom, hogy ezt legalább még egy órán át folytatni tudnám (haha, belehalnék).

Kifizetem az órát, átöltözöm, és indulok haza a megszokott copfommal, a megszokott szemüvegemben, a megszokott útvonalon. De még napokon át más a mozgásom is, dallamokat dúdolgatok, és mostanában rákaptam a zumbás videókra.

Amióta zumbázom, ki akarom próbálni a jazzbalettől kezdve a társastáncon túl az összes létező mozgásformát. Nyilván lesz, ami nem nekem való, de egy szép kis listát azért már most is tudok mutatni a táncolás előnyeiről:

Duplán javítja az alakot

A tánc, az intenzív mozgás fogyaszt, nekem is rengeteget javult az állóképességem, de eddig nem vettem észre, hogy a sokat riszált csípőm pár centit is engedett volna a nyomásnak. Viszont zumba után kicsit sem tartom magam aránytalannak, nem jönnek elő a szokásos önértékelési problémáim, mert egyszerűen jó nőnek érzem magam. A tánc ad egy olyan magabiztosságot, amit a tökéletes alak sem tud. Ezért táncolhat negyven kilótól száztízig bárki – és ha nem azokat vizslatnám, akik szebbek nálam, rájönnék, hogy a táncostársaim között is elég változatosak a formák és a kilók.

Felébreszti bennem a nőt

Alapvetően nem vagyok nőcis alkat. Rohanok egész nap, gyereket nevelek, a kádban ázásról álmodozom... meg kozmetikusról és fodrászról, de már egy éve is van annak, hogy egyikhez sem jutottam el. A célnak megfelelő (és nem több) külsővel teljesítem a napi feladatokat, és hiába élek párkapcsolatban, ritkán van idő, lehetőség romantikázni. A zumba viszont egy perc alatt nőt farag belőlem, olyan érzések, vágyak jönnek elő, amelyekről nem is tudtam, és élvezettel lubickolok csípőforgatós új énemben.

A tánc az elvárások elengedéséről szól

Puccos edzőruha, drága edzőcipő, izzadságelvezető alsónemű, fejpánt, szívritmusmérős óra, táncos pörgős szoknya: ugyan már!

Hacsak nem valami ultramenő edzőterembe irakoztunk be – balgaság volt! – akkor lehetünk bármiben, ami a célnak megfelel. Nem attól érzem jól magam, hogy teljes sportfelszerelésben vagyok (próbáltam), hanem attól, ami a fejemben zajlik az óra alatt. Becsukott szemmel teljesen mindegy, hogy a tízéves, agyonmosott nadrágom van rajtam, és bár nehéz elhinni, ez másokat sem érdekel – vagy ha igen, hát úgy kell nekik. Ugyanez érvényes egyébként a tánctudásra, és minden más parára is. Sehol nem lehet érvényesebb az „érezd jól magad!" szabály.

Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Danielle Cerullo