-

Apa kedvenc száma volt Vincze Viktória: Hány éjjel vártam című dala. Rongyosra hallgatta. Szerintem apa egy kicsit szerelmes volt a nőbe, aki sudár volt és kedves. Jó az a szám, ma meghallgattam újra, mert eszembe jutottál, Miklós.

Buta az apropó, vagyis csak nekem butaság, mert egyáltalán nem kellene már eszembe jutnia, hogy te voltál, meg még ma is vagy valahol... Most éppen egy másik nőnek a férje.

Három napja.

Három napja egy másik nő férje vagy.

Hát, te hülye vagy. És pont azért, amit nem kéne kimondanom, meg kellene játszanom magam, de ezt most úgyse hallja senki, csak a naplómnak írom, talán még szét is tépem, mielőtt visszanézhetném, hogy milyen hülye vagy, amiért egy másik nő férje lettél három nappal ezelőtt. Ezt gondolom. Igen. És jó kiírni magamból, mert különben kipukkadna bennem és megfulladnék tőle, megbetegednék, elfertőződne és szétpattanna, lehet, hogy pont az utcán, fényes nappal, és mindenki látná, azt meg utálnám.

Amíg ezt írtam, csengettek közben, de nem jött be senki, biztos ez is te vagy, a vicces kísértet, csak a poén marad el, nem nevetnek, nincs is közönséged, vagyis csak én vagyok itt egyedül, de te nem látsz, te se tudsz rólam. A rossz poénok ütést gyakorolnak a középen szétvált burkolatra, ami akkor repedt meg, amikor beköltöztünk, és egy IKEA-s táskában hoztad a cuccod. Ennyi volt minden... meg a szánalmas üres üvegeid, megporosodva. És megsértődtél, amikor kidobáltam, mert azt mondtam, hogy az bizony szemét.

A konyhában megrepedt a kő, és rajtunk is keletkezett közben egy repedés, az üvegekkel kezdődött, de sokkal csúnyábban végződött az egész. Ennyiből már látnunk kellett volna, hogy mekkora különbség ez: ami neked dísz, attól engem megüt a guta, és a rezsit is én fizettem, szar volt a garzon, az ablak a penészes udvarra nézett, a galérián nem lehetett felállni, ha bekapcsoltuk a konvektort meg lehetett dögleni, nem lehetett szabályozni a hőfokot.

Minket se szabályozott senki, engem meg pláne nem, te pedig szeretted a konvenciókat, meg engem is szerettél, csak valahogy nem jött össze, sehogyan se tudtál bepasszírozni a kivágott helyre, nem jött be a papírforma.

Mégis, milyen jó lett volna, ha nem jön ez a hír három napja.

Milyen jó lenne téged kikerülni.

Rossz érzés vagy, egy szőnyegbe taposott ételmaradék, amit hiába sikálok, nem tűnik el. Még szaga is van, amit akkor lehet érezni, ha közelebb hajol az ember.

Folt vagy a párnán, soha fel nem száradó sós folt, ami a szememből ömlött.

Éjjeli árnyék vagy, kivehetetlen, kellemetlen, olyan, aki nem kelt már félelmet, de nyugton se lehet tőle maradni.

Hiedelem vagy, egy kancsal babona, ostoba tévhit.

Ennyi vagy, Miklós, mégis hány éjjel vártalak, ahogy a sudár nő énekli apa kedvenc dalában. Ma is sírni tudnék.

Hány éjjel vártam, hogy egyszer felhívj, és megkérdezd, hogy vagyok, hogy élek-e még, és túlélem-e ezt a szart, ami akkor jött, amikor elmentél, de basztál rá, és elvettél egy másik nőt, mert ezt csinálja az, aki gyáva, aki fél a múlttól, az élettől, aki megijed attól, ami hatalmas. Hány éjjel vártam, hogy egyszer fölemeld a telefont. Haragszom rád. Csupán azért gyógyultam meg, hogy még csak véletlenül se hidd azt: ebbe bele lehet halni. Ennyit se érdemelsz, hogy belehaljak.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Mitchell Hartley