Marozsán Erika: „Egy nő örökké elégedetlen lesz onnantól kezdve, hogy anyává válik”

-

Kárpáti Judit: Milyen apropóból jöttél haza?

Marozsán Erika: Készülök egy filmre, aminek Kasvinszki Attila lesz a rendezője. Egy csodálatos színdarab, Marius von Mayenburg: Paraziták című darabja alapján készült a forgatókönyv, ami nagyon izgalmas lett. Minden színdarab olyan lesz, amilyennek te elképzeled, ötezer megfejtése van, így ez az egyik ezek közül. Ez a film a munkamódszerében is a színházra emlékeztet, színházi emberek készítik. Egy hétig minden nap próbálunk, elképesztő utakat járunk be, szenzációs a próbafolyamat, és nagyon jó színészekkel dolgozunk. Ha minden igaz, nyáron elkezdődik a forgatás. Akkor hozom Sárit, a kislányomat is magammal, logisztikailag leképezzük az ittlétet, és én nyugodtan tudok dolgozni.

K.J.: Azért ebben vannak korlátozó tényezők is. Az én kisfiam például, míg készültem erre az interjúra, folyton jött utánam. Dumált hozzám, én átmentem egy másik szobába, ő jött utánam, mellém ült és dumált tovább. Neked is ott van Sári, ő egy hét éve tartó sztori.

M. E.: Hű, az anyaság! Most pont azért nehéz erről beszélni, mert egy hétig egyedül vagyok, és nagyon jól érzem magam. Egy nő örökké elégedetlen lesz onnantól kezdve, hogy anyává válik. Semmire nem tudunk kellő energiát fordítani, mindenhol deficit van. A gyerek oldaláról is, a munkád oldaláról is. Hogyan szőjünk terveket, merrefelé menjen az életünk? Szeretném, hogy lássa, fontos a munkám, miközben egy gyereknek igenis teljes emberre van szüksége. A gyerekvállalás őrületes kihívás, és azt látom, hogy a legtöbb anya folyton kacérkodik azzal, hogy feladja a karrierjét emiatt. Olyan keveset hallunk arról, milyen skizofrén állapot ez.

K. J.: Hogyan oldod meg az utazást mindemellett?

M. E.: Észrevettem magamon, hogy sokkal szelektívebben választok munkát. Ahhoz, hogy nekiinduljak Amerikából forgatni, és otthagyjam hónapokra a gyerekemet, nagyon jónak kell lennie a produkciónak. Tavaly volt egy nagyobb munkám, amikor bizony hosszú hetekre ott kellett hagynom, és nagyon megszenvedtem ezt. Akkor úgy éreztem, hogy nem olyan fontos a karrierem. Most kaptam egy újabb nagy felkérést szeptemberre, és valószínűleg meg fogom csinálni, mert ugyanakkor olyan ez, mint egy mérleg. Amikor annyira hiányzik már a munka, akkor azt muszáj csinálni.

K. J.: Volt egy mondatod, amit olvastam, hogy főiskola után teljesen másként képzelted a karriered. Mégis hogyan?

M. E.: A főiskola nagyon intenzív, nagyon zárt inkubátor volt, amit borzasztóan élveztem, mert a balettintézet után ellentmondásos módon mégis szabadságot adott. Itt nem kellett megküzdeni technikákkal, a testeddel. Amikor a főiskolának számomra szabad, mégis zárt világa egyszer csak megszűnt, más perspektívába került az egész. Hogy ez tényleg olyan fontos, mint ahogy mi megéltük ez alatt a négy év alatt? Tényleg csak ez van a világban? Ez egy létező szakma? Tanultam én valamit ez alatt a négy év alatt? Nem lett volna jobb, mondjuk, orvosnak tanulni? A főiskola után az elsődleges élmények ezek a nagy kérdések voltak.

K. J.: És idővel jöttek rá válaszok?

M. E.: Lassan beletörődtem, hogy jó, akkor erre kell menni, valahogy ezt el kell fogadni, és ez így jó lesz.

 

K. J.: A következő lépések, a döntéseid tudatosak vagy inkább ösztönösek voltak?

M. E.: Pont most olvastam arról, hogy abban a pillanatban, ha egy sztorit kerítünk az életünkből, ha elkezdjük megfejteni, leírni magunknak, hogy mit csináltunk eddig, azáltal valami legitim üggyé válik az egész. Amit megéltünk, a fájdalmak, az örömök már nem is érdekesek, maga a történet lesz sokkal erősebb bennünk. Érdekes, hogy nagyon sok interjút adtam életemben, emiatt a gyerekkoromból kellett kreálnom egy történetet. Visszatérve a konkrét kérdésedre: jött egy csomó alkalom, lehetőségek az életembe, és úgy gondolom, hogy hol tudatosan, hol ösztönösen, de mindig megpróbáltam a legbátrabban élni velük.

K. J.: Ez a bátorság mintha a kezdetektől, gyerekkorodtól benned lenne, sőt már az anyukádtól jöhet, hiszen ő is felköltözött Újfehértóról veled együtt tizenegy éves korodban, amikor a balettintézetbe kezdtél járni.

M. E.: Valóban. De hiába lettem volna bátor, ha ugyanakkor ezeket a fordulatokat és eseményeket nem hozza magával az élet. Alapvetően nagyon szorgalmas, munkamániás ember vagyok. És folyton elégedetlen, mindig újabb és újabb „sztorikat” akarok magamnak.

K. J.: Hogy tudsz így pihenni?

M. E.: Nem igazán tudok. Nekem az a pihenés, attól leszek boldog, attól tudok kisimulni, amit más egy nyaralással szerez meg, ha dolgozom, és elégedett vagyok azzal, amit csinálok.

K. J.: Az életed állomásai úgy váltják egymást, mintha csak folyamatosan az egyre nagyobb lépték felé haladnál. Újfehértó, Budapest, Berlin, majd New York. Milyen az életed egy ekkora metropoliszban?

M. E.: Ha így haladok, lehet, hogy jövőre visszaköltözöm Újfehértóra. Viccen kívül, annak ellenére, hogy New York egy iszonyatosan izgalmas, őrületesen jó város, de ott élve az ember ritkán tapasztalja meg ezt. Vannak kis kommunák, mini szigetecskék, és úgy lehet ott élni, mint egy kisvárosban.

A hétköznapok pedig egy kicsit bedarálják az embert egy iskolás gyerekkel. Azt veszem észre, ami szintén az anyasággal jött, hogy öt-tíz évek úgy mennek el, hogy szinte fel sem fogom. Általában megvannak az egyforma, de néha mégis különböző feladatok. Különböző etapokban mindig eljutunk egyik pontról a másikra, megoldjuk, amit aznap meg kell oldani. Este pedig, amikor a kislányom lefekszik, fújunk egyet. Pont ugyanúgy, ahogy bármely család, bárhol a világban, akár Budapesten.

Ugyanakkor, amikor Sári kettő és négyéves kora között Budapesten éltünk, mert a Centrál Színházban dolgoztam, nagy különbség volt az életemben, hogy a kisgyerekes élet monotonitást megszakította, ha előadásaim voltak. Nagyon izgalmas volt figyelni magamon, ahogy full anyából, aki a reggelitől a pelenkán át mindenre gondol és kisakkozza az életet, színésznővé vedlettem. Elindultam a kocsival, és mire a Centrál Színházban beültem a tükör elé, már nem volt gyerekem többé, ott már én voltam egyedül, és akkor már csak a szerep létezett. Ez számomra egy nagyon egészséges egyensúly volt. Ki tudtam kerülni a hétköznapokból.

New Yorkban ez nincs, ott a munkáimért mindig ott kell hagynom a gyereket, mindig el kell utaznom, kicsit nehézzé teszi a hétköznapokat, hogy alig-alig tudok belőlük kiszakadni.

 

K. J.: Amikor nem utazol el, akkor napközben jársz a meghallgatásokra?

M. E.: Nem nagyon járok már meghallgatásokra, illetve nagyon ritkán. A meghallgatás most már két-három éve úgy történik, hogy mindenki magát veszi fel, akár egy telefonnal és elküldi. Ez nagyban megkönnyíti az életet, nem kell utazgatni, egyeztetni, nem kell bébiszittert keresni, ezt az én saját időmben meg tudom csinálni... és megy tovább az élet.

K. J.: Azt mondtad valahol, hogy ha New Yorkban megvan az ember anyagi biztonsága, akkor kényelmes, jó életet élhet. Ezek szerint ezt neked sikerült elérned.

M. E.: Azért én nem vagyok egy hollywoodi sztár, küzdünk, sokat dolgozunk azért, hogy fenn tudjunk maradni. Szerencsések vagyunk, mert a fotós férjem nagyon sikeres lett a szakmájában, és én is dolgozom, kapok feladatokat. Ha sokat dogozom, akkor kicsit kellemesebb az élet, ha kevesebbet, akkor mindent jobban meg kell gondolni. Ugyanúgy élek ott is, mint ahogyan itt élnék, ebben nem érzek különbséget.

K. J.: Ha már azt mondod, épp úgy dolgozol, mint bárki más, akkor eszembe jut azért, ami mindig érdekelt: mit csinál egy színésznő, amikor rossz napja van? Mert, ha nekem ilyen napom van, nem kell magamról felvételt készítenem, kamera elé állnom, legkevésbé a színpadra egy rakás idegen elé.

M. E.: Azt figyeltem meg magamon, hogy ha egy karizmatikus rendezővel dolgozik az ember, akkor a rossz nap azonnal eltűnik. Kinyílik az ember és megihletődik, el tud feledkezni önmagáról. Színházban is megfigyeltem, hogy hiába vagyok iszonyatosan fáradt és dekoncentrált, annak az embernek valahogy olyan a vonzása, mintha szerelmes lennék. A mi szakmánkban van egy bizalomjáték a rendező és a színész között, a többi színész között, amitől minden elmúlik. Odaadod a testedet valaminek, ami sokkal több energiával tölt fel, mint amennyit elvesz tőled, amitől rosszul vagy.

K. J.: Mi van, ha olyannal dolgozol, aki nem tölt fel?

M. E.: Ilyenkor jön a rutin. Meg kell teremtened magadban az erőt. Egy forgatáson nagyon sok ember van körülöttünk, és azt a csendet, azt a koncentrációt, azt a fajta kizárólagos figyelmet, amit egy rendező tud generálni benned, nagyon nehéz ilyenkor előidézni. Azt a legnehezebb megtalálni, hogy abban, és csak abban higgyünk, ami ott történik velünk. Ha egy nagyon nagy, izgalmas rendezővel forgatok, akkor nincs stáb, akkor semmi nem érdekel. Számomra is azok a színészek a legjobbak – ezt a legnehezebb elérni – akiknél megszűnik a kamera, nem érzem, hogy kamera előtt állnak. Szerintem az egyik legjobb fiatal színésznő Marion Cotillard. Nála azt érzem, hogy realitás, amikor ott van a helyszínen.

K. J.: Vagy itt van Helen Mirren, akivel játszottál is együtt egy filmben. Egyébként te, akit a gyönyörű színésznőként ismer mindenki, hogy képzeled el magad hatvanévesen?

M. E.: Ó, igen, Helen Mirren csodálatos. Nemrég, teljesen véletlenül találkoztam vele New Yorkban egy színházban. Nem biztos, hogy emlékezett, de nagyon kedvesen visszaköszönt, lehetett vele egy-két mondatot váltani. Hogy mi lesz velem hatvanévesen? Valószínűleg ugyanezzel fogok foglalkozni: színésznő leszek. De az is eszembe jut, hogy olyan jó lenne még valami teljesen mást csinálni. Nem lehetne, hogy én, mondjuk, építész legyek? Nem lehetne, hogy elmenjek egyetemre, és valami igazi, nagy okos ember legyek?

Kárpáti Judit

Képek Forrása: Marozsán Erika