Picit messzebbről indítok…

Onnan, hogy amikor a lányaim óvodába mentek, rájöttem, hogy nem fogok nekik barátnős szülinapi zsúrt szervezni, és mikor ez a többi szülő számára is nyilvánvalóvá vált, akkor gyakorlatilag úgy néztek rám, mintha én lennék Az ördögűző főszereplője (és nem a papra gondolok). Lehet, hogy ti is összehúzzátok a szemöldökötöket, de úgy éreztem, hogy nem akarok meghívni egy rakás barátnőt, akik holnap már nem is lesznek azok. Félreértés ne essék, tudom, hogy nem várható el egy háromévestől, hogy öribarikat válasszon. De úgy gondoltam, hogy tőlem meg az nem várható el, hogy kövessek egy szülinap-ünneplési divathullámot, ahol a szülők félhavi fizetéseket hagynak ott játszóházakban vagy gyorséttermekben, és ahol listát készítenek a beérkezett ajándékok értékéről, nehogy visszahívás esetén árban alulmúlják az ajándékozót. És nem szeretném, ha megjelenne előttetek a kép, ahogy a lányaim sírva követelik, hogy: „anya, szeretném, ha a mekiben lenne a szülinapom”, mire én rávágom, hogy: „nem!” És közben csattintok az ostorommal a levegőben. Nem kértek ilyet a lányaim, és én sem csattintottam. Amit viszont kértek, hogy hadd hívják át a barátnőiket. Noha erre szívesen csattintottam volna, végül megtörtem és engedélyeztem a barátnői látogatást. Azzal a feltétellel, hogy ez csak egy sima csajbuli, tehát nem eshet szülinapra. Természetesen itt is limitáltam a meghívott gyerekek számát, és a jövendőbeli ismétlések gyakoriságát is, mert mind a lakásunk befogadóképessége, mind az én tűrőképességem véges.

Az ovit ügyesen átvészeltük ezekkel a feltételekkel, de amióta iskolások, egyre erősebben érzem a nyomást, hogy kijjebb kell(ene) tolnom a határokat. A barátnők neve sokszor akár már hónapokig sem változik, így viszonylag gyakran van nálunk egyik-másik. A probléma ott kezdődött, amikor utódaim ragyogó arccal rohantak ki az iskolából, és ugrálva újságolták: hogy X, vagy Y azt kérdezte, hogy átmehetnek-e hozzájuk. És persze mindjárt ott termettek X és Y szülei is, akik kérdő pillantással néztek rám.

Mire én legszívesebben azt mondtam volna, hogy dehogy mehettek, hiszen fogalmam sincs, kik ezek az emberek, hol és hogyan élnek, van-e idegbeteg kutyájuk vagy mocskos szájú kamaszfiuk, stb. Ehelyett csak annyit feleltem, hogy majd legközelebb… vagy, hogy inkább jöjjön át X vagy Y. Nem tudom, mások hogy csinálják. A lányaim hét- és nyolcévesek, szeretném, ha lennének barátaik, de számomra egy szülői értekezleten való felületes találkozás nem elég. Miközben azt is tudom, hogy nem tarthatok minden potenciális barátnő szüleinél családlátogatást. Persze óvatosan azért tartottam egy-két helyen – így van egy szűk kör, ahova átengedem a lányaimat.

És van egy hely, ahova pedig biztosan nem.

A kisebbik lányom nehezen barátkozik, csak egy kislány van, akivel igazán jóban van. Őt eleinte hetente egyszer, aztán kétszer-háromszor is elhoztuk hozzánk játszani. A kislány jól nevelt, semmiért nem kell neki kétszer szólni. Csendes, de közben cserfes is. Minél több időt töltött azonban nálunk, annál sötétebb lett a kép, amelyben egyetlen hétévesnek sem szabadna szerepelnie. Megtudtuk, hogy az iskolában csak akkor kap ebédet, ha marad, ugyanis nincs befizetve, mivel a szüleinek nem telik rá. Kiderült, hogy van két féltestvére, akikkel nem jön ki túl jól. Aztán az, hogy ha nekik megtetszik valami, azt csak úgy ellopják. Meg, hogy az anyukája sokszor veszekszik az apukájával. És, hogy az apukája a nővérét a múltkor úgy pofon vágta, hogy az elesett.

És én egyre nehezebb szívvel vittem haza ezt a gyereket.

Legutóbb a néhány perces hazafelé vezető úton elmondta, hogy a mostohaapja emberölésért ül, az igazi pedig nagyon sokat iszik, és olyankor nagyon nehéz vele. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Megálltunk a házuk előtt, felajánlottam, hogy bekísérem, de megkért, hogy ne. Mindig ezt kéri.

Hazamentem, és azóta azon gondolkodom, hogy vajon mindent el szabad hinni, amit egy gyerek mond? Persze, ha csak a fele igaz, az is túl sok. De mit tehetek én? Ártok vagy segítek azzal, hogy ahányszor csak tudom, elhozom az iskolából hozzánk? Ártok vagy segítek azzal, hogy befizetem az ebédjét? Ha belekotnyeleskedek egy család életébe, amiről valójában „csak” egy hétéves kislánytól vannak információim?

De nem ez a történet vége.

Másnap találkoztam az iskola előtt a gyerek apukájával. Nagyon kedvesen azt kérdezte, hogy átengedem-e hozzájuk a lányaimat, mert az ő lánya már régóta szeretné őket elhívni és megmutatni nekik a tengerimalacait.

Én pedig hazudtam. Azt mondtam, hogy a lányok heti egyszer mehetnek csak barátnőzni, és ez már megtörtént ezen a héten. Nem akartam az igazat mondani, hogy nem, nem mehetnek, mert semmi jót nem hallottam rólatok, és nemhogy az én lányaimat nem fogom átengedni hozzátok soha, de abban sem vagyok biztos, hogy a tiéd jó helyen van nálad. Mert hátha tévedek, és megbántok valakit, aki ártatlan. Úgy remélem, hogy ártatlan!

Különben bűntárs vagyok én is. De lehet, hogy így is úgyis bűntárs vagyok… mindenképpen. Ti mit tennétek a helyemben?

Kormos Anett