–

Jó fél órával hamarabb érkezem a helyszínre, kész csoda, hogy nem még korábban, amekkora izgalomban vagyok már egy hónapja, amióta a Park Könyvkiadó felhívott a fantasztikus ajánlattal: lenne-e kedvem Magyarországról egyedüli újságíróként elmenni Londonba Jamie Oliver harsogóan ropogós, vadiúj, zöldségalapú könyvének bemutatójára. Ám nemcsak én vagyok rettentően felspannolva, hanem az anyukám is, aki a nagy hír hallatán csak annyit tudott meghatottan elrebegni:

„Borcsa, ez az egész életed és a karrierednek is a csúcsa!”

Érted, a főszerkesztői pozíció, a közel 700 WMN-újságcikk, a Sava Borcsa harmadik évada és az öt könyv, amit eddig megírtam, édesanyámnak mind smafu, a sztárszakáccsal való egy teljes óra London szívében mindent felülír. És tulajdonképpen… milyen igaza van!

Szerencsére még így sem én vagyok az első türelmetlen érkező, a dán kolléga már a küszöbön toporog. Várakozás közben beszélgetni kezdünk. „Gordon Ramsey-vel is interjúztál már?” – kérdezem a nagydarab, szakállas, marcona kinézetű Martint. „Ááá, vele nem is mernék, szerintem iszonyú félelmetes. De Jamie-t nagyon bírom. Irtó laza, és nagyon jó arc, tavaly is találkoztunk. És tényleg istenien főz.” Nyilván ezek után már alig fértem a bőrömbe, csak kerüljek minél hamarabb be a szentélybe (és a büféasztal közelébe)! Szerencsére nem kellett sokat várnom.

Kis idő elteltével már ott ülünk sorban a konyhapult előtt, aminek a másik oldalán Jamie áll, főzésre és interjúra készen. „So you lovely people, thank you for coming!” – csap is bele rögtön a lecsóba, de olyan kisugárzással, hogy az embernek rögtön az a benyomása támad, épp csak átugrott egypár finom falatra és kedélyes csevegésre a szomszéd sráchoz, akit ezer éve ismer. Mindenki Legjobb Spanja két olyan ételt főz nekünk azon frissiben, ami a legjobban képviseli a hitvallását: hogyan lehet izgalmassá és tartalmassá tenni a zöldségeket. „Valójában nyolc éve írtam meg először ezt a könyvet, aztán feltettem a polcra, mert úgy döntöttem, még várni kell vele. Túl korai lett volna akkor, ezért először inkább a gyerekek egészségére akartam koncentrálni. Azt szerettem volna, ha ezek a zöldséges ételek igazán nagyot szólnának.” Korábban még soha nem hagyott félbe könyvet, nem is volt könnyű türelemre intenie magát. „Nehéz volt. Mintha terhes lennél, és a kilencedik hónap végén azt mondja valaki, hogy akkor most szépen zárd össze a lábad. De azt hiszem, jó döntést hoztam. Most már sokkal többet tudunk tudományos szempontból is a belek egészségéről, betegségekről, sokkal jobban kitisztult minden.” Azt sem bánja, hogy közben kitört a zöldségforradalom, és több neves séf is előrukkolt a maga értelmezésével. „Nem akarok a mezőny elején lenni, az nem mindig jó. Én nem egy szűk rétegnek írtam, hanem a húshabzsoló nagyközönségnek. Nem vegánoknak, vegetáriánusoknak, nem őket kell meggyőzni, hiszen ők alapból nyitottak a zöldségekre. Az én üzenetem a következő: akkor is egyél több zöldséget, ha sült hús a vacsora.

Célom olyan padlizsánt készíteni például a sült húsok mellé, hogy amikor az emberek repetázni akarnak, akkor hosszan hezitáljanak, majd mégis inkább a zöldséget pakolják a tányérjukra a hús helyett.”

Bár ő maga is lelkes húsevő, a családjával immár öt éve tartanak heti háromszor-négyszer húsmentes napot annak ellenére, hogy távolról sem ilyen mentalitást hozott otthonról. „Ezt a könyvet tulajdonképpen az apámnak írtam. Édesapám az a tipikus brit fickó, aki szerint nem számít normális étkezésnek az, amin nem terpeszkedik egy nagy szelet hús.” Ha neki el tudja adni ezt a koncepciót, akkor nyert ügye van, magyarázza. Éppen ezért olyan recepteket kreált, aminek a java része ismerős lehet a szigetlakóknak: kényeztető comfort foodok, curryk, lasagnák, piték és tészták – telepakolva zöldségekkel. „Olyan ételeket álmodtam meg, amiket az emberek boldogan a szívükre ölelnek.” A szent cél érdekében pedig a stábjával sokat utazott a világban olyan közösségek után kutatva, amelyek hagyományosan is rengeteg zöldséget használnak fel, hogy tőlük lessen el alternatív fűszerezési módokat és elkészítési technikákat.

„Delhiben él például a legtöbb vegetáriánus, de egyben a legtöbb utcai büfé is itt található az egész világon. Fantasztikus volt látni, hogyan tudják a zöldséget az étkezés főszereplőjévé tenni. Naan kenyerek, amikbe egy egész tál zöldséges étel belefér.” De ellátogattak a világ más vegán fővárosaiba is, többek között Betlehem, Jeruzsálem és Tel-Aviv is szerepelt az úti célok között. „Hihetetlen dolgokat tudnak csinálni reggeli- és brunchfronton! Imádtam ott enni, egy ünnep volt minden egyes reggel, az ízek, a színek, a textúrák izgalmas kavalkádja!”

Jamie és a stábja összesen két évig látogatta a világnak azokat a pontjait, ahol a legmagasabb a várható élettartam. Arra volt kíváncsi, hogy mit esznek az emberek, és milyen az életmódjuk, aminek köszönhetően átlagon felülien sokáig élnek. „Koreában például, ha van előtted harminc tányérka, azokból összesen egyen van hús, a többi rizs, savanyított zöldségek, tészta…

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne egyél soha többé húst. Hanem hogy itt az ideje, hogy több zöldséget egyél.

Ha csak egy húsmentes napot tartasz a héten, és azt a pénzt, amit ezzel megspórolsz, inkább a minőségbe fekteted bele, már jobban jártál.”

Közben stílusosan készül a saláta is, amihez a klasszikus majonéz helyett a turmixba parmezán, petrezselyem, citromlé, olívaolaj, só, bors kerül. Jamie azt is elárulja, hogy a salátaöntet összeállításakor kóstolásnál azt a célt kell elérni, hogy önmagában épp egy pöttyel érezd savanyúbbnak a kelleténél. Az összkép pont ettől lesz harmonikus, hiszen vizes dolgokra teszed rá, ahol jobban eloszlik a savas íz is. Kruton helyett pedig frissen pattogatott kukorica került a levelek és a grillezett kukoricaszemek tetejére. A serpenyőbe, amint elkészültek a fehér, szivacsos szemek, még azon melegében öntött egy kevés chipotle csiliszószt, ami édes, nem annyira csípős, viszont füstös ízvilágával remekül harmonizál a grillezett kukoricával. „Mivel vegetáriánus kajáról beszélünk, egy kicsit több ízt kell belevinnünk az ételekbe” – magyarázza.

Ennél a pontnál már nem bírok magammal. Vajon Jamie hogyan képes az amúgy szuperfinom, ámde zöldséges ételeit heti három-négyszer beleimádkozni a gyerekeibe? Kérdésemre, miszerint hogyan reagálnak az otthoni orgonasípok az egészséges fogásokra, őszintén (nevetve) felel:

„A gyerekek a legőszintébb közönség, főleg a kisbabák. Ha nem ízlik nekik, amit készítettél, simán az arcodba köpik. Ezt még a legrosszabb vendég sem csinálja!”

A jégsaláta ugyan szerinte a világ legunalmasabb zöldje, ám mivel roppanós és édes, a kisebbek is szeretik. Azt a trükköt szokta alkalmazni, hogy amíg készül a vacsora, kitesz az asztalra egy nagy tál salátát, aztán abból szemezgetnek az éhes gyerekek. (Közben utánaolvastam, és ezt a módszert különféle kutatások is megerősítik: vacsora előtt a legtöbb gyerek sokkal szívesebben rágcsál zöldségeket.)

A most megjelenő könyvében olyan receptek szerepelnek javarészt, amiket az ember egy átlagos hétköznap este össze tud dobni húsz perc alatt vacsorára az egész családnak, és olyan ízletesek, hogy a hároméves gyerekétől kezdve a kamaszokon át a szülőkig mindenki szereti. „Még én magam is meg vagyok ijedve attól, amilyen ütemben változnak a dolgok, mennyire átalakult a gondolkodás.” Húsz éve, amikor elkezdte a Pucér szakácsot csinálni, az idő, amit egy átlagember a főzésre hajlandó volt napi szinten rászánni, 48 perc volt. Ez évről évre egyre csökkent, három évvel ezelőtt már csak huszonvalahány perc volt. „Régebben nem volt az ételeknek ez a fajta »überizációjuk«. Most két kattintással bármiféle ételt házhoz tudok rendelni. Emiatt az emberek nemcsak türelmetlenebbek lettek, de nagyobbak az elvárásaik is. Többet tudnak az ételekről, finomabb ízekre vágynak. És nem akarnak annyi időt tölteni a konyhában. Ez számomra óriási és rettentő nehéz feladat.”

Ezért többek között a julienne-re szeleteléssel és a precíz aprítással nem is sokat foglalatoskodik. Az éppen készülő „napsütés tészta” fantázianevű recept is úgy kezdődik (és én egyebek között épp ezért a sallangmentes egyszerűségért szeretem nagyon Jamie-t), hogy „vágd fel a zöldségeket rosszul” (azaz, ahogy ő mondja: cut them badly). Én rusztikusnak szoktam hívni, de a lényeg: nem kell a pepecs, felejtsd el a faksznit, félre a francia konyhai kifejezésekkel. „Rosszul mindenki tud szeletelni!” – nyugtat meg Jamie is, miközben tessék-lássék módon felkockázza a sárga kaliforniai paprikát. Ha pedig ügyesen felvágtad „rosszul” a zöldségeket, a többi már gyerekjáték, még a tökéletesen kezdők számára is.

A zöldségmaradékokat illetően is igyekszik a minimalizmusra szorítkozni, árulja el kérdésemre. „Évekig pucoltam zöldségeket, de őszintén szólva nem ez a legszórakoztatóbb dolog a főzésben, amellett hogy temérdek időt vesz el. Ha megnézed most a receptjeimet, nincs bennük sok zöldségpucolás, hiszen nemcsak a hasznos, vitamindús dolgok vannak a zöldség héjában, de az íz is.”

Jamie olyan szenvedéllyel beszél a zöldségekről, hogy ha nem lennék magam is elkötelezett zöldségfan és önjelölt #réparetekmogyoró-guru, akkor is azonnal magam elé rántanék egy nagy kosár céklát. „A mediterrán országokban még tudnak zöldséget készíteni, de mi itt Angliában teljesen elfelejtettük vagy hetven évvel ezelőtt.

Ha nem hússal dolgozunk, keményebben oda kell tenni magunkat az ízesítésnél. Ecet, parmezán, alga, szárított gomba, csili, fűszerek, zöld fűszerek, harissa, Worcester-szósz… megannyi lehetőség, amivel megadhatjuk az étel mélységét.”

Azt tanácsolja, a könyvben található recepteket is tekintsük inkább metaforának, és hagyjuk, hogy elszabaduljon a fantáziánk. „Nyisd ki a hűtőt, és légy kreatív azzal, amit benne találsz.”

A délután e pontján azonban már többünk pislog kíváncsian (és diszkréten csorgó nyállal) a szépen megterített, zöldséges egytálételektől roskadozó asztal felé. Szerencsére időközben a napsütötte tészta is elkészül. Jamie felkapja a tálat, és mintha csak az otthonában lennénk, kedvesen invitál: „Na gyertek, egyetek, srácok!”

Pár perccel később az elégedetten majszoló Martin sodródik mellém, tányérján a virsliroló mintájára készült kakukkfűvel, narancslével és fokhagymával ízesített, sütőben megpirított, majd vékony réteg tésztába tekert répákkal egyensúlyozva. „Nem megmondtam? Ugye, hogy isteni…”

Fiala Borcsa

Fotók: David Loftus, Paul Stuart