-

Kedves gyerekek! Addig írjátok meg a szakdolgozatotokat, amíg egyetemre jártok! Ez egy exkluzív, rendkívül fontos tanács az élethez tőlem, csak nektek! Egyetemre járjatok, mert egyetemre járni jó. Ha jól emlékszem. De lehet, hogy ha tíz évvel ezelőtt kérdeztek meg erről, akkor erre nem ennyire határozottan és szélsőségesen egyszerű a válaszolom. Biztos elkezdem magyarázni, hogy de ezért így meg úgy...

Én bizony büfészakos voltam. Nem tudom, hogy még mindig divatos-e így becézni a kommunikáció szakot, de akkoriban, a jó öreg kredites rendszerben még így volt. Ami azt illeti, én a megfelelési kényszertől megtévelyedetten bejelölt német szakot tekintettem büfészaknak, mert ott a kurzusok nagy részét tényleg az Ajtósi Dürer sori kávézóban töltöttem. Szerencsére egy év germanisztikai extrém show után rájöttem, hogy semmi keresnivalóm itt.

Hülye is voltam hozzá, és nem is érdekelt. Tizenhat éves koromban vált egyértelművé, hogy én a kommunikációban vagyok tehetséges, és ezzel szeretnék komolyabban foglalkozni. Azért nem korábban, mert sosem voltam olyan közegben, ahol észrevették volna, hogy ebben jó vagyok. A gimibe például csak fellebbezéssel vettek fel, mert olyan rosszul sikerült a szóbeli felvételim, hogy a sikeres írásbeli után kicsúsztam a felvételt nyertek listájáról.

A fogalmazásokra általában jó jegyet kaptam, voltam néhány szavalóversenyen is, de elég gyorsan rám sütötték „sportoló” bélyeget, ami általában elég jól elvonja a figyelmet a szellemi képességekről.

2000-ben, a paralimpiai győzelmemnek köszönhetően ismerkedtem meg a média világával. Jól éreztem magam a reflektorfényben, rájöttem, hogy szeretem megosztani a gondolataimat, szeretek beszélni magamról és az életemről. A számat elhagyó mondatok egészen jól kifejezik a gondolataimat, tudom úgy egymás mögé pakolni a szavakat, hogy abból valami mondanivaló süljön ki. Éreztem a vágyat, hogy többet tudjak erről, vágytam arra, hogy fejlesszem, képezzem magam ezen a területen. Semmi kényszer nem volt a pályaválasztásban, ugyanis a paralimpiai bajnoki címnek köszönhetően, felvételi- mentességet élveztem a legtöbb felsőoktatási intézménybe.

Lehet mondani, hogy ez nem fair, talán nem az, mert tanulmányai eredményeim, gimnáziumi teljesítményem alapján sosem kerültem volna be az ELTE kommunikáció szakára. 2005-ben, amikor kezdtem, maximális pontszám kellett (őszinte tiszteletem minden csoporttársamnak). A sportsikereknek köszönhetően viszont beléphettem a Múzeum körúti folyosóra, ahol úgy éreztem, helyemre kerültem. Én kivételes helyzetben voltam, de rendkívül sajnálom azokat, akik az elfuserált felvételi rendszer és a médiatudományokat övező általános megvetés miatt teljesen más pályára kényszerülnek.

Tényleg rengeteget tanultam. Nem a seggelős, szó szerint bemagolós, energiaitallal és kávébombákkal felpörgetett éjszakai tanulásra kell gondolni (volt az is azért), hanem arra a tudásra, amit évek múlva is elő tud kaparászni az ember, ha a helyzet úgy hozza. Most, 32 éves fejjel úgy érzem, sokkal kevesebbet vettem ki a „kosárból”, amiben a tudást tálalták fel nekünk.

A mostani agyammal, sokkal több információt szívnék magamba azoktól az emberektől, akik oktattak minket. Szeretném újra hallgatni azokat az előadásokat, amelyekre tíz éve nyűgnek éreztem a bejárást. Mégis sokkal több lettem attól a négy évtől, amit a bölcsészkaron töltöttem.

Az értékrendemet, a világnézetemet, a médiafogyasztási szokásaimat, a gondolkodásomat formálták azok a tanárok, akikre a mai napig példaképként tekintek. Nem is tanárok ők, sokkal inkább mentorok, akik azóta is rajtunk tartják a szemünket, és akikhez bármikor vissza lehet térni tanácsért, segítségért, iránymutatásért. Az önálló, felnőtt énem és személyiségem első, meghatározó impulzusai tőlük érkeztek. Megtanítottak vitázni, kritikusan gondolkodni, sőt kritikusan írni és olvasni. Meg arra is, hogyan kell kijavítani az MTI híreit, és miért van létjogosultsága a Győzike-shownak. A karaktervadászatra már magunkat képeztük ki. Mi, kommunikáció szakosok bármiről, bármilyen terjedelemben képesek vagyunk írni, ha kapunk egy megfelelően fenyegető határidőt, és arra még két plusz napot. Az elején motivált, hogy megszerezzem az egyetemi a diplomát, a végén viszont már egyáltalán nem érdekelt a papír. Igazából ez mára sem változott, nem hiszem, hogy valaha is hasznát veszem a kommunikáció szakos diplomámnak, úgyhogy a szakdolgozatot inkább dacból írtam meg, na meg persze azért, mert Cunci és Manci, az egyetemi kispajtásaim is nekiálltak. Az pedig elég ciki lenne, ha ők befejeznék a tanulmányaikat, én meg nem. Utálok félbehagyni dolgokat, vágyom arra az euforikus érzésre, amit valami befejezése, lezárása okoz.

1924307_1082811988420_4680_n

Rengeteget köszönhetek azoknak a barátoknak, akiket a tantermekben ücsörögve castingoltam össze. Velük küzdöttük át magunkat a húszas éveinken, asszisztáltuk végig egymás szerelmi hullámvasútjait, a munkaerőpiac kegyetlen harcait, a saját egzisztencia épülését, szépülését, csorbulását, minden kínját-baját. Nélkülük eszembe sem jutott volna hét évvel az abszolutórium után, egy kétéves gyerek mellett, egy másik országban éldegélve megírni a diplomamunkámat. Nagyon fájt ez mindenkinek, de talán legjobban Marcinak. Mivel csak este kilenc és éjjel egy között tudtam foglalkozni a témával, ezért neki kellett lemondani a kevés „közös” időről, szabadidejében Barnabást letartóztatnia, hogy én el tudjak vonulni a szobába néhány bekezdést összevadászni, és reggel is tartani a frontot a mosott tudjátokmi felesége mellett. Emellett teljes családi és baráti összefogásra volt szükség a szakirodalom és források beszerzéséhez és a dolgozat leadásához. A konzulensemről nem is beszélve, aki annyira inspirálóan, nyitottan és lelkesen állt a témámhoz, hogy még olyan pillanatok is előfordultak, amikor örömmel pakoltam egymás mögé a szavakat. Persze este kilenckor azért jobb programot is el tudtam volna magamnak képzelni az elmúlt három-négy hónapban, sokszor önvédelemből belealudtam az altatásba, de legalább volt mire fognom a háztartás teljes elhanyagolását, és a hosszabb reggeli alvásra való igényemet.

Szakdogát írni szívás, beköttetni, leadni viszont pontosan olyan mámorító, mint megnyerni egy paralimpiát. Ezekben a nagy pillanatokban jövök rá, hogy igenis bárkivel meg tudom osztani azt az érzést, amit a dobogó legfelső fokán éreztem: az elvégzett, kemény munka után érzett mámorító elégtétel, megkönnyebbülés, felszabadultság és öröm. Mindenkinek van ilyen pillanata, szerencsére nekem sem csak kétszer adatott meg.

Kösz, ELTE, kösz mindenki, akinek része van ebben a sikerben! Taps, pacsi, virágeső! Virtuál koccintás mindenkivel, aki valaha túlesett ezen!

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonában vannak