Az orvosok bérét megemelte a kormány, de a terheiket nem csökkentette. Január elsejétől akár két évre átvezényelhetők más városba, más kórházba. Vajon mit gondolnak erről az orvostanhallgatók? Hogyan látják a szakma jövőjét – és benne a sajátjukat?

Miközben tombol a járvány, a jövő orvosait képezni kell, ezért a Semmelweis Egyetemen a jelenléti oktatás sem áll le. Piroska másod-, Annabella és Gábor negyedéves, Aliz már végzett, jelenleg általános orvosként dolgozik egy intenzív osztályon, rezidensi státuszára vár az aneszteziológia-intenzív ellátás területen. Gábor gasztroenterológus, Annabella kardiológus szeretne lenni.

Bárdos Kata Kincső/WMN: Hogyan éltétek meg a tavaszi veszélyhelyzetet, a digitális oktatást? Milyen nehézségekkel szembesültetek akkor és most?

Piroska: Tavasszal teljesen más volt a helyzet. Akkor lehetett rá számítani, hogy be fogunk zárni, ellenben most semmi előjele nem volt annak, hogy két nap múlva online folytatjuk. A kollégiumokból tavasszal ki lehetett költözni, és akkor nem kellett fizetni.

Most viszont azt mondták, hogy fizessük tovább, ha kiköltözünk, ha nem; vagy lemondhatjuk a kollégiumi tartózkodásunkat, de akkor elveszítjük a férőhelyünket.

Van olyan csoporttársam, aki az összes cuccát hazavitte, kocsival eljöttek érte kedden, aztán aznap írtak az egyetemtől, hogy szerdán mégis megtartanak egy órát bent.

Aliz: A szakdolgozatomat szerencsére még februárban sikerült leadnom a koronavírus miatti korlátozások előtt. Az utolsó két szigorlatomat pedig már zoomos formában kellett teljesítenem. A hatodév már inkább gyakorlati, ezért ezt nehezebb volt megoldani kizárólag online. Erre a problémára az egyetem azt a megoldást találta ki, hogy az önkéntesmunka-végzéssel lehet kiváltani a kieső gyakorlatokat. Az állandó bizonytalanságot nehezen viseltem, volt, hogy szinte naponta új információk jöttek, amelyekhez igazodni kellett.

Gábor: Tavaly, harmadévesként az oktatás nagy része digitálisan zajlott, szerencsére többségében elméleti tantárgyaink voltak. 

 

B. K. K./WMN: Hogyan zajlik ebben a félévben az oktatásotok?

Annabella: Kaptunk egy táblázatot, hogy mely tárgyaink lesznek a kórházban tartva. Negyedévtől egyébként blokkrendszerben tanulunk. Ez azt jelenti, hogy egy tárgyat tanulunk néhány hétig, levizsgázunk belőle, és jön a következő. Idén az első blokk szeptemberben úgy zajlott, hogy minden előadás vagy fel volt véve előre, vagy megtartották Zoomon. Így egy héten át csak zoomos óráink voltak, utána meg a gyakorlatokat összesűrítették egy hétre. Szerintem ez jó megoldás. Otthonról is tudjuk hallgatni az előadásokat. A gyakorlati rész viszont nagyon fontos, mert szinte minden vizsgánknak van olyan része, ami gyakorlati, például betegágy mellett kell teljesíteni.

Aliz: Nekem most a fő feladatom, hogy dolgozzam, és ha úgy adódik, hogy nem tudok tanulni éppen, akkor nem köt annyira határidő. Persze nehezebb is ez az időszak, hiszen több a feladat, és több a felelősség is.

B. K. K./WMN: Akkor a mostani döntés nyomán egyikőtök képzése nem csúszik a nehézkes oktatási körülmények miatt?

Gábor: Nálunk ha valaki csúszik, akkor egy egész év elúszik. Ezt az egyetem nagyon nem kívánja senkinek, nem engedhetjük meg, hogy évfolyamok kerüljenek eggyel lejjebb. Tavasszal abszolút nem lehetett bemenni az iskolába, kivéve a hatodéveseknek a legvégén, május körül. Akiknek elmaradt gyakorlati órájuk, azok pedig bementek a vizsgaidőszak után, hogy tömbösítve pótoljanak ezt-azt. Anatómiából, élettanból ezt meg lehet tenni. De képzeljünk el egy ötödévest, akinek elmaradt a gyerekgyógyászati vagy az urológiai gyakorlata… Ezeket nem lehet zanzásítva bepótolni ilyen rövid idő alatt… A gyakorlati oktatásnak folyamatosnak kell lennie. Az a cél most szerintem, hogy ne kelljen pótlásokba bonyolódni, mert az a tudásunkból vesz el.

Óvintézkedések most is vannak persze az oktatás során: nem mehetünk annyira szabadon betegek közé, meggondolják, hogy hova küldenek be, hány embert… De én ezt most egy jó dolognak tartom, hogy folyik tovább az oktatás, még akkor is, ha ilyen módon. 

Annabella: A mi képzésünkbe egy év csúszás egyébként bele van kalkulálva anyagilag, azt az állam még fizeti. Tehát, ha valaki a Covid miatt megcsúszik, akkor nincs óriási baj. A pótlás leginkább azokat érinti, akik elkapták a betegséget. Nálunk ha valaki egy hónapig pozitív, és nem jön, akkor simán lehet, hogy két-három kisebb blokkot csúszik. Arra nagyon törekszik az egyetem, hogy az ő lemaradásukat meg tudják oldani. Az egyetem és a klinikák is nagyon rugalmasak, de meg kell érteni azt is, hogy túl vannak terhelve: a covidosok, az alapellátás, és az oktatás… Kemény feladat megoldani, hogy mindenre legyen kapacitás.

Piroska: Mi az anatómiaszigorlatot pótoltuk. Egyhetes turnusokat hoztak létre, bemehettünk a boncterembe, és négyszer négy órát kellett teljesítenünk. Jelentkezni kellett a blokkokra, hogy ne legyen tömeg, és persze maszkot hordtunk, mérték a hőmérsékletünket stb. A hét végén pedig megtartották a szigorlatot.

B. K. K./WMN: Meséljetek az önkéntességről! Negyed-, ötöd-, hatodéves hallgatók már vezényelhetők bizonyos feladatokra a járvány elleni védekezésben.

Gábor: Lehet, hogy mi még fiatalkori idealizmustól szenvedünk (nevet), de nekem nagyon jó élmény látni, hogy a hallgatók milyen erővel vetik bele magukat a küzdelembe. És nem azért, mert mi ezért bármit kapnánk, ez csak az utóbbi időnek a hozadéka, hogyha bizonyos feltételeket teljesítünk, akkor kaphatunk kreditet meg valami minimális ösztöndíjat. Amikor erről még szó sem volt, tavasszal, volt egy Excel tábla, amiben lehetett jelentkezni a különböző önkéntes munkákra, és az is csordultig volt. Akivel csak beszéltünk, mindenki már tervezgette, hogyan fogja összeegyeztetni a feladatait. Klassz, hogy senkit nem kellett kötelezni. Mindenkinek totál egyértelmű volt, hogy csinálni kell, mert ez a feladatunk. Jó, hogy ez a közösség összezár, hogyha probléma van.

Aliz: Tavasszal önkénteskedtem, de nem a frontvonalban. Maga az önkénteskedés szerintem így is hasznomra vált, mert olyan osztályra mentem, amelyiknek a munkája kiemelten érdekelt, és az ott szerzett tapasztalatokat most is tudtam hasznosítani a munkakezdésnél. Úgyhogy én sokat profitáltam tanulmányilag ebből az időszakból is. És az a korrekt, ha hozzáteszem, úgy kezdtem el, hogy nem kapok érte juttatást, végül az egészségügyi dolgozóknak járó ötszázezer forintot megkaptam.

B. K. K./WMN: Akkor nem ijesztett el titeket a helyzet a pályától?

Aliz: Tudom, hogy fennáll a lehetősége, hogy megbetegszem, de most olyan helyzet van, hogy számít az én segítségem is, így muszáj kivennem a részemet a feladatokból. Az biztosan nehezebb lett volna, ha átvezényelnek más Covid-kórházba emberhiány miatt, de sajnos ez ellen nem tud mit tenni az ember: ha menni kell, akkor menni kell.

Piroska: Egyáltalán nem ijesztett el. Még mindig azt érzem, hogy igen, ez nekem való, szeretném csinálni, és jó lesz. Ami nagy segítség volt ebben, hogy egy óra keretein belül voltunk a Sziklakórházban. Ott hallgattuk, hogy a második világháborúban milyen volt orvosnak lenni, milyen körülmények között dolgoztak… Szóval nyafoghatunk a körülmények miatt, de ahhoz képest még mindig istenes a helyzet.

Gábor:

Amikor azt mondják, hogy összeomlik az egészségügy, nekem mindig eszembe jut, hogy a magyar orvos arról híres világszerte, hogy a semmiből épít várat. Ez annyira igaz! Ezt az átlagember el sem tudja képzelni, hogy micsoda kreativitás és munkabírás uralkodik a kórházakban.

A szakdolgozók meg az orvosok viszik a hátukon az egész rendszert. Nyilván van egy pont, ami után már nem lehet, de én ezt egyelőre nem látom, hogy mikor lesz. Borzasztó nagy a kitartás. Engem ez inspirál is, ilyen kreatív személyiségektől szeretnék tanulni. Nyilván halljuk nyugatról, hogy mennyivel több a fizetés, mennyivel jobbak a körülmények. Ez lehet, hogy valakinek vonzó, de én például el tudom képzelni, hogy itthon maradjak. Még soha nem éreztem, hogy eltántorítana bármilyen körülmény. Pedig jártam azért már „hardcore” kórházakban… de mindig azt láttam, hogy a dolgozók totál kihozzák a maximumot ezekből is.

Annabella: Tényleg nem ijedtünk meg. Nem is nagyon gondoltunk bele, hogy bajunk lehetne a Covid miatt… Önkénteskedünk, és ez a helyzet, a kihívás beszippant. Amikor ott vagyok, tesztelek, vagy az adminisztrációt csinálom, akkor el sem tudom képzelni, hogy összeomolhat a rendszer. Szerintem a legtöbb egészségügyi dolgozó így van vele.

Ha összefogunk, és mindenki hozzátesz valamit, akkor nem lehet baj. Kiknek kéne kiállnia az orvosok mellett, az oktatók mellett, a példaképeink mellett, ha nem nekünk, orvostanhallgatóknak? Ehhez a szakmához kitartás kell, nem lesz mindig fényes a helyzet, sőt lesznek kilátástalannak tűnő pillanatok is… De csinálni kell, és soha nem szabad feladni.

Az önkénteskedés abban segít minket, hogy minél inkább elköteleződjünk a gyógyítás mellett. Kevesektől hallottam, hogy csak a pénzért csinálnák. Az egészségügyi dolgozóknál szerintem belső késztetés, hogy segítsenek az embereknek. És persze az is, hogy segítsék egymást, hiszen ez egy közösség! Nem minden a pénzről szól, a hivatástudat is lényeges, és ez az, ami nem hagyja összeomlani a rendszert.

B. K. K./WMN: A januárban életbe lépő új foglalkoztatási keretről, az orvosok átvezényelhetőségéről mit gondoltok?

Aliz: Nekem rengeteg fejtörést okozott. Szerintem nagyon felborítaná sokunk életét. Jó lenne tudni, hogy akkor pontosan mikor lennénk kivezényelhetők, mert felmerült, hogy csak veszélyhelyzetben. Ez rendben is van, csak akkor mit értünk veszélyhelyzeten… Szóval ezzel kapcsolatban hatalmas, homályos, nem jól definiált részeket látok. Számomra jelenleg is szorongást okozó, kérdőjeles téma, hogy mi lesz januártól. A magánegészségügy és a közegészségügy közötti választás minket pedig még nem érint, mert a szakképzést mindenképp a közszférában kell elvégeznünk.

Gábor: Azt tudom, hogy ha hatodévessel vagy rezidenssel beszélek, nagyon nem örülnek. Szerintem a társadalom többsége azt hiszi, hogy az orvosok „táncot járnak”, hogy most milyen jó fizetést kapnak. Valójában olyan keretek kialakításáról van szó, amelyek nem elfogadhatók, még akkor sem, ha immár normális fizetés mellett történik.

Az, hogy két évre elválasztanak valakit a családjától, szerintem nem olyasmi, amit bárki szívesen vállal. Ezek jogosan háborítják fel az érintetteket. Abban bízom, hogy mire odakerülünk, addigra ezek a feltételek normalizálódnak.

Kérdeztem múltkor tesztelés közben egy hatodéves lányt, hogy mik a tervei. Azt mondta, ha változik a tervezet, akkor marad, ha nem, akkor megy külföldre. Ez újabb ok lehet, hogy ne maradjanak itt az emberek.

Piroska: Még van négy és fél évem, mire végzek. Addigra nagyon remélem, hogy rendeződik ez a dolog, és kitalálnak valami megfelelőbbet, valami jobbat. Szerintem az orvosok megérdemlik a fizetésemelést. Nem kéne ennek ilyen feltételeket szabni, elvenni választási lehetőségeket.

B. K. K./WMN: Milyen problémákat láttok a rendszerben?

Gábor: Az egyik legnagyobb probléma a klinikai oktatásban az, hogy a tanár és az ellátó orvos ugyanaz. Egyszerre nem is csak két, hanem száz helyen kell lenni. Helyt kell állni. Össze kell hangolni. Sok orvos dolgozik már a Covid-ellátásban is, és ez kezd probléma lenni.

Annabella: Volt fül-orr-gégészet blokkunk nemrég, ott is azt láttuk, hogy szegény orvosok nem győznek többfelé szakadni. El kell menni beállni a szkafanderben néhány órát tesztelni, mintavételt csinálni, majd szaladni ambulálni, de azért fel kellett volna nézni az osztályra is, mert lehet, hogy aznap még osztályos is. Közben pedig órát kell tartani, kiscsoportos gyakorlatot, előadást, vagy épp szaladni a műtőbe – ilyen is volt. Multifunkcionálisak!

B. K. K./WMN: Meddig lehet ezt csinálni a dolgozókkal?

Gábor: Sokan vannak már a tűrőképességük határán. A kormányrendelet pedig tovább tépázza az idegrendszerüket. Ha valóban tömegesen tűnnek el dolgozók a rendszerből, annak szomorú következménye lehet… Szerintem sem az a megoldás a lokális egészségügyidolgozó- és orvoshiány megoldására, hogy akkor átvezénylünk embereket. Struktúrát kéne kialakítani. Az ember már tökre örült, hogy nem „mekis” pénzért fogunk dolgozni hat év kőkemény tanulás után, erre ez…

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

B. K. K./WMN: Milyen szerintetek most az orvosok megítélése?

Gábor: Sokan nincsenek tisztában azzal, hogyan telik egy orvos napja, milyen munkát végez. Azt hiszik, hogy ülnek a rendelőben, és recepteket írogatnak. És akkor most mit háborognak, mondják, ha ennyi pénzt kapnak majd? Ez demoralizáló, elszomorít.

A társadalom sokszor furcsán, rosszul áll az orvostársadalomhoz. Ez nemcsak az ő hibájuk, hanem az orvostársadalom hibája is, mert van egy vár, ahol ők ücsörögnek, érinthetetlenek. Meg kéne mutatni, hogy mit csinálnak valójában, milyen az életük, mik az orvosok gondjai, mi az, amiért elégedetlenek.

Megfizetni az orvosokat rendesen, nem elvetemült dolog, a jobb helyeken így megy.

Annabella: Sok olyan komment van az önkéntesekkel kapcsolatban, hogy biztos túl vagyunk fizetve. Nem gondolnak bele, hogy mi egyetem mellett csináljuk ezt, nyilván nem a pénzért. Mi tegnap vizsga után mentünk el szűrni például. Szeretjük ezt csinálni. Jólesik a lelkemnek, hogyha ennyire pici dologgal is, de hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy segítsek ebben a helyzetben.

Piroska:

Ami nagyon elszomorít: sok kommentben olvasható, hogy az egészségügyiek hagyják meghalni az embereket… Nekem, aki a gyógyítást tényleg hivatásomnak érzem, nagyon rossz ezt látni. Ezek a kommentek csak rombolnak, nem visznek előre.

Gábor: Ha tudnák az emberek, hogy pontosan mi minden történik egy kórházban csak egy nap alatt, mondjuk, akkor sokkal barátságosabban és toleránsabban állnának hozzá a dolgozókhoz.

Bárdos Kata Kincső

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images