Van egy szuper kis anyaközösség a Facebookon, akik minden héten körbejárnak egy témát. Öt anyuka osztja meg egymással és az oldal látogatóival a saját tapasztalatait. Lehet beszélgetni, együtt örülni és elsírni a bánatunkat. A reggeli kávé mellett állandó olvasmányom, a Mommynity friss bejegyzése. Mindig van könnyedebb hangvételű írás, és vannak súlyos sorok, nagy lélegzetvételek, szembenézés önmagunkkal, a hibáinkkal, a nehézségekkel.

Ezen a héten a császármetszésről írtak a lányok. Ötből hárman. Megdöbbentett az arány, de ha a körülöttem lévő szüléstörténeteket veszem számba, akkor bizony hasonló a császármetszések aránya. Megérintett a téma, hiszen Barnabás is így született, és nekem is nagyon nehéz volt elfogadni, hogy végül a műtőben kötöttem ki. Még akkor is, ha megvolt az orvosi magyarázata, olyan nehéz megbirkózni azzal az „üzenettel”, hogy az én testem nem volt alkalmas arra, hogy természetes úton világra hozza a gyermekemet. Tényleg ennyien vagyunk, akiknek ez nem megy?

Előrebocsátom, hogy soha, senkitől egyetlen rossz szót nem kaptam a császár miatt, így nem mondhatom azt, hogy a környezetem megnehezíti az élmény feldolgozását. De még mindig nem tudok jó szívvel visszagondolni rá.

Nagyon készültem a szülésre. Nem félelmetes, fájdalmas borzalomként gondoltam rá, amit valahogy túl akarok élni, hanem igazán mélyen vártam az élményre. Az élményre, amelynek nyilvánvalóan része lesz a fájdalom, a küzdelem, a vér és a verejték. Meg akartam tapasztalni minden percét, az elejétől a végéig. Érezni akartam, hogy milyen, amikor úgy alakul át a testem egy folyamatban, amelyről el nem tudtam volna képzelni, hogy megtörténhet, hogy erre képesek az izmok, a szövetek, a szervek.

Őszintén és mélyen hittem abban, hogy a testem képes erre, míg a 38. hét környékén el nem kezdték beültetni a bogarat a fülembe, hogy: „hú de nagy ez a gyerek”!

Én pedig kezdtem elbizonytalanodni, ami a 41. héten, tíz óra vajúdás után odáig juttatott, hogy 2013. december 25-én, végül én magam mondtam ki: menjünk a műtőbe! Tehát, én hoztam meg a döntést, nem az orvosom. Ő felvázolta a lehetőségeket, amelyek közül az kapta a legkevesebb százalékot, hogy Barnabás komplikáció nélkül meg tud születni.

Pásztory Dóri

Nem hibáztatok senkit emiatt. Magamat sem. Nem is csalódottságnak nevezném, amit érzek, inkább hiánynak. Imádtam és a mai napig imádom a doktornőt, akit egyébként én választottam erre az eseményre. Szerettem hozzá vizsgálatokra járni, szerettem a humorát, a stílusát, és volt egy elképzelésem arról, hogy miként lesz támaszom és segítségem a szülőszobán. Nem is nagyon beszélgettünk arról, hogy ő hogy gondolkodik a szüléskísérésről, csak pörögtek a hetek, a vizsgálatok, amelyeken mindig minden rendben volt. Orvosi szempontból igazi álomkismama voltam, akivel minden oké, nincsenek felesleges, zavaró kérdései és nem tölt túl sok időt a rendelőben. Aztán, amikor ott voltunk a szülőszobán, a háborítatlan szülésről való elképzelésem akkor foszlott szerte, amikor bekötötték az infúziót a karomba az érkezésünk után néhány perccel. A terveimben nem volt karból kilógó tű, ahogy az utána lévő 31 tűszúrás sem, amelyet a császármetszés folyományaként szenvedtem el.

Minden egyes szúrásra volt orvosi magyarázat, nem is az a lényeg, hogy micsoda, mert elhittem, hogy kell, ez fontos és a mi érdekünket szolgálja. Ahogy a császármetszés is.

Viszont az orvosi magyarázatot és a döntést minden helyzetben az adott orvos hozza, márpedig különböző szituációkra másképp reagál dr. A és dr. B. Az egyik nem szereti, ha a kismama fél napnál tovább vajúdik, a másik a 25. órában is masszírozza a vajúdó nő hátát. Az egyik nem szereti, ha az ultrahang négy kilóhoz közeli gyereket mutat, ciccegve billegeti a fejét, hogy „hát nem lesz ez így jó”, a másik nem mondja meg a gyerek súlyát az anyának, hogy ne stresszelje azzal, hogy mekkora gyereket kell világra hoznia, az úgyis csak becsült érték. Az egyik rohan a családi ebédre, a másik inkább elrohan a családi ebédről. Az egyik jobban érzi magát a műtőasztal mellett, elégedett, hogy 2 cm-vel rövidebbet vág, mint a kollégája, a másik elégedett, ha nincs rá szükség és a háttérből, biztonságot adó jelenlétével figyeli az eseményeket. Az egyik azonnal viszi a gyereket megmérni, mosdatni, felöltöztetni, a másik odateszi az anya csupasz mellére. Az egyik napi három adag oxitocint ír elő a szülés utáni három napban, hogy biztosan visszahúzódjon a méh, a másik segít a szoptatásban, hogy az beindítsa a természetes oxitocin-termelődést.

Mi pedig nem kérdezünk, nem mondunk ellen, hanem feltétel nélkül megbízunk benne, majd behúzzuk fülünket-farkunkat, hiszen dr. A vagy B. biztos jobban ismeri a testünket, mint mi. Elvégre vaskos tankönyvekből tanulta.

Ha körülnézek, azt látom, hogy még mindig nagyon sok olyan anya van, akik csalódottan, érzelmileg kifosztva, testileg megtörve, szomorúan hagyja el a szülőszobát.

Ki császármetszés, ki traumatikus hüvelyi szülés után. Hiába a kutatások, amelyek a háborítatlan szülés előnyeit bizonyítják, a gyakorlat mást mutat. És valamelyest én is a gyakorlat része lettem. De voltak nagyon szép pillanatai is a szülésemnek. Nem látom magam áldozatnak, mert 16 hónap távlatából tudom, hogy fontos a szülés és születés, de nem mindent meghatározó.

Mindent lehet fel- és újraépíteni. Kötődést, önbizalmat, hitet, bizalmat. Csak talán egy picit lassabban.

A választott orvosomnak, a mellettem lévő szülésznőnek és dúlának is hálás vagyok, mert megtapasztalhattam a vajúdást, végig biztonságban éreztem magam mellettük, és adtak időt arra, hogy döntést hozzak. A műtétet is emberségessé tették, amennyire csak lehet. A férjem végig mellettem lehetett, és egy teljesen felszerelt alternatív szülőszobán tölthettem az időt a segítőimmel. A gyerekem 10/10-es Apgar-értékkel született, makkegészségesen és nekem is gyönyörűen gyógyultak be a testi sebeim.

Kevés szó esik arról, hogy a vajúdással, a szüléssel milyen természetes biokémiai folyamatok indulnak be a női testben, amelyek mind segítik a gyorsabb testi-lelki regenerálódást. Hogy például a természetes oxitocinnak mennyire más a hatása, mint a mesterségesnek, hogy a vajúdás és szülés közben beinduló hormonális változások hogyan segítik a szülés utáni depresszió lehetőségének csökkenését, az anya-gyermek kötődés kialakulását, és még számtalan más területen fejtik ki jótékony hatásukat. Milyen jelentősége van a kommunikációnak, mikor, mit mondanak az anyának és azt hogy mondják.

A legtöbb orvos elengedi az anya kezét, amikor kisétál a kórházból az újszülött gyermekkel. Elégedett magával, újabb gyereket segített a világra.

Látja a szépen gyógyuló hasi vagy gátsebet, de nem látja a darabokra tört lelkeket. Az a mi nagy szerencsénk, hogy az anyák és gyerekeik igazi csodák. Mindent átvészelnek, minden helyzetből kihozzák a maximumot, minden hátrányból képesek előnyt kovácsolni.

Mindenkinek megvan a saját születés- és szüléstörténete. Vannak pozitív és traumatikus hüvelyi és császármetszéses élmények. Én úgy látom, hogy ezek nem a szülés módjától függnek, hanem attól, ki hogyan éli meg ezt az eseményt. Hogy mennyire hagyják neki megélni. Abban, hogy kinek mekkora esélye van a pozitív élményre, nagyon nagy felelősségük van az orvosoknak, a szülésznőknek, az egészségügyi intézményeknek, a kórházi protokollnak. Ez kisebb részben a kismamákon, és nagyobb részben az intézményeken és az ott dolgozó embereken áll vagy bukik.

Úgyhogy, én most tőlük kérek nagyobb esélyt mindazok nevében, akiknek kicsit összetört a szívük a szülőszobán!

Pásztory Dóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Menna