–

Indokolatlan dührohamok, fekete-fehérség, kiszámíthatatlanság, kötődés kontra szabadság, manipuláció és rengeteg önkárosítás – ez mind én vagyok; pontosabban az a borderline-os én, amit kemény és kitartó munkával sikerült viszonylagosan háttérbe szorítanom.

Tipikusan az a fajta gyerek, tinédzser voltam, aki inkább háttérbe húzódik és meglapul, így hát senki nem tudott arról, hogy komolyabb problémáim lennének.

Akkor tudták meg, hogy bajom van, mikor beütött a krach 2014-ben, és pszichiátriára kerültem. Persze akadtak, akik azt mondták, csak unatkozom, és fel akarom hívni magamra a figyelmet – végül is tényleg, bizonyára nem találtam volna jobb módját ennek a pszichiátriánál.

Tizenegy nap után felállították a diagnózist.

Borderline…

Nesze neked, mindenki!

Amikor kikerültem a kórházból, lehetőséget kaptam, arra hogy dialektikus viselkedésterápiára járjak, ami kifejezetten nekünk, borderosoknak van, meg aztán lett szuper egyéni terapeutám is – akinek mind a mai napig hálás vagyok a rengeteg segítségért –, és flottul beállították a gyógyszereimet. Igazából ezeknek köszönhetem (különösen az első kettőnek), hogy segítettek megérteni önmagamat, a reakcióimat – és ezáltal segítettek abban is, hogy hogyan induljak el a fejlődés útján.

A terapeutám újra és újra azt mondogatta nekem, mikor kétségbe voltam esve a borderline miatt: „Meg kell tanulnia, hogy maga nem a kórkép, hanem maga K. A., akinek van egy ilyen diagnózisa.”

Naivan azt hittem, az volt a jéghegy csúcsa, amikor először bekerültem. Aztán jól pofára estem. Azóta háromszor voltam kórházban és egyszer pszichiátriai szanatóriumban.

Őszintén szólva valahol hálás is vagyok ennek a borderline-nak. Néha. Kicsit. Mert ez segített megtanulni önmagamat – mostanra már tudom, hogy mi az, ami én vagyok, és mi az, amit ez generál bennem. Tudom, ki vagyok én, és tudom, ki az a másik Anna, akit ez a kór hozott létre. Nemcsak a szakemberek, a gyógyszerek, a terápiák segítettek abban, hogy élhető életet alakítsak ki magamnak – hanem én is legalább annyira kellettem hozzá, sőt. Amit megtanultam ez alatt az idő alatt, hogy ha néha mégis előbújik a kór-okozta-A., azon tiszta fejjel túl kell jutni, mert csak így lehet túlélni. És mindenekelőtt pozitívnak lenni… ez pokolian nehéz. Tanulom saját magamat. Önreflexek alakultak ki, tudom, mikor vagyok közel a széteséshez, és már azelőtt kapaszkodót keresek, mielőtt megtörténne. Így, ha valóban megtörténik, lesz olyan, aki (vagy ami) fogja a kezem, hogy ne zuhanjak vissza a mélybe.

Eddig a pillanatig vajmi kevesen tudták, hogy borderline-os vagyok – valahogy olyan ciki, hogy pszichiátrián voltam, nem? Nem, egyébként nem az, de sokaknak mégis... Én elfogadtam, el kellett fogadnom, hogy ez is épp úgy hozzám tartozik, mint az, hogy zöld szemem van, barna hajam, és két kezem meg két lában.

Valahogy úgy vagyok vele, hogy már tudom, tisztában vagyok azzal, hogy borderline személyiségzavarban szenvedőként is lehet teljes életet élni – hatványozottan nehéz, de nem lehetetlen.

Egyedül a társkeresés. Na, az tényleg ciki. Teli vagyok vágásnyomokkal, ami nem igazán javítja a lehetőségeimet, hogy normális értékrenddel élő párt találjak magamnak (létezik még ilyen?). Meg amikor felveted ezt a másiknak, hogy „Te, hallod, hát az van, hogy...” FURA. Nagyon nagy betűkkel, vastagon aláhúzva. Kényelmetlen. Főleg, hogy amint elmondom, utánaolvas, lát sok borzasztó tünetet, aztán inkább továbbmegy – anélkül, hogy tudná, nálam melyik milyen szinten van jelen, anélkül, hogy nyitott lenne. Hogy megismerje azt az énemet, amelyik felülkerekedett a borderline-os Annán.

De végső soron azt hiszem, tényleg semmi sem lehetetlen – végignézve az eddig megtett utamat, hiszek abban, hogy sikerül végleg kialakítanom egy élhető, szerethető életet. Annak ellenére, hogy bolond vagyok, és papírom van róla borderline-os vagyok.

K. A.

Olvasd el szerzőnk, Szalánczi Kriszta klinikai szakpszichológus cikkét a borderline-ról ITT!

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Molnár Bálint