–

Öt évvel ezelőtt elindultam egy úton...

...ami azóta félbemaradt – többször is.

Először 2011 márciusában, hosszú évek tanácstalansága után inzulinrezisztenciát és PCOS-t állapított meg az a nőgyógyász, aki már a sokadik volt a sorban. Akkor még nem döntöttünk arról, hogy szeretnénk-e gyereket, az elsődleges cél az volt, hogy kiderüljön, egészséges vagyok-e. Hát kiderült, és én megkönnyebbültem a diagnózistól; elkezdtem gyógyszert szedni azzal az ígérettel: ha eldöntjük, hogy gyereket akarunk, fél év múlva visszatérhetünk rá, addig diéta, mozgás... és idő, ami kell a szervezetemnek a regenerálódáshoz. Két hónap sem telt el, és bekopogtatott a kisfiam. Két és fél évvel később a rossz terheléses cukorleletek újra a gyógyszer felé tereltek, és mivel arra voltunk berendezkedve, hogy úgysem leszek terhes, három hét sem kellett, amikor jött a meglepetés. A lányom.

A két gyerek születése után úgy éreztem, „letudtam" a betegséget. Mostantól legfeljebb csak a Szentesiéhez hasonló diétát kell csinálnom, és rendszeresen mozognom, így fitt, fiatalos és egészséges anyuka leszek. Oké, magamhoz is őszinte vagyok:

a gyerekszülés után nem folytattam maradéktalanul a diétát, és amikor a kéthónapos kislány mellett elkezdtem dolgozni, az egész tudatos életmódom háttérbe szorult.

Igen ám, de közben még tartották magukat a hormonok, amelyek mindkét terhességem alatt sikeresen lefogyasztottak; jól néztem ki, jól is éreztem magam. Mire észbe kaptam, és elkezdtem volna diétázni, már késő volt, nem ment. Szigorú voltam magamhoz, egészségesen ettem, ám a régi, bevált módszer mégsem hozta meg a gyümölcsét. Gondolkodóba estem, magamban elemezgettem a helyzetet: lehet, hogy eddig tévesen csak az inzulinrezisztenciával foglalkoztam, és nem fordítottam elég figyelmet a PCOS betegségre? Lehet, hogy nem tudok valamit? Lehet, hogy valójában még nem néztem szembe azzal a betegséggel*, ami immár az egész életemet végigkíséri?

Aztán nem sokkal később találkoztam Ginával (Prónay-Zakar Gina, a WMN életmód-tanácsadó szerzője, aki PCOS-szel élő nőknek segít, és maga is érintett – a szerk.). Mit mondjak, emlékezetes volt... WMN-bulit tartottunk, ittunk, és én megkérdeztem tőle: „hogy lehet diétázni a kakaóscsigát követelő gyerekek mellett?” Gina válasza: „úgy, hogy tudja: ha nem teszi, tönkremegy a mája és a veséje, az érfalai roncsolódnak a magas vérnyomás miatt, és egyébként is meghalhat szív- és érrendszeri betegségben."

Nem sokkolt. Nem, nekem még ez sem volt elég. Mert bármikor megyek vérvételre, egyelőre még minden leletem jó, épp mostanában csodálta egy endokrinológus a koromhoz, súlyomhoz, és a betegségemhez képest remek vérképemet. 

De tudom, hogy ez nem lesz mindig így...

Azon gondolkodom: vajon mi fog annyira megijeszteni, hogy tudjam, tényleg baj van? A tényleges tünetek megjelenése? Vagy a komoly betegség, ne adj isten, a halál valós veszélyének fölvillanása? Vajon mekkora betegségtudatra van szüksége az embernek ahhoz, hogy tényleg tegyen magáért? Vagy ez nem is a betegségtudatról szól, hanem inkább az kell, hogy egy ráérő orvos mondjon valamit? Egy közösség felrázzon, mint például az alkoholbetegeknél az Anonim Alkoholisták, ahol közben támaszkodhatsz a másikra?

Nemrég egy lelkiismeretes orvos elmondta, hogy mit jelent ez a betegség a további életemre nézve. Akkor végre változott valami bennem. Újra szedek gyógyszert, és láss csodát, megint rátaláltam a régen megkezdett és félbehagyott útra. Itt járok most. Kérdés, hogy meddig tart a fegyelmem.

És az eredeti kérdésemre sincs még válaszom; miért van az, hogy az ember sokáig nem hiszi el, hogy baj van (és nemcsak az egészségével kapcsolatban; hiszen ugyanígy viselkedünk a társadalmi veszélyek és a környezetvédelem ügyében is). Miért nem vagyunk képesek lépni addig, amíg – szó szerint – szembe nem kerülünk a bajjal?

 Horvát Sára

*A PCOS egy olyan komplex szénhidrát-anyagcserezavar, amelynek hátterében az inzulinrezisztencia áll. A termékeny korú nők tíz százalékát érinti.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/SunKids