Nem járnak európai turisták ebbe a helyi fürdőbe, nem is értik a bejáratnál: „biztos, ide akartunk jönni?” Hosszan alkudozunk, egyezkedünk a pénztárnál. Mi mennyibe kerül, van-e benne ledörzsölés, masszázs, kell-e szappant, kesztyűt venni… és a többi. Közben helyi lányok, asszonyok érkeznek, jönnek-mennek mögöttünk, ki nagyobb szatyorral, ki gurulós bőrönddel. Fel vannak készülve, hozzák a fél fürdőszobát.

Lassan jutunk egyre beljebb, olyan ez nekem, mint egy randevú. Nem sejtem, mi vár rám. Egyelőre csak az izgatott várakozás. Az előtér már egyben az öltöző is, itt vetkőzünk. A reggeli erős nap a magasan fekvő szűk ablakokból keskeny csíkokban fut végig a keleti csempén, hosszan lefelé, meleg fénybe öltöztetve a sokféle női meztelenséget. Bugyi, törölköző maradhat, legyen nálad sampon, helyi marokkói olajos szappan, és az itteni tipikus, smirgli erősségű mosdókesztyű. A két vödröt a mellénk rendelt mosdatóasszonyok hozzák. Egyet a hideg, egyet a meleg víznek.

A hammamok, vagy ahogy mi ismerjük, a törökfürdők, az arab és török térségben elterjedt, meleg vizes közfürdők, az iszlámban hagyományosan a rituális megtisztulás terei. Az iszlám kultúrában a fürdésnek, tisztálkodásnak több okból is nagy jelentőséget tulajdonítottak. Az iszlám az imádkozás előtt kötelezően előírja a rituális mosakodást, valamint bizonyos cselekvések és események után (mint például szex) a test teljes megtisztítását. A test ápolása és tisztán tartása a vallási kötelezettségek részét képzi. A víz a Korán szerint az élet forrása. A fürdők építészeti kialakítása szimbolikusan az Univerzumot képezte le, a fürdő maga pedig a paradicsomot jelenti. Nők és férfiak szeparált fürdőkbe járnak, a női részleg a mai napig a nők társas érintkezési terének számít. A kultúrtörténet beszámolók szerint a családi- és társas életnek mindig is fontos terei voltak a hammamok; itt lehetett ügyeket megbeszélni, kapcsolatokat építeni, pletykálni, esküvőkre előkészülni – ha hihetünk a történetíróknak, az anyós a lemosdatás apropóján itt vizsgálhatta meg alaposan leendő menyét, hogy alkalmas lesz-e majd feleségnek.

Ami mindebből számunkra látható, hogy mindenféle korú lányok, asszonyok a lehető legtermészetesebb módon egy térben tisztálkodnak, hódolnak a szépségápolásnak.

Igen, ezt Európában is csináljuk, női öltözők, kozmetikák terei hasonlítanak talán a legjobban ahhoz, amit itt láttam, de mégis másképp. Még a legmeztelenebb európai szaunákban is sokkal tapinthatóbb számomra, hogy mennyire individualista kultúra a miénk, mennyivel „privátabb” a testünk. És bele lehetne menni, hogy felöltözve, utcán, köz- vagy magánterekben hogyan vannak jelen egy arab vagy európai kultúrában a nők, de engem itt kifejezetten ez a levetkőzött állapot izgatott. Hollandiában csak a szaunákban vagyunk pucéran, egy átlagos uszodában nincs is kizárólag nőknek használható zuhanyozó és öltöző, ahol meztelenek lehetnénk; a testünk teljesen privát marad. De nem szaladok előre.

Meleg van. Nem fullasztó, de nem is száraz. Olyan igazán meleg, amit kicsit szokni kell, de azután szépen lassan ellazítja az izmokat, kitágítja a pórusokat, kioldja a stresszt, a gátlásokat. Ez nem egy turistákra optimalizált csillivilli fürdő; egyszerű, funkcionális. Tiszta, csempézett termek, hideg-meleg vizes csapok, a fal mentén hosszan egy forró vizes kővályú. A földre terített törölközőkön ülünk, mindenki a maga kis vödrével. Legtöbben eleve kettesével jönnek, mindenféle korú anyák a lányaikkal, gyereklányok a babáikat is hozták fürdeni, mások talán barátnők, kevesebben vannak egyedül. Itt van egy fontos különbség, amit én még máshol nem tapasztaltam: itt nemcsak egyedül mosakodnak, hanem egymást is lemossák a nők. Hozzám közben megérkezik a mosdatóasszony, ezért külön fizettünk, egyébként sosem tudnám meg, mi hogyan működik.

Leül mellém egy kisszékre, hatalmas mellei vannak, vastag, erős karja, szoknyában, haja kendővel kontyba kötve. Az egész testemet bemasszírozza ezzel a fura állagú, olajos helyi szappannal, majd elkezd lecsutakolni.

A kesztyű, mint a smirgli, még a körömkefénél is durvább, amivel úszás után át szoktam dörzsölni a combom. Beleborzongok. Szakszerűen ér hozzám, mintha egy autó lennék a mosóban. Életemben először érzem a „lecsutakol” szavunk értelmét. Ahogy ül ott, kis terpeszben, én előtte törökülésben, ahogy elkezd mosdatni, hirtelen gyerek leszek. Érzem, ahogy tör fel, szabadul ki a mellkasomból az a fájdalmas-átadó-erős érzés, ami csak ritkán adatik meg egy életben. Ahogy tart engem, negyvenhárom éves felnőtt nőt, anyát, a kezei között ez a hatalmas asszony. Ahogy szavak nélkül a tenyeréből árad valami ősi tudás, erő, amit a testem tud csak olvasni. Valami olyan közös, kultúrákon, nyelveken túli értés ez, amit csak a testünk képes hordozni. Egy idegen ember, egy idegen nő, itt ülök előtte egy szál bugyiban, és otthon érzem magam. Olyan biztonságban, mint a gyermek az anyja ölében. Már ha olyan anyja van neki. És mindezt a lehető legtermészetesebb módon. Semmi fakszni, körítés, romantika, semmi szentimentalizmus nincs ebben a pillanatban. Ettől tökéletes. Mint amikor tésztát dagasztok, vagy önkéntelenül végigsimítom a gyerekem haját, amikor földes a tenyerem ültetés közben.

Kortól-, nemtől-, társadalmi státusztól-, neveltetéstől függetlenül a fizikai érintés egy életen át tartó alapvető emberi szükségletünk. Akkor is, ha erről elfeledkezünk, ha leszokunk róla, vagy bármi okból kikerül az életünkből. Ilyenkor újra és újra érzem, mennyire is kell ez az egyszerű dolog ahhoz, hogy jól legyek.

Erősen csutakol, nem kímél. Nem kíméli a mellbimbóimat, a hajlatokat, nyakam, fülem tövét. Alaposan ledörzsöl, miközben azon gondolkodom, hogy mennyire nem vagyunk hozzászokva az erős érintésekhez.

Mennyire mindent azonnal fájdalomnak hívunk, és hogy valójában milyen jól is esnek bizonyos „fájdalmak”, ha azt jelzik, hogy vagyok, vagyok a testemben, minden működik. Ha azok az erő érintései.

Szeretek itt lenni. Megérint ez a tér. A csempék textúrája és mintázata, a falakon hosszú cseppekben olvadó pára, a víz százféle zaja, a szappan habzása, a lassan száradó vízfoltok. A testek. Testek ebben az egyszerre szertartásosan intim-, és mégis nyilvános térben. A meztelenség nyilvánvalósága, egyszerűsége és szépsége. Mindenféle testek idők, élmények, történések számtalan lenyomatával. Újra és újra ismétlődő rítusai a tisztálkodásnak. Mindig is szeretettem részese lenni, látni nők, asszonyok, lányok privát kis ceremóniáit. Ahogy habozzák, ahogy dörzsölik, ahogy hajolnak érte, ahogy szárazra törlik, szárítják, kapcsolják, gombolják, összehajtják, ahogy keresik a fény megfelelő szögét a tükörhöz közel hajolva, ahogy a szemüket festik, ahogy az utolsó simításokat végzik. Szeretem ezt a sokféle szépséget ilyen – lehelet – közel érezni. Szeretem látni a bőr színének, állagának, pettyezettségének végtelen árnyalatait.

Szeretem látni az öregséget. Szépnek látom az öregséget. Szépnek látom, ahogy a testek megváltozott formában őrzik az erőt. Szeretem rajtakapni magam egy-egy elbambuláson.

Szeretek olvasni, játszani, történeteket szőve továbbgondolni a jeleket. Egy kevéske információt, egy műtéti heget vagy baleset nyomát, testékszereket, tetkókat, egy meghatározó mozdulatot. Szeretem a mennyezetről szilánkokban aláhulló csacsogások zaját. A zajok felerősödve beszippantanak, és elnémítják az ottlétet.

Minden időtlen itt. Hiába vagyok több ezer kilométer távolságra az otthontól, egy másik kontinensen, mégis minden ismerős. Itt nem számít semmi más, csak a privát szertartásaink a testünkkel. Itt nem számít semmi, csak ez a vízben oldódó, nehezen megfogalmazható tudás.

 Mester Dóra Djamila

Kép: Jéan-Léon Géróme