-

Minden a pincében kezdődött

Nemrégiben egy projekt keretében azt a feladatot kaptam, hogy kerítsem elő az érettségi tablóképemet. Elsőre úgy tűnt, hamarabb fogom megtalálni a rák ellenszerét akkor is, ha nem keresem, mint azt a múlt évezredbeli fotográfiát, amit még a legutolsó költözéskor dobozoltam be valahová, és azóta sem került a szemem elé.

Első intuíciómat követve levonultam hát a pincébe, miután rábeszéltem a fiamat, hogy hős lovagként elkísérjen. (Restellem bevallani, de hiába... utálok odajárni egyedül. Meg egy kicsit félek is. Hideg van, sötét és nyirok, ráadásul azok a gyanús, szötymörgő hangok a csövekből... Talán mégsem kellett volna annyi horrorfilmet néznem kora ifjúságomban.) A gyerek velem szemben egyáltalán nem majrézott, hanem boldogan lecsapott a férfias őrző-védő feladatra. Végre felölthette a szülinapjára kapott kommandós mellényt, a zsebeibe beletűzhette a nerf-puskát, a kardot, a szablyát, a svájci bicskát, a zseblámpát, az iránytűt, a műanyag láncfűrészt és a tomahawkot, majd fegyverhordozónak a hóna alá vágta az irdatlan méretű plüss fókáját. Így laza félórás készülődést követően már baktathattunk is a dohszag felé, én elöl, utánam meg csörgött-zörgött a tokától-bokáig harci díszben pompázó fiatalember.

A pincerészünkbe érve azonban csalódnom kellett. Hiába túrtam fel elszántan a múlt rég elfeledett rétegeit, csak nem leltem a fényképes dobozra. Marci szerencsésebbnek bizonyult, úgyhogy mire észbe kaptam volna, ő már vadul lapozgatta a tizenhat éves koromban írt naplómat. Te jóságos ég, ezt még nem semmisítettem meg???! – hasított belém a rettenet, ahogy halványan visszaidéztem azt a temérdek kínos dolgot, amit annak idején összekaristoltam benne. Vad huzavonába kezdtünk, ő elszántan húzta, tépte, rángatta, én meg guvadt szemmel igyekeztem kicsavarni a kezéből bakfis gondolataimnak önfeltáró mementóját.

– DE EL AKAROM OLVASNIIII!!! – hörögte a gyerek, elfehéredő ujjakkal markolva zsákmányát.

– Megőrültél???!! Dehogy is!!!

– De léhéééciiihii!

– Majd ha meghaltam, elolvashatod – nyögtem, miközben a műanyag láncfűrésszel sarokba szorítottam a gyereket.

– Ez nem ér! Mindig ezt mondod! Így viszont már tényleg alig várom, hogy végre jól feldobd a talpadat! – kedveskedett szívem csücske, majd alulmaradva a küzdelemben, rögvest egy másik dobozban tornyosuló papírhalomra vetette magát.

– Azta!!! És ez mi??? – csillant fel újra mohón a szeme.

– Szerelmes levelek, amiket anya kapott még annak idején – búgtam, hátravetve kacéran a (képzeletben) hosszú, szőke loknijaimat, hátha úgy jobban sikerül felidéznem, (legalább magamnak) milyen is volt anya még azelőtt, hogy megtotyakosodva egy dohos pincében huzakodott volna az állig felfegyverkezett fiával a fiatalkori emlékei felett.

– Micsodaaaa??? – dörrent rám a gyermek felháborodva azon a teljességgel képtelen ötleten, hogy nekem őelőtte lett volna bárki mással romantikus kapcsolatom.

Szerintem mindezidáig abban a hitben élt, hogy ő maga szeplőtlen fogantatás gyümölcse, és szerelembe is legelőször akkor estem, amikor a kezembe nyomták csodálatos személyét a kórházban.

Végül csak sikerült lefeszegetnem az ujjait a levélkupacról, a kérdéses fényképet azonban nem találtam meg.

Aztán a gardróbban folytatódott

Nem volt mit tenni, második körben kénytelen voltam feltúrni a lakásnak azon pontját, ami még egy fokkal undorítóbb a pincénél: a ruhásszekrény leghátsó, sötét titkokat rejtő traktusát. Itt végül aztán úgy tűnt, szerencsével járok. A télikabátok, bőröndök, sálak, kesztyűk, sapkák, nyári ruhák, hótaposók, szerszámos ládák, gyerekrajzok, elfeledett húsvéti ajándékok, rusnya, örökölt terítők és megunt játékok mögül nagy nehezen, de elővakartam azt a málladozó kartondobozt, mely az összes fényképünket rejtegette még a digitális forradalom előtti időkből.

A munkafolyamat azonban innentől erőteljesen belassult. Ahogy a kezembe vettem egyre-másra a réges-régi képeinket, úgy idéződött fel az elmúlt negyven év temérdek jellegzetes pillanata. Miközben egyre nosztalgikusabb hangulatba ringatva magamat a fotók között keresgéltem, belibbent a szobába, majd érdeklődve lehuppant mellém a kamaszlányom.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte hüledezve az egyik képre bökve, ami azon a nyáron készült, amikor összeismerkedtem az apukájával.

– Hát én.

– Nem hiszem el... Te ILYEN vékony is tudsz lenni?! – forgatta a szemét döbbenten, majd sietve hozzátette, hogy ha az anyaság ekkora transzformációval jár, akkor köszöni szépen, neki ugyan nem kell gyerek. Még pár képet átlapozgatott, majd lesújtó pillantással magamra hagyott a megsárgult emlékek között.

Való igaz, sopánkodtam magamban, tényleg nem úgy nézek ki, mint hajdanán. Mind gyakrabban veszem észre, hogy már nemcsak a mondataim, de az arcom és a formám is egyre inkább a saját anyámra emlékeztet.

Hol van már az a nevetős, kisimult arcú, napsütötte, gizda csaj, aki voltam...? Sic transit gloria mundi – Isten hozott, Glória Dundi!

Mire végeztem Pandóra szelencéjével, a múltam e gonosz, torz tükrű ládikájával, már olyan búskomor állapotba nosztalgiáztam magam, hogy gond nélkül elmehettem volna egy siratóasszonyokat castingoló állásinterjúra.

És az utcán végződött

Végső szomorúságomban aztán azzal büntettem magam korosodó-pohosodó állapotom miatt, hogy vacsora helyett inkább elmentem kutyát sétáltatni.

Ahogy ott poroszkáltam az eb mellett, párás szemmel, korgó gyomorral és masszív önsajnálattól elnehezülten, egyszer csak felrémlett valami. A friss, hideg levegőn bandukolva hirtelen eszembe jutott.

Hiszen én már húsz évvel, és húsz kilóval ezelőtt is milyen piszok elégedetlen voltam magammal! Ó, én majom!

Akkor is szebb, vékonyabb, bögyösebb, formásabb, de legfőképp más akartam lenni. Micsoda eszement, felszínes marhaság! Biztos vagyok benne, hogy ha húsz év múlva visszanézem a mostani képeinket, majd ugyanilyen nosztalgikus, könnybe lábadt szemmel fogom visszasírni a jelen valóságomat. Akkor pedig akár el is kezdhetek örülni a MOSTnak.

Jövőbeli önmagam így kinyújtotta felém megereszkedett bőrű, májfoltos karjait, és jó alaposan megölelgetett. Aztán nyomott egy barackot a fejemre a sok hülyeségért. Milyen igazam van! (Vagy lesz majd húsz év múlva.) Hisz valójában piszkosul szeretek harmincnyolc évesnek lenni, és valószínűleg ugyanilyen klassz lesz az ötvennyolc is. Meg a hetvennyolc... a párducmintás járókerettel.

Füttyentettem hát a kutyának, és vidáman szökdécselve hazamentem – természetesen vacsorázni.

Fiala Borcsa

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/iravgustin