–

Hideg, didergős nap volt, de szerencsére hamar jött a kilences busz, nem kellett sokáig rostokolnia a megállóban fázós, fájós lábakkal. Ahogy felszállt a zsúfolt járműre, egy fiatal lány rögtön felugrott, hogy átadja neki a helyét. Már rég elmúltak azok az idők, amikor büszkeségből ügyet csinált volna belőle. Akkor még rátarti módon visszautasította a kedvességet, mondván, se nem terhes, se nem öreg. Most hálásan roskadt le a műbőr ülésre, jólesett pihentetni a lábait. No meg messzire is megy, nem lett volna ereje jó fél órát álldogálni, nagy keservvel kapaszkodni a buszon, ami lassan cammogott, hirtelen meg-megállt a karácsony előtti őrült közlekedésben.

Az ölében szorongatott retikülből kiemelt egy borítékot, majd óvatosan, nehogy véletlenül leejtse a koszos földre, előhalászott belőle egy fényképet. Hosszan nézte, vizsgálgatta. Hát, igen... Eljárt felette az idő, mi tagadás. Legutóbb akkor töltötte el ez a fásult, gyászhoz hasonlatos érzés, amikor egy reggel észrevette az első ősz hajszálát a fürdőszobai tükörben. És az is milyen régen volt. Érezte, hogy a mély önsajnálattól könnyek tolulnak a szemébe. Pislogott kettőt, hagyta, hadd gördüljenek végig az arcán a cseppek, majd újra megvizsgálta a fotót. Micsoda butaság... Mégis, hirtelen eszébe jutott az első igazi bók, amit nagylányként kapott. A nyári táborban volt egy idősebb srác, Bálint... Várjunk csak, biztos, hogy úgy hívták? Az arcát pontosan vissza tudja idézni, de a nevét illetően már elbizonytalanodott. Azt mondta neki a fiú, hogy gyönyörű a mosolya, olyan szép, mintha napsugarak csillognának az ajkai között. Onnantól az egész tábor alatt megbabonázva mosolygott boldog-boldogtalanra. Végre szépnek érezte magát, igazán szépnek és vonzónak. Egyébként is szeretett mosolyogni, meg nevetni is. Teli szájjal, a nyakát hátraszegve kacagni. Később azt is megtanulta, amikor már tapasztaltabb nővé érett,  hogy mennyi varázserő rejlik a mosolyában. Nem okozott nehézséget megkedveltetni magát, elég volt csak kedvesen rámosolyogni a hentesre, és máris a szebbik részét kapta a húsnak, vagy rávillantania a napfényes nevetését a férfiakra, hogy azonnal felkeltse az érdeklődésüket. Tudta, hogy azért is szerették olyan sokan, mert mosolygós, kacagós volt.

Volt.

Vajon hová illant el az a régi, nevetgélős lány belőle? Manapság már nem szokott mosolyogni. Kinek? Minek? Tényleg, mire föl vigyorogjon? Hülyeség...

Ismét ránézett a kezében tartott fényképre. Újabb strigula, amit behúzhat az örökre elveszített tételek listáján. Újabb szem hullott le homokóraként pergő életében.

Ez van. Lassan minden elmúlik.

Nagy sóhajtással visszatette a borítékba a kezében szorongatott panoráma röntgenképet, amit az imént kapott a fogászaton, majd szedelődzködni kezdett. Még két megálló, és le kell szállnia. 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/