-

Vannak nők, akik a pasijuktól folyton-folyvást szépséges ajándékokat és pompázatos meglepetéseket kapnak. Olyanok, akiket a tenyerükön hordoznak az urak, meg divatos bárokba, menő bisztrókba, és elegáns éttermekbe hurcibálnak minduntalan. Bárcsak tudnám, ezek a lányok hogy csinálják! Én ugyanis valami homályos okból kifolyólag nem ebbe a kategóriába tartozom. Pedig mennyire szeretem, ha valaki más főz rám! Nemcsak azért, mert így az étel elkészítésével nem nekem kell kínlódni, hanem mert csuda klassz dolog megkóstolni egy másik ember főztjét, hiszen olyan sokat elárul a személyiségéről! Legalábbis azt hiszem... Közel négy évtizedes pályafutásom alatt ugyanis egymást érték a ritkásan megjelenő, de annál kiábrándítóbb vacsorameghívások. Ott volt például...

Az első gavallér

16 éves voltam, ártatlan és lánglelkű, ráadásul halálosan szerelmes abba a napszítta, szénaboglya hajú fiúba, aki verses antológiákat olvasott a Tisza partján, és barackillatúan csókolt. A kapcsolatunk nyár derekán szökkent szárba, szeptemberben már a szüleinek is bemutatott. Elmondhatatlanul boldog voltam! A matekfüzetem szélét dundi szívecskékkel hintettem tele, elterveztem, hogyan fogják hívni a gyerekeinket, és órák hosszat gyakoroltam a vezetéknevének aláírását egy tetszetős kis -vel megtoldva. Komoly volt a viszony, a vak is láthatta. Nyilván az anyukájának is feltűnhetett, úgyhogy egyik délután a fiú kezébe nyomott egy tízezrest, udvaroljon egy kicsit, vigyen el vacsorázni a közeli menő pizzériába.

Hát, mit mondjak, repestem az örömtől! Ő és én... plusz KAJA! – ennél romantikusabbat elképzelni sem tudtam! Milyen pompás mulatság lesz! – dédelgettem magamban az utcán egyre a tervet... és dédelgetem azóta is. A második sarkon ugyanis gavallérom, aki még mindig elgondolkodva szorongatta markában a bankjegyet, hirtelen megállt.

– Mit szólnál, ha inkább mégsem mennénk vacsorázni? De... sétálhatunk helyette! – tette hozzá nagyvonalúan, csalódottságomat látva, majd gyorsan a farmerja zsebébe süllyesztette a pénzt.

Sétáltunk, sétáltunk... Addig-addig róttam mellette az utcákat korgó gyomorral, míg észre nem vettem, hogy nem is olyan napbarnított már. És ez a haj! Hogy néz már ki, tiszta kóc! Amúgy is, milyen megjátszós dolog vízitúrára nyolckilónyi könyvvel menni. És még a szája is büdös.

A varázslatos séf

Egyetemre jártam már, amikor az egyik tanárom, egy harmincas, elvált pasas azt ígérte, hogy ha ügyes leszek, és jól sikerülnek a vizsgáim, meghív vacsorázni. Vajon honnan tudhatta, hogy nekem nem is kell ennél nagyobb motiváció? Mint a güzü, tanultam reggeltől estig, bifláztam a fontos évszámokat, olvastam a Kilimandzsáró méretű könyvkupacokat, de meg is lett az eredménye!

A sikeresen abszolvált félév végén büszkén állhattam elé, hogy bevasaljam a beígért vacsorát. Izgatottságomban még az sem szegte kedvemet, hogy kiderült, nem étterembe megyünk, hanem majd ő főz rám. A megbeszélt időpontban csinosan felöltözve becsöngettem hozzá, de hamar kiderült, túlzás volt a legszebb ruhámba bújni. A fickó lábán vietnami papucsba bújtatott frottír zokni, kockás flanelingét lazán begyűrte kitérdesedett mackónadrágjába. Fürgén beterelt a konyhába, majd elújságolta, hogy még az anyukáját is felhívta telefonon egy jó kis receptért a romantikus vacsorához! Ekkor a tűzhelyhez lépett, és mint egy varázsló a világraszóló mutatvány előtt, csillogó szemekkel felemelte a fazék fedelét.

– Na, találd ki, mi lesz a vacsora!

A dobpergés elmaradt, az edény mélyéről kissé megbőrösödött, szürkés massza nézett vissza rám egykedvűen.

– Izé... Almaszósz? – kérdeztem zavartan.

– Nem. Krumplifőzelék! És majd grillezek hozzá neked virslit is.

A vacsora elköltése után udvariasan elköszöntem, és soha többé nem tanultam halálra magam. Ebből is kiderült, hogy nem éri meg...

A lúzer szakács

Épp csak hogy elkezdtünk járni a sráccal, akinek mély baritonjától azonnal megroggyant a térdem, amikor felhívott telefonon, hogy búgó hangon megkérdezze, szeretek-e reggelizni?

– Hogy szeretek-e?! Imádok! Legszívesebben reggeltől estig csak reggeliznék! – válaszoltam fellelkesülve. Milyen pompás! Akkor mi lenne, ha felugranék hozzá? És útközben talán hozhatnék is egy doboz tojást. Vagy mégis inkább legyen kettő.

Megmondom őszintén, nem gyanakodtam én semmire, annyira elvakított a zengő hangú férfi csodálatos emberismerete. Végre egy pasi, aki tudja, mekkorka omlettet vagyok képes bekebelezni egy ültő helyemben!

Még akkor sem támadtak bennem kétségek, amikor a konyhájába terelve megkért, tegyem már fel a serpenyőt a tűzre. Csak amíg gyorsan átfutja a híreket. És, ugye nem nagy gond beleönteni a tojásokat, miután feltörtem és összekevertem a fűszerekkel? Jut eszébe, a barátai is felugranak, igazán piríthatnék egy kis kenyeret is, biztos hoztam. Nem? Ó, én butuska, szerencsére még épp van időm leszaladni a közértbe. Ugye, nem gond? Ennyit  igazán megtehetek még a kedvéért.

Ez lett tehát az utolsó gavalléros kajameghívásom. Ahogy a számomra vadidegen társaságot szemléltem, akik két pofára tömték magukba az én reggelimet, valami végleg összetört bennem.

Úgyhogy inkább férjhez mentem, és azóta magam főzök magamra. Ha pedig étterembe vágyom, akkor asztalt foglalok, majd egyeztetem az időpontot a férjemmel és a bébiszitterrel. Csak így, romantikusan.

Fiala Borcsa

(Kép: CIA DE FOTO)