-

Az érdekházasságok többnyire tovább tartanak, mint a szerelmi házasságok – mondta egyszer egy műsorban Popper Péter. Én meg friss házasként amiatt csapkodtam a térdem, hogy baszki, basszki, bassszki… ha csak egy picit előbb szóltál volna!

De nem ez volt az egyetlen rosszkor érkező sokkoló infó akkoriban. Újságíróként éppen interjúsorozatot készítettem olyan nőkkel, akik több év házasság után végül elváltak. És szinte mindannyian ugyanarra a következtetésre jutottak a válás okát illetően: amikor felszállt a rózsaszín köd, hirtelen meglátták azt, akivel együtt éltek eddig, és nem nagyon tetszett nekik. Hülyén, nyakatekerten fogalmaztam? Fordítok. Szóval, hogy amíg elvakította őket a szerelem, addig nem volt semmi baj, ám, amint visszanyerték látásukat, beütött a krach.

A felismerés formái persze változatosak voltak: egyesekről egy durva csalódás verte le a szerelemszemüveget, másoknak évek alatt csúszott le az orrnyergéről, és voltak, akik egyszer csak úgy ébredtek, hogy tudták: vége.

Hogy kapcsolódik össze a két sokk? Hát hogy ugyanaz a lényegük. Aki érdekből házasodik, annak nem homályosítja el értékítéletét a szerelem, az nem várja a másiktól, hogy tegye őt boldoggá, így a csalódás esélye is kisebb. Az érdekből házasodó döntése racionális, a szerelemből házasodóé pedig emocionális.

Miért hozom ezt most szóba? Mert akarom. Mert házas vagyok. És mert sokszor eszembe jut ez a szemüveg. Vajon rajtam van még? Lehet, hogy egyszer én is elvesztem? Vagy talán már rég lekapta rólam az idő? Nem tudom, melyik lehetőség ijesztőbb. Az, hogy nem látom a valóságot, vagy az, hogy életem végéig csak azt látom már?

A romantikus filmek mind ott érnek véget, hogy a szerelmesek örök hűséget esküsznek egymásnak. A dalok, a versek, a könyvek döntő többsége is a szerelemről szól. És ez így van jól. De – ha közhely is – az élet mégiscsak ott kezdődik, ahol a romantikus filmek véget érnek. Hogy akarnék-e filmet nézni az életről? Hát a tököm… Van nekem saját életem, minek nézném meg a tévében is?

Mesékre vágyom, persze. De attól még néha hadd pöccenjek be, hogy mennyit rinyálunk, sírunk a nagy szerelem súlya alatt nyögve, mikor annak súlya az együttélés mindennapjainak súlyához képest lófasz!

Bocsánat, nagy levegőt veszek, és abba hagyom a csúnya beszédet. Néha igenis szeretném, hogy amikor belesápadunk a szerelembe, amikor meg akarunk halni, vagy éppen újjászületni miatta, akkor a happy end felirat után egy picit továbbtekerhetnénk a filmet. Csak hogy lássuk, lássuk, milyen nevetségesek voltunk, amikor azt hittük: a szerelem a minden. És milyen jó volt nevetségesnek lenni. És milyen jó néha újra. Vannak, akik azt mondják egész életükben szerelmesek életük párjába. Nem hiszek nekik. Talán irigy vagyok? Azt hiszem, nem. Vannak, akik azt mondják: ami köztünk van, már nem szerelem, hanem valami más. A szerelmük már szeretetté alakult. Ez se nagyon tetszik. Nem tiltakozom, mert biztos van ebben igazság, de olyan rohadt öregesen hangzik, nem?

Emlékszem az első vitánkra… az első olyanra, amit már férj-feleségként követtünk el. A férjem idézte fel a minap. Ahogy azt is, amikor azt mondtam: már nem lehet a problémáinkra az a megoldás, hogy befejezzük, mostantól együtt kell kitalálnunk a megoldásokat. Úúú, de szarul hangzik. De akkor frappánsnak tűnt, becsszó. A lényeg, amúgy – frappáns, vagy sem – benne van.

Szerelmesnek lenni könnyű. Még akkor is, ha halálosan nehéz. Mert a szerelem csak úgy ráesik az emberre. Nem kell érte tenni semmit.

Olyan mint egy gyümölcs, ami pont a fejedre pottyan, amikor elsétálsz egy gyümölcsfa alatt. Hogy fájni fog, az biztos, de attól még édes. De egy kapcsolat… az több mint egy koppanás. Az a gyümölcs befőzése. Sok munka van vele, és lehet, hogy felforr. Vagy, hogy nem jól ízesítetted. Esetleg kukacos gyümölcs is került bele. Vagy szakadjak el végre a gyümölcsös hasonlattól?

Jó, de akkor vissza kell térnem a szemüvegeshez.

Évek óta minden nap ugyan amellett a férfi mellett ébredek. Tegyük fel, hogy ő a férjem. Olyan jó lenne azt hazudni, hogy minden reggel gyönyörködöm a vonásaiban. De nem. Néha megütném, mert egész éjjel horkolt. Van, hogy legszívesebben ki se nyitnám a szemem, mert tudom, hogy az éjjeli szekrényen hagyta a használt papír zsebkendőt, amitől én idegbajt kapok. Van, hogy ha egy csettintéssel eltüntethetném, csettintgetnék napestig. Azt hiszem, nyilvánvaló… ilyenkor nincs rajtam a szerelemszemüveg.

De hát nem tudok szemüvegben aludni. És én azt hiszem, élni sem tudok abban. Viszont van olyanom. Rajtam van, amikor a férjem átvág a tömegen, hogy kisebbik lányunkat, aki bátortalanul topog az emberrengetegben, a nyakába kapja. Rajtam van, amikor minden Mikuláskor csokikat rejt a csizmámba, a fiókomba és az éjjeliszekrényemre… a használt zsepi mellé. Rajtam van, amikor a kötött sapka alól olyan kéken világít rám a szeme, vagy amikor nevetés közben elmélyül az a két ránc az orrától a szájáig… jaj, azt nagyon szeretem. És akkor is, amikor azt mondja: a nadrág lába… vagy, hogy flaska… csupa olyat, amit mai ember józanul már nem használ.

Igen… van ilyen szemüvegem. És bár nincs rajtam az élet minden percében, pontosan tudom, hogy hol tartom. Mert gyakran viselem. És vigyázok rá. Hogy el ne törjön.

Kormos Anett

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture