Már egy ideje szeretnék a playgroupokról mesélni, mert jelen életszakaszunkban igencsak megkönnyítik a hétköznapjainkat ezek a kis közösségi összejövetelek. Titkon abban is reménykedem, hogy talán lesz, aki kedvet kap ehhez hasonló játszócsoportok szervezésére otthon is, segítve ezzel azoknak az anyukáknak és gyerekeknek, akik egymást szórakoztatják otthon egész nap.

Nekem életmentőek ezek az órák. Nálunk ugyanis az a helyzet, hogy én vagyok Barnabás anyukája, bébiszittere, udvari bohóca, játszópajtása és hangoskönyve is egyben. Szóval az ébren töltött óráinak 80 százalékában az én fejemet nézegeti. Továbbá abban is a szerencsések közé tartozom, hogy Marci igyekszik minden nap a lehető legkésőbb elindulni itthonról, és a lehető legkorábban eljönni a minél több apa-fia idő érdekében. Viszont ő keresi meg a pénzt arra, hogy én itthon bohóckodjak a gyerekkel, úgyhogy bizony a nap nagyobbik részét a munkahelyén tölti, akár tetszik, akár nem.

Már otthon is úgy terveztük, hogy amíg valamelyikünk nem megy a másik agyára, addig édes kettesben töltjük a napjaink nagyobbik részét. Mármint a fiam meg én. Ezt a döntést Marcival hoztuk meg (azt hiszem ezt a bulit hívják esküvőnek), de az édeskettest Barnabás elég gyorsan megvétózta.

Amikor megszületett, az első pár hétben azt gondoltam, kizárt, hogy kibírom otthon három évig. Aztán öregedtünk, ismerkedtünk, ügyesedtünk, egyre tapasztaltabbak lettünk, úgyhogy most már kölcsönös elégedettségben telnek a napjaink. Kivéve azok, amelyek nem. Tudom, hogy nagyon irigylésre méltó helyzetben vagyok azáltal, hogy nem kerültem döntési kényszerbe munka és gyerek közt, és addig maradhatok Barnabás mellett, amíg el nem kezdi rögös útját az államilag finanszírozott oktatási intézményrendszerben (azaz hároméves koráig). Mégis néha bizony ki tudnék szaladni a világból a huszonhatodik Tesz-vesz-város mesélése után, vagy amikor hetedszer építem újra a tökéletesen megkonstruált Duplo váramat, amit a kis Godzillám szívtelenül tesz egyenlővé a földdel.

Barnabás és Dóri

Nem tudom, más anyukák hogy vannak vele, de az én harmincegy éves agyamnak néha komoly kihívás a gyerek intellektuális szintjén tengődni az év 340 napján. Ráadásul az utóbbi időben Barnabáson is elkezdtem észrevenni az unalom jeleit. Most már túlestünk a „bárhol vagyunk, mindegy mit csinálunk, csak anya ott legyen a közelemben” korszakon. Ott tartunk, hogy ha lehet, olyan helyen legyünk, ahol sok autó van, olyan autók, amilyenek otthon nincsenek és legyen hozzá versenypálya, meg garázs... és toronyóra lánccal is. De azért persze anya sem hiányozhat. Maradjon valahol a háttérben, hogy ha épp eszembe jut, akkor vethessek rá egy pillantást.

Na, erre remek megoldás a playgroup, amelyet a londoni kerületek helyi közösségei szerveznek. Önkéntes alapon, hétköznap délelőtt általában két–három órára. A legtöbb ilyen foglalkozás valamelyik templom melléképületében, vagy egy közösségi házban van. Nem kell hozzá más csak egy kisebb tornaterem méretű üres hely, és egy tároló, ahova a játékokat el lehet pakolni. Egy helyen heti egyszer, maximum kétszer van playgroup, így az adott helynek heti kettő, maximum hat óra elfoglaltságot jelent ez a kis program. Mi három különböző helyre tudunk járni itt a kerületben, így heti négy délelőttöt társaságban töltünk. Én is, és a gyerek is.

Ez arról szól, hogy az otthonülő anyukák és bébicsőszök (akikből általában több van, mint anyukából) ne kattanjanak be a gyerekektől, különösen a két–háromévesektől, akik még nem járhatnak ingyenes bölcsibe, viszont már kihívás őket napi tíz–tizenkét órán keresztül szórakoztatni. A részvételi díj nagyjából egy kávé árának felel meg, de van olyan hely, ahol ez a szimbolikus összeg még egy kávét, teát és egy kis kekszet is tartalmaz.

dórival londonban

Minden játék, könyv, jelmez adományból van. Igazából a playgroup minden eleme olyan, amellyel mindenki nyer: tök jó úgy megszabadulni a megunt játékoktól, hogy azokat újra felhasználja valaki, ráadásul az ilyenkor kihasználatlan közösségi terek is benépesülnek.

A gyerekek úgy szoknak a gyerektársasághoz és a közösséghez, hogy közben ott lehet velük az anyukájuk (vagy az az ember, akivel a napjuk nagy részét töltik). Az anyukák néhány órára felnőtt társaságban lehetnek, ahol persze leginkább a gyerekneveléssel kapcsolatos okoskodás megy, de a száznegyvenhatodik Tesz-vesz városhoz képest igazi felüdülés harminckettedszer is elmesélni a napirendünket, és hogy milyen kajákat eszik a gyerek. Nekem például szinte az egyetlen hely, ahol hosszabban tudok végre angolul beszélni, és fejleszteni kicsit a nyelvtudásomat.

Szóval ezek a playgroupok a hétköznapjaink fénypontjai. Keretet adnak a napjainknak, megtörik az itthoni monotonitást. Fel lehet venni „kinti” ruhát, lehet ismerkedni, barátkozni, viccelődni. Barnabás szociális képességei is nagyon sokat fejlődtek, amióta itt vagyunk.

Ami a legjobb, hogy a playgroupoknak köszönhetően már itt is megesik velünk olyan, hogy valaki ránk köszön az utcán, vagy meglátunk egy ismerős arcot a játszótéren. Ezek azok az apróságok, melyektől az ember egy teljesen idegen helyen is otthon tudja érezni magát.

Pásztory Dóri