Amióta Londonban élünk, másodjára töltünk hosszabb időt itthon. Ilyenkor percre pontosan be vannak osztva a napjaink, program program hátán, találkozó találkozó hátán. Két hét turné, néhány órába tömörített barátságok. Teljesen újraértelmezi az emberi kapcsolatokat a távolság.

Többszörösen hátrányos helyzetből indultak az emberi kapcsolataink, amikor kiköltöztünk Angliába. A gyerek születése akarva-akaratlanul izolálja az embert, különösen az első évben. Megszűnik a spontaneitás, mindent jó előre egyeztetni kell, szervezést igényel a legártatlanabb csacsogós kávézgatás is. Emellett nehezítő tényező az is, hogy szegény, zavarodott, elcsigázott első gyerekes anyuka semmi másról nem tud beszélni, mint a szoptatásról, nemalvásról, és ezek kombinációiról. Ez voltam én egy évvel ezelőtt. Egy kezemen meg tudom számolni (ami az én esetemben különösen alacsony számú végeredményt jelent), hányszor engedélyeztem magamnak egy-egy csajos délutánt Barnabás első évében. Ha volt egy kis szabadidőm, akkor inkább aludtam.

A barátok, barátnők inkább felugrottak egy-egy gyerekezős délutánra, amely alatt jó esetben tudtunk is váltani néhány szót, rosszabb esetben a gyerek szórakoztatásával telt az a néhány óra, amelyet egymásra szántunk. Az első pár hónapban még nagy volt a lelkesedés, aztán egyre ritkultak a látogatások.

Észre sem vettük, ahogy szétfolyt az idő, kommunikáció nélkül teltek-múltak a hónapok. Nem tudtuk, mikor találkoztunk utoljára. Nagyjából az egyetlen viszonyítási alap az volt, hogy épp mekkora a gyerek.

Érthetően a gyerekes anyukákkal vált intenzívebbé a kapcsolat, de velük is inkább azokban az időszakokban, amikor hasonló probléma várt megoldásra. A nemalvásnak például csodás kapcsolatteremtő ereje van. Nem sok más pozitív érvet tudok felhozni mellette. Ebből a – szociálisan meglehetősen – sivár időszakból léptünk le külföldre. Azt gondoltam, most aztán minden megmaradt kapcsolatgyökér szépen, lassan kiszárad, ehhez képest másodvirágzását éli a társasági életünk.

A külföldre költözés ugyanis keretet adott az időnek. Tervezhetővé váltak a találkozások, lett viszonyítási alap és rendszer. London ráadásul olyan hely, ahova szívesen jönnek vendégek. Olyanok is, akikkel otthon évente egyszer-kétszer találkoztunk. Emellett az évi két-három itthon töltött héten megvan az a fix kör, akikkel mindig összehozzunk egy ebédet, kávét, parkozást, közös délutánt. Mindenki úgy érzi, itt az alkalom, amit ki kell használni, így sokkal ritkábban fordul elő, hogy valaki lemondja a megbeszélt időpontot. Ilyenkor ott folytatjuk, ahol fél évvel korábban abbahagytuk.

A barátságok nagyon sokfélék, és folyamatosan változnak. Különböző életszakaszokban más-más emberek kerülnek közelebb, vagy éppen távolabb.

Van, akivel fél évig nem beszélek, majd egy ideig napi szinten kommunikálunk. Van, akivel napi szintű volt a kapcsolat, majd szépen, lassan kikoptunk egymás életéből. A találkozás és az újrakezdés öröme viszont nem változik. Ezeket ilyenkor, amikor itthon vagyunk, nagy dózisban kapjuk meg. Megnyugtató, hogy még mindig be tud telni a naptár két hét alatt.

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kaveryn Kiryl