–

A gyógyításban nagyon hamar megtanuljuk, mi az a felelősség. Már a tanulmányaink alatt belénk ég, hogy akár egy rossz döntésnek is súlyos következménye lehet. Megtanuljuk a gyógyszerek dózisát, a protokollokat, a hibák megelőzését. Azt, hogy minden apróság számít. Amit viszont senki nem tanít meg, hogy mit kezdjünk azzal, amikor úgy érezzük, mégsem volt elég az, amit tettünk. 

Néhány napja egy betegemnél komplikáció lépett fel

Komplikáció. Mikor egy pillanat alatt minden kérdésessé válik. Az is, ami néhány perccel korábban még teljesen egyértelműnek tűnt. Furcsa, hogy mennyire szeretjük azt hinni, urai vagyunk a történeteknek. Talán ezért lesz az első reakció szinte mindig az önvád az ilyen helyzetekben. Nem azért, mert biztosan hibáztunk. Hanem mert könnyebb elhinni, hogy valamit rosszul csináltunk, mint elfogadni, hogy vannak történések, amelyek a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem engedelmeskednek nekünk.

Az önvád valójában a kontroll utolsó kapaszkodója. Ha én rontottam el, akkor legközelebb meg tudom akadályozni.

Ha senki nem rontotta el, akkor viszont szembe kell néznem azzal, hogy nem minden rajtam múlik.

Az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, mikor válik a felelősség önostorozássá. Hol húzódik az a láthatatlan határ, ahol a lelkiismeret már nem segít jobb szakemberré válni. Nem tudom. Ahogy azt sem tudom, meg lehet-e szokni, hogy néha nincs válasz.

Vannak napok amikor újra és újra eszembe jut apró részletekben a betegem története. Egy monitor képe. Egy mondat. Egy mozdulat. Mintha az agyam makacsul keresne valamit, amit akkor nem vettem észre.

Furcsa dolog ez.

Mert az ember azt hinné, a legrosszabb az, amikor valaki hibázik.