A régi ház már nem volt az övék, de a fügefa még emlékezett – Kertész Edina gyógyító történetét ajánljuk

–

Másik élet - Gyógyító történetek

Athenaeum Kiadó, 2026, 206 oldal 

A kötetben harminc novella – kortárs írók és a Gyógyító történetek novellapályázat nyerteseinek szövegei – szerepel, amelyek a gyógyulás, a remény és az emberi kitartás lehetőségeit fedik fel olyan élethelyzetekben, amelyek az olvasó számára is ismerősek lehetnek.

A kötet szerző: Abrudán Katalin, Balássy Fanni, Bánki Éva, Benedek Szabolcs, Csabai László, Csák Helga, Cseke Éva, Egressy Zoltán, Fábián Janka, Fiala Borcsa, Gordos Zsuzsanna, Kaiser Vivien, Kartali Zsuzsanna, Kertész Edina, Király Anikó, Kiss Ildikó Judit, Kiss Judit Ágnes, Kiss László, Kiss Ottó, Lackfi János, Mészöly Ágnes, Molnár Anikó, Molnár Krisztina Rita, Mörk Leonóra, Papp Noémi, Pacskovszky Zsolt, Rezeda Réka, Ruff Orsolya, Udvarházi Irén, Vályi-Nagy Erika

–

Kertész Edina: A fügefa

A házak közt megbújó, apró, háromszög alakú játszótér mellett parkolt le, ahol senkinek nem tűnt fel a hosszasan várakozó autó. A kis homokozóban egy kisfiú játszott a dömperével, míg az anyukája, egy kimerült, harmincas nő, a mobilját nyomkodta a padon üldögélve. Helga hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét, és egy szilánk villant meg előtte a múltból; a szöszi Sára egyre magasabbra és magasabbra repül a hintában, nagyokat kacagva. Egyszer egy kisfiú megharapta ebben a homokozóban; a mély, vörös fognyomok még órákkal később is látszottak Sára pici, puha kezecskéjén, Helga nem győzte puszilgatni, pedig a kislány hamar megvigasztalódott az állatos keksszel.

Helga volt az, aki nem tudta túltenni magát rajta, hogy bántották ezt az ártatlan, csupa mosoly csöppséget. 

Már szürkés-rózsaszínes volt az ég, és az első csillag is kigyúlt rajta, mikor a kisfiú és az anyukája elindultak hazafelé. Helga is kiszállt az autóból. Úgy döntött, gyalog teszi meg a házhoz vezető rövid utat. Két saroknyira volt csak, nem akarta, hogy valamelyik szomszéd észrevegye, ahogy leparkol, és beszélgetésbe elegyedjenek, magukra vonva a háziak figyelmét. És hát mit is mondhatna, ha megkérdezik, hogy van? Mesélhetne persze a fiúkról, hogy egyetemista mindkettő, de aztán úgyis szóba kerülne Gábor, így az is, hogy az új nővel költözött el. Nem, képtelen lenne elviselni a szánakozó tekintetüket.

Megállt a kapu előtt. Mostanra bíborkék lett az ég, a sötétben csak az vehette ki a lécekre festett világtérképet, aki tudta, hogy ott van; Ábrissal festették hármasban, aki a nyelvét kidugva, nagy ügybuzgalommal sötétbarnára mázolta a léceket ott, ahol az apja mutatta neki. Akkor még az egész világ az övék volt, úgy tervezték, nagy utazásokat tesznek majd. Hiszen Gáborral mindig is imádtak utazni, egyszer egészen Görögországig elmentek a Polski Fiattal, abban aludtak, nem bánták, hogy reggelre mindenük elgémberedett, hiszen ott volt a végtelenbe nyújtózó tenger, és ők egymásnak. De aztán Ábris után nem sokkal megszületett Lackó, és hat évre rá, váratlan ajándékként a kis angyal, a fürtös, szőke Sára, akinek csacsogása napfényként töltötte be a házat. Nem utazták be a világot mégsem, de boldogok voltak a házban, amit Gábor és az apja a saját kezükkel újítottak fel, és még nyaralni is eljutottak olykor.

Helga bekémlelt az ablakon. Odabentről edénycsörömpölés zaja hallatszott, most mosogatnak a vacsora után. A pár, aki megvette a házat, átalakított néhány dolgot: kivették a nappali és a konyha közti falat, egybenyitva a teret, és egy új tetőablakot is beépítettek az előszobába, ahol azelőtt kis cipők, csizmák sorakoztak a padlón, hogy alig lehetett tőlük elférni. Kifestettek, az ajtókat világosbarnára mázolták.

Eltűntek az ajtófélfáról a filctollal húzott vonalak, amikkel Helga a gyerekek növekedését jelölte.

Az egykori bejáratot, amihez három lépcsőfok vezetett, lezárták, befalazták, és hátulról, a teraszról jártak be. De azért a ház még a régi volt, hiába szigetelték le kívülről és tűnt el a hosszanti repedés a bal sarkáról, hiába cserélték le az ereszalját és a cserepeket a most divatos antracitszínű tetőre. 

Helga hallgatózott még egy kicsit, aztán, mikor elültek odabent a zajok, és a nappalit villódzó, kékes fény töltötte be, felkapaszkodott a kerítésre. Tudta, hol kell megtámasztania a lábát ahhoz, hogy át tudjon lendülni rajta, a garázskapu nemegyszer elromlott már, Gábor hiába szerelte meg, a régi szerkezet akadozott, az is megesett, hogy Helgának az utcán kellett hagynia a babakocsiban alvó Sárit, míg ő bemászott és belülről kinyitotta a kaput. 

A túloldalon lehuppant a földre és várt egy kicsit, de minden nyugodtnak tűnt. Valahol, a kert mélyében halkan felcsivitelt egy madár, lappantyú lehetett. Lackó kiskorában minden madarat ámuló örömmel fogadott, Helga akkor töltötte le a madárhatározó appot, hogy mindegyikről megmondhassa, mi a neve, mekkora, milyen színű a tollazata. A lappantyú éjjeli, apró madár, a bokrokban fészkel, sajnos a házimacska nagy veszélyt jelent rá. Helgáéknak nem is volt soha macskájuk, az öreg tacskó, aki ebben a házban élte le kutyaszemmel hosszú, emberszemmel kurta kis életét, nem bántotta a madarakat. Az utolsó években, mikor a pofája már megőszült és barna szeme is elhomályosult, imádott a bodzabokor tövében heverészni a meleg napokon, oda is lett eltemetve, mikor egy este kilehelte a lelkét. 

Helga végigosont a ház mellett, ügyelve rá, hogy ne lépjen a szanaszét heverő szerszámokra. Az új lakók a kertet is átalakították, kivették a jázminbokrot, amit pedig Helga annyira szeretett, és ami nyaranta édes illatot árasztott halványrózsaszín virágaiból. Felásták a földet, már sarjadt a helyén a frissen vetett fű, apró, világoszöld szálak meredeztek felfelé.

De a fügefa még megvolt a hátsó kerítés mellett, védelmezőn borítva nagy, cirádás leveleit a kerti fabódé fölé. Nem közönséges füge volt; fekete, édes gyümölcsöt termett, a csemetét egy horvátországi nyaralásból hozták, az út mentén ásták ki Gáborral. Mikor elültették, folyton aggódva nézegették, megkapaszkodik-e az idegen földben. Az első nyáron ledobta a leveleit, Helga azután minden nap locsolta, míg gyökeret nem eresztett. Mostanra terebélyes fává nőtt. 

Sári otthon született, a nappali közepére húzott gyerekmedence langyos vizében. Helga hosszan vajúdott vele; mikor aztán végre kicsusszant, vörösen, mégis gyönyörűen,

Gábor temette el a méhlepényt a fügefa tövébe, ami azután bő termést hozott.

A levelek tövében most is ott lógtak az édes, fekete gyümölcsök. Az új lakók, úgy látszik, nem szedték le, biztosan elfoglaltak, dolgoznak, utaznak, nem szívesen piszmognak a kerttel.

Helga a teraszhoz lopakodott, és megragadott egy sötétszürke fémszéket, ez is új volt. Meglepte a súlya, a szék lába megcsikordult a kövezeten, egy pillanatra meg is torpant, lélegzet-visszafojtva, nem hallották-e meg. De nem; a nyári este puha takaróként borult a házak fölé, apró, otthonos neszek bélelték. 

Helga a fügefa alá vonszolta a nehéz fémszéket, és egy göcsörtös ágba kapaszkodva felállt rá. Szerencse, hogy a kocsiban mindig tartott néhány textilszatyrot, most is hozott magával, kihajtogatta, és szedni kezdte a puha, érett gyümölcsöket. Nem tudta megállni, ott, a széken állva befalt egyet, nyelvén édesen omlott el az íze, és minden benne volt: a gyerekek nevetése, a kertben elköltött hosszú uzsonnák, az a nyári este, mikor pokrócra feküdtek mind az öten, és együtt nézték a csillaghullást.  

Ekkor hangos sziszegéssel elindult a locsolórendszer. Helga felsikoltott, mikor a vízsugár belefröcskölte, ijedtében elvesztette az egyensúlyát, felborult alatta a szék. Nyílt az ajtó, a teraszt fény öntötte el. 

– Van ott valaki? – A férfi volt az, vaksin kémlelt a sötétbe. 

Helga feltápászkodott, és a fügefa árnyékában meggörnyedve a kerítés mentén a kapuhoz szaladt. A fügével teli szatyrot lendítette át előszőr, aztán ő is átkapaszkodott, és lélekszakadva rohant a kocsihoz. Mikor beszállt, már fulladozott a nevetéstől. 

A fügéből édes lekvárt főzött, az volt a reggeli a nyár egyik utolsó napján az új, kicsi, otthonos lakásban, ahol olyan sokáig nem találta a helyét. Sári, aki mostanában falatnyi felsőket hordott és esténként a barátnőivel csavargott, élvezettel hunyta le a szemét, mikor megízlelte. 

– Csak nem? – nézett aztán Helgára, ő pedig nevetve bólintott, és akkor, mintha a lekvár édes íze felolvasztott volna valamit, ami megfagyott, megint sokáig beszélgettek a régi házról és a régi időkről, olyan sokáig, ahogy már régóta nem.

WMN szerkesztőség