–

„A Manyunya – végtelen szeretetem kinyilvánítása a családom, a hozzám közelállók és a város iránt, ahol szerencsém volt megszületni és felnőni” – idézte Narine Abgarjan vallomását magyar kiadója az Instagram-oldalán.

A most 55 éves Abgarjan az észak-örményországi Berdben nőtt fel az örmény–azeri határnál, és bár egész gyerekkora a legsúlyosabb hiánygazdaságban telt, a nagycsalád meg a barátok óvó és bohó közege miatt mégsem a nincstelenség maradt meg benne ebből az időszakból, hanem a mámorító szabadság és a megtartó szeretet.

Kamaszként azonban a hegyi-karabahi háború (1988–1994) alatt maga is megtapasztalta, hogy milyen, amikor bombázzák a hazáját. Két évvel ezelőtt, amikor a Margó Fesztivál vendége volt, a 24.hu-nak mesélt arról, hogy egy idő után már akkor is befejezte a főzést, ha épp bombáztak.

„A háború borzasztó erős ellenség. Fáradhatatlanul munkálkodik, hogy mindent elpusztítson, ami emberi. Mindent, ami élet. Mi, emberek viszont már csak olyanok vagyunk, hogy mindenhez hozzászokunk. Még a háborúhoz is.”

Abgarjan 1993-ban mégis elhagyta Örményországot részben a háború miatt, részben pedig azért, mert semmi esélye nem volt arra, hogy friss diplomájával elhelyezkedhessen a hazájában. Moszkvában sokáig nem találta a helyét, mindenféle munkát elvállalt, és hogy némiképp enyhítse kínzó honvágyát, 2005-ben először archaikus örmény nyelven, később pedig oroszul kezdett greenarine néven blogolni a LiveJournal oldalán.

Mély depresszió és honvágy kínozta, és főleg azért kezdte el írni őrületesen izgalmas gyerekkori kalandjait a blogján, hogy egy kis enyhülést kaphasson az emlékezéstől.

„Menedék volt ez, ahová a nem túl könnyű valóság elől húzódhatott be az ember” – mondta a fent már említett interjúban.

Hogyan lett a honvágyból világsiker?