–

Az Anya csak egy nincs Cserna-Szabó eddigi műveitől eltérően egészen személyes. A II. világháború végén a szovjetek elől az 540-es számú kecskeméti hadikórházat felszereléssel, orvosokkal, betegekkel együtt előbb Budapestre, majd a bajor Ingolstadtba költöztette a hadvezetés. Ebben a hadikórházban szolgált az író orvos nagyapja, aki feleségével (akit a család Csöpének becézett) 1945-ben amerikai hadifogságba került. A könyvből kirajzolódik egy bohém nagyapa és egy öntörvényű nagymama alakja, róluk mesél Cserna-Szabó, aki az 50. születésnapja alkalmából látogatott el Ingolstadtba, ahol a nagyszülei két lánya is megszületett.

A „kislány”-ként emlegetett első baba, Cserna-Szabó első anyja egy hónaposan meghalt. Majd világra jött a második anyja is, „az édes-”, akivel 1946-ban a házaspár hazatért Szentesre. Nem olvastad félre, a szerző első és második anyjaként emlegeti őket. Anyaregény, így ajánlja a kiadó a könyvet, és valóban, Cserna-Szabó mély szeretettel mesél benne azokról is, akik anyaként kísérték és kísérik az életét. 

Aztán most itt ülünk, éppen rajta a hüledezés sora, zavaromban gyorsan odafordítom neki a laptopomat, hogy megmutassam a fotót, amit hevenyészett első bizonyítéknak hoztam (aztán később lett még). Ekkora felfedezést mégsem lehet csak úgy bemondani.

Cserna-Szabó András: Ez hihetetlen. És akkor őnála született az anyukám. Neked meséltek Ingolstadtról?

Sándor Anna/WMN: Csak annyit tudtam, hogy nagyapám amerikai hadifogságban volt Németországban. Most felhívtam apámat, és még ki sem mondtam a város nevét, mikor közbevágott, hogy Ingolstadtban. Befotózta nagyapám orvosi diplomáját, hogy valamit tudjak mutatni neked. Aztán majd feltúrom nála a régi családi dokumentumokat. Nagyapám csongrádi volt, a szegedi Ferenc József Egyetemen végzett 1930-ban. 1905-ben született, mint a te nagyapád. Ugyanakkor járhattak egyetemre, már ott ismerhették egymást.

Cs.-Sz. A.: Nem, mert nagyapám meglehetősen lump volt, és tizenegy évig járt egyetemre, Szegedre csak 1931-ben került. De mivel a családom szentesi, nagyapád csongrádi, és ezek szomszédos városok, biztos ismerték egymást. Meg hát Ingolstadtban ezek szerint kollégák voltak a hadikórházban.

S.A./WMN: És most itt ülünk. Ennek mekkora volt az esélye?

Cs.-Sz. A.: Sajnálom, hogy csak most derült ki, amikor már kész a könyv. (nevet)

Ahhoz képest, hogy máskor nehezen engedek el egy könyvet, itt könnyebb dolgom volt. Úgy terveztem, hogy akkor hagyom abba, amikor már semmi új nem jut eszembe. 30-40 éves emlékforgácsokról beszélünk, amiket anyám, nagyanyám említett, és amik most, hogy évekig ezzel foglalkoztam, és elmentem ezekre a helyszínekre, folyamatosan bukkantak fel. Csakhogy amikor végül elküldtem a kéziratot, megint elkezdtek előjönni az emlékek.

Azt például nem írtam bele, hogy amikor meghalt nagyanyám, a fejembe vettem, hogy csiga lett belőle. Egyszer ugyanis kimentem a temetőbe, és a sírkövön, a neve fölött, Cserna Csöpike, ott mászott egy csiga. Utána évekig, amerre jártam, mindenhol ott volt egy csiga. A végére egészen belepörögtem, elkezdtem csigákkal beszélgetni. Utólag többen azt mondták, jobb is, hogy ezt kihagytam, mert a saját pszichés állapotomról árulkodik. Vannak még néhányan, akik egy picit normálisnak tartanak, azokat kár lett volna elriasztani. (nevet)

S.A./WMN: Azért az már-már sámánisztikus erő, hogy így összehúztál minket a szavakkal, hogy éppen én csinálom veled ezt az interjút.

Cs.-Sz. A.: Ezek mágikus dolgok. Rengeteg ilyen kapcsolódik ehhez a könyvhöz. Például már maga az, hogy az anyám kétszer születik meg egymás után. Mindig hallottam, hogy emlegetik a halott „kislányt”, de igazából soha nem gondoltam ebbe bele. Meghal az első lányuk 28 naposan, de ők szembemennek a halállal, és a bombázások, a pokol kellős közepén létrehozzák egy év múlva újra a gyereket. Nagyon kemény, ugyanabban a városban, ugyanazon a néven, a két német anyakönyvi kivonaton még az ékezetek is ugyanúgy hiányoznak a nevéről (Eszter Elisabeth von Vasarhelyi). 

Végre akartam írni egy regényt, amit nem én találok ki, hanem az úgynevezett valóságról szól, erre csupa mágikus dolog vett körül, még az ingolstadti utamon is. Például ahogy a könyvben követ Frankenstein szelleme. Ez sem fikció, megtörtént: egy csávó napokon keresztül követett. Sétáltam be az ingolstadti állomásról az óvárosba, ő jött szembe, és láttam, hogy néz.