Közösségi Gyógyulásszínház: Mi ez, és miért ne hagyd ki?

–

Miért kellene „meggyógyulni”?

16 év alatt megsebződtünk. Mindannyian. Az elmúlt két évtized társadalmi feszültségei felmérhetetlen pusztítást végeztek. Különböző történetekben, különböző időpontokban, más-más módon sérültünk – de a repedések ott vannak bennünk. Bennem is. Néha láthatók, néha gondosan elrejtjük őket, még magunk elől is. Megtanultuk működtetni az életünket velük együtt: dolgozunk, szeretünk, nevetünk, miközben csendben cipeljük azt, amit nem volt hol letenni.

Ügyesen mozgunk a láthatatlan falaink között. Ezekben a mesterségesen kreált terekben a biztonságérzet sem természetes. És egy ponton túl szarkofággá keményedik mindaz, ami védeni akart, és nem hatol át többé rajta a fény. 

A gyógyulás ritkán magányos folyamat. 

Ahogy Irvin D. Yalom írja: „Hosszú pályám során azt tanultam meg, hogy végső soron a kapcsolat az, ami gyógyít.” A csoportterápia talán legismertebb kutatója és gyakorlója szerint az egyik legerősebb gyógyító élmény az univerzalitás felismerése. Az a pillanat, amikor rájössz: nem csak te érzel így. Nem csak te küzdesz ezzel. Amit eddig szégyelltél vagy elrejtettél, az mások életében is jelen van. A WMN elmúlt 11 évében számtalanszor visszajeleztétek nekünk, hogy ezt éltétek át, bennünket olvasva, nézve.

Ez a felismerés önmagában képes oldani a szorongást, csökkenteni az elszigeteltség érzését, és megnyitni az utat a valódi feldolgozás felé.

A közösségben átélt érzelmi élmények – amikor nemcsak beszélsz valamiről, hanem jelen idejű kapcsolatban tapasztalod meg – sokkal mélyebben hatnak, mint az egyéni, elméleti megértés.

A kapcsolat gyógyít. A visszajelzés gyógyít. Az, hogy látnak és hallanak – gyógyít.

Ebből a felismerésből született meg bennem az élő közösségi „gyógyulásszínház" ötlete, amelyhez a Loupe társulatában találtunk partnerre. Június nyolcadikán kísérletet teszünk arra, hogy kilépjünk a láthatatlan falaink mögül és megpróbáljunk valóban kapcsolódni egymáshoz. Történeteken, figyelmen és jelenléten keresztül.

Mi fog történni? 

Az est beszélgetés, színház és közösségi jelenlét találkozása, egy hibrid műfajú színpadi talkshow, amelyben személyes traumák és közösségi gyógyulás találkoznak a művészet erejével. A műsor egy kétfelvonásos élő, közösségi mentálhigiénés fórum, ahol aktívan jelen van; színész, műsorvezető, közönség és stáb is. Beszélgetünk, játszunk, alkotunk, improvizálunk. Személyes történeteink nem maradnak zárt világok, hanem közös tapasztalattá válnak. 

De hogyan lesz ebből gyógyulás? 

Ez nem csoportterápia, és nem pszichoterápia. Hanem egy közösségi esemény, ahol a közös jelenlét, tapsztalás és kommunikáció ereje „gyógyít". Amikor kimondjuk azt, ami addig bennünk volt, az élmény formát kap – és ezzel együtt távolság is keletkezik közte és köztünk. A pszichológia ezt az externalizáció és az érzelemszabályozás egyik alapmechanizmusának tartja: amit meg tudunk nevezni, azt könnyebben tudjuk viselni. Ha mindez elfogadó közegben történik, ahol nem minősítenek, hanem meghallgatnak, az csökkenti a szégyent és az elszigeteltség érzését. Az önmagunk és mások felől érkező elfogadás biztonságot teremt, amelyben már nemcsak a sérüléseink látszanak, hanem az is, hogy mivel tudtunk eddig megküzdeni. Így válik lehetővé, hogy újra rálássunk a saját – sokszor elfeledett, vagy épp teljesen új – erőforrásainkra, és elkezdjük használni őket.

Kik lépnek föl? 

Renner Erika, aki a legtöbbünk számára elképzelhetetelen erőszakot élt túl. A párkapcsolati abúzus mellett tapasztalta a rendszer általi bántalmazás számos formáját, ügye és személye országos szimbólummá vált. De sokkal több ő, mint túlélő; az erőszak romjain élhető életet épített, boldogságot, életcélt talált. Erika története nemcsak a traumáról szól, hanem arról az útról is, amely a túlélésen túl vezet: az önazonosság, az erő és az újrakezdés felé.

Az est szakértője barátom, kollégám, Al Ghaoui Hesna, aki médiapszichológusként segít keretet adni annak, amit hallunk és érzünk. A félelem természetéről, a rezilienciáról és a narratíváink átírásának lehetőségéről beszél – arról, hogyan válhat a túlélésből valódi feldolgozás.

A Loupe két színészét, Rainer-Micsinyei Nórát és Lengyel Tamást is úgy láthatod majd, mint eddig talán sosem. Egyszerre lesznek jelen esendő emberként és alkotó művészként. A színpadi beszélgetéshez egy-egy reflexióval kapcsolódnak: hanggal, jelenettel, szöveggel, improvizációval nyitnak új nézőpontokat. Olyan rétegeket tesznek láthatóvá, amelyekhez sokszor nincs hétköznapi nyelvünk.

Én magam pedig az egész est házigazdájaként nemcsak mint ötletgazda kísérlek benneteket, hanem – most először nyilvánosan –, mentálhigiénés szakemberként is. 

Mi lesz a dolga a közönségnek? 

A nézőtér ezen az estén nem passzív tér. De semmi olyasmit nem kell tenned, amire nem állsz készen. Ha klasszikus közönségélményre vágysz, az is rendben van. Amennyiben viszont van kedved aktívan részt venni a közösségi „gyógyulásszínházban", lesz lehetőséged, hogy kapcsolódj hozzánk és a színpadi történésekhez. Írhatsz, játszhatsz, befolyásolhatod az eseményeket, a szünetben közösen alkothatsz a többiekkel. Részt vehetsz – épp annyira, amennyire szeretnél. 

Ez egy nehéz este lesz?

Azt ígérjük, hogy valódi este lesz. Beszélgetünk, játszunk, nevetünk és elképzelhető, hogy egy kicsit sírunk is. A fogalmakat te töltöd meg tartalommal; annyira lesz nehéz, amennyire neked arra szükséged van, és annyira lesz könnyítő hatású, amennyire engeded.  

Ezen az estén nem kell készenlétben lenned. Nem kell „jól” reagálnod. Az is rendben van, ha csak figyelsz – és az is, ha megszólalsz, akár láthatatlanul. 

Már majdnem meggyőztél, mondj még valamit, hogy miért vegyek jegyet? 

Figyelj, én nem akarom neked megmondani, hogy mit csinálj. Azt minden bizonnyal te is érzed, hogy a választások utáni nagy eufória csak ideig-óráig volt képes eltakarni az emberekben mélyen gyökeret eresztett feszültséget és megosztottságot. Pöccre indul a harag, embertársaink válogatott eszközökkel nyírják egymást és egy pillanat alatt képesek emberi mivoltától megfosztani a másikat.

Hordákba szerveződve portyáznak egymás lelkén. Azért, mert eddig ezt szabad volt, sőt, erre játszott a hatalom – miután rájött, hogy a bántalmazás szavazatra fordítható.  

Ebből elég volt.

El kell kezdenünk változtatni és változni. Rendszert váltani a magyar emberek lelkében is. Meggyőződésem, hogy ennek legjobb tere a csoport, a közösség. Mert amikor egy idegen történetében magadra ismersz, amikor egy mondat váratlanul betalál, amikor rájössz, hogy amit eddig egyedül cipeltél, az valójában sokunk közös tapasztalata, az felszabadít. Mert, ahogy Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia atyja mondja: ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. 

Mi ott leszünk. Gyere te is!

Itt tudsz jegyet vásárolni. 

D. Tóth Kriszta