–

Gisèle Pelicot akkor tudta meg, hogy bűncselekmény áldozatává vált, amikor a 2020-ban a rendőrség megmutatta neki a bizonyítékokat: egy évtizeden át készültek róla eszméletlen állapotban fotók és videók, amelyeken férfiak sora erőszakolta meg a saját hálószobájában. Az elkövető pedig a 73 éves nő férje, Dominique Pelicot, akivel ötven éve éltek házasságban.

Nagyjából ez az, ami bejárta a világsajtót, ami eszünkbe jut, ha meghalljuk a Pelicot nevet. 

Felsejlik még az ötvenvalahány férfi, akik rendszeresen megerőszakolták a magatehetetlen nőt, és hogy Dominique Pelicot nemcsak felesége, hanem lánya és menyei magánéletének megsértése miatt is bűnösnek vallotta magát.

Aztán eszünkbe juthat a bátorság is. Hogy bár a francia törvények értelmében joga volt a zárt eljáráshoz, Gisèle Pelicot ragaszkodott a nyilvános tárgyaláshoz, hogy „ha más nők is emlékek nélkül ébrednek, jusson eszükbe a vallomásom”.

A mosolygó szemeket, az arcát keretező vörösesbarna hajat akkor is felismernénk, ha nem lenne a szalagcímekben a neve. Gisèle Pelicot megkerülhetetlen szimbólummá vált az elmúlt években, őszinteségével és kiállásával rengeteget tett a nők elleni erőszak áldozataiért, a társadalmi diskurzus felélesztéséért, a témával kapcsolatos szemléletformálásért.

„Ha mindent kitörlök, halott vagyok, és már régóta”

A Himnusz az élethez címe aligha lehetne beszédesebb: memoárjában Gisèle Pelicot betekintést enged az életébe, azokba a pillanatokba, amikről nem szóltak az újságcikkek, amiket még a tanúvallomásai során sem említett – mondván, a boldog pillanatok nem érdekelnék a hatóságokat. Nem volt releváns, hogy milyen gyerekkora volt, hogy milyen sebeket őrzött utána évtizedeken át, hogyan ismerkedtek meg a volt férjével, ahogyan az sem, hogy mi elől menekültek fiatalkorukban.

Oldalról oldalra, rétegről rétegre nyílik meg előttünk a nő, akinek a nevéhez eddig jórészt csak embertelen borzalmak társított a világ.

Ír arról, hogy mi történt, amikor kiderült, hogy a volt férje által erőszak áldozatává vált. Olvastuk a hírekben, tudjuk is nagyjából, hogyan történt, most viszont Gisèle Pelicot úgy enged közel magához, ahogy eddig – hiába a számtalan nyilatkozat, interjú és cikk – még sosem.

Elmeséli, hogy milyen volt a nap, amikor a volt férjét letartóztatták. Hogy a legnehezebb pillanatokban is az lebegett a szeme előtt, hogy a gyerekei a lehető legkevésbé sérüljenek. Hogy hiába kapaszkodott a korábbi életének illúziójába, hiába akart megőrizni belőle mindent, ami jó volt. Ír a következő napokról is, arról, ahogy fokozatosan kerültek helyre az megmagyarázhatatlan emlékezetkiesésekkel és rosszullétekkel kapcsolatos kirakósának darabjai, mégis szűkült körülötte a tér és fogyott a levegő. 

De megismerjük a fiatal Gisèle-t és látjuk az ifjú Dominique-ot is, drukkolunk nekik, miközben megteremtik a boldogságot jelentő szabadságukat. Örülünk, amikor gyerekeik születnek, és feszengünk, ahogy idővel a férfi egyre akaratosabbá válik.

„Mocskosnak éreztem magam az összes férfi miatt, aki megerőszakolt egy halottat”