Spekulatív evolúció: Állatok, amik nincsenek, de lehettek volna?

–

Egy 1941-ben megszökött hadifogoly egy addig ismeretlen csendes-óceáni szigetvilágon különös emlősökre bukkant:

az állatok az ormányukon jártak. A rhinogradák 138 fajból álló rendet alkottak, egy cickányszerű őstől származva. Volt, amelyik izmos orrlebenyével ugrált, más virágszerű porccal csalogatta a rovarokat, némelyik pedig több ormánnyal vadászott, akár egy szárazföldi polip.

– számolt be a felfedezésről egy német zoológus, Gerolf Steiner 1957-ben Harald Stümpke álnéven. A különleges élőlények azonban nem húzták sokáig: egy termonukleáris kísérlet ugyanis elpusztította az élőhelyüket. Ha hihetetlennek tűnik, hogy valaha léteztek ezek az ormányos emlősök, az azért lehet, mert egy szó sem igaz ebből: a szerző egy tudományosan megírt tréfának szánta a Rhinogradentiát. A tréfát még neves biológusok is továbbvitték: George Gaylord Simpson egy írásában ironikusan a rhinogradák „felfedezését” nevezte a 20. század „legmegdöbbentőbb zoológiai eseményének”.

Spekulatív evolúció

A részletgazdag kötet mára a spekulatív evolúció klasszikusa lett – annak az irányzatnak, amely azt kutatja, milyen utakra térhetett volna a természetes kiválasztódás.

A játék azonban komoly kérdéseket vet fel. Ha az evolúció a leszármazás és a véletlenek története, akkor a jelen csak egy a számtalan lehetséges kimenetel közül. Charles Darwin alapfelismerése épp ez volt: az élővilág mai gazdagsága válogatás eredménye egy jóval tágabb lehetőségtérből. Ami nem valósult meg, éppúgy magyarázza a jelent, mint ami igen.

Mégis, sokáig az a meggyőződés uralkodott, hogy az evolúció szükségszerűen az emberhez hasonló irányba tart, és bár Charles Darwin időnként a „tökéletesség” felé haladó fejlődés nyelvét használta, ez inkább kora szemléletét tükrözte, mintsem egy következetesen antropocentrikus evolúciófelfogást. A természettudós arról írt,

hogy ha csak a hüllők maradnának életben, „millió évek múltán” talán az emlősökhöz hasonlóan fejlett, sőt értelmes formákká alakulnának.

Nem az ember a végcél?

A 19. század végén Grant Allen már figyelmeztetett:

az ember „ennek a világnak a teremtménye, és csakis ezé”. Ha a múlt eseményei máshogy alakulnak, az ember talán nem is létezne.

A populáris kultúra azonban nehezen engedte el az antropocentrikus víziót. H. G. Wells 1898-as regényében, A világok harcában a marslakókat túlnőtt aggyal, csökevényes testtel ábrázolták – mintha az ipari modernitás logikus végpontjai volnának. Mögötte az a korabeli elképzelés húzódott meg, hogy az evolúció egyetlen kitüntetett irányba tart, az intelligencia növekedése felé – ez ma már meghaladott, erősen antropocentrikus felfogás.

A 20. század közepén még a tudományos fantázia is gyakran humanoid idegeneket rajzolt. A szovjet paleontológus, Ivan Jefremov és kollégája, Alexey Bystrov teknősszerű, de emberalakú „filozófuslényeket” képzeltek el. 1981-ben a kanadai Dale Russell életnagyságú „dinoszauroid” szobrot készített: két lábon járó, nagy agyú hüllőt, amely kísértetiesen emlékeztet ránk. 

Az emberi értelem mint melléktermék

Dougal Dixon és más, spekulatív evolúcióval foglalkozó szerzők arra figyelmeztetnek: ha a földi történetet újrajátszanánk, az értelem egészen más testekben is testet ölthetne – vagy talán soha nem jelenne meg egyáltalán.

Az említett skót geológus például olyan ökoszisztémákat álmodott meg, ahol a dinoszauruszok túlélnek – de nem válnak emberszerűvé.

• Elképzelhető például egy madárszerű intelligencia, amely könnyű csontozatra, kiváló látásra és csőrrel manipulált eszközökre épít. Egy ilyen civilizáció technológiája nem kézre, hanem csőrre és karmokra optimalizált világ lenne.
• Ugyanígy létrejöhetne egy félvízi értelem is, a polipok vagy delfinek analógiájára: magas idegrendszeri komplexitással, de egészen más anyagi kultúrával, ahol az eszközhasználat nem fémre és tűzre, hanem biológiai megoldásokra támaszkodik.
• Más forgatókönyv szerint nem is az egyed, hanem a közösség válik „gondolkodóvá”: egy kolóniatudat, amelyben a hálózat intelligensebb, mint bármelyik tagja.

Ahogy Stephen Jay Gould hangsúlyozta, ha „visszatekerjük az evolúció szalagját”, minden alkalommal más eredményt kapunk. Az értelem nem kozmikus szükségszerűség, hanem törékeny melléktermék lehet bizonyos körülmények között. Ezért ha a dinoszauruszokat nem törli el egy aszteroida, utódaik jó eséllyel nem dinoszauruszemberekké, hanem számunkra nehezen értelmezhető, idegen lényekké váltak volna.

A szemléletváltást az utóbbi években új elméletek is erősítik. Sara Walker asztrobiológus és Lee Cronin kémikus a 2020-as években közzétett Assembly Theory elmélete szerint a komplexitás nem egyszerűen az alkotóelemek számát jelenti, hanem azt az eseménysorozatot, amely egy adott dolog létrejöttéhez kellett. Minél több egymásra épülő lépés szükséges egy élő rendszer kialakulásához, annál kisebb az esélye annak, hogy pontosan ugyanaz a folyamat újra végbemegy.

Vagyis a fizika törvényei lehetnek univerzálisak, de az az út, amely a kémiától az öntudatig vezetett a Földön, nem szükségszerűen ismétlődik meg máshol. A földi élet így nem minta, hanem egyetlen, sajátos lefutás a szinte végtelen lehetőségek közül.

Nagy Andi