–

„Az az érzésem, ez a politikus az átlagember tudattalan szadizmusára és ellenségességére apellál.”

„Úgy vélem, ugyanazzal a kóros személyiségstruktúrával rendelkezik, mint Hitler, Castro, Sztálin és más ismert skizofrén vezetők.”

A fenti idézetek az 1964-es amerikai elnökválasztási kampány idején jelentek meg a Fact magazinban, amikor Barry Goldwater republikánus szenátor Lyndon Johnson elnök ellen indult. A lap több mint 12 ezer pszichiáternek küldött kérdést, hogy szerintük Goldwater alkalmas-e elnöknek – végül 2417-en válaszoltak. Bár az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) figyelmeztetett, hogy személyes vizsgálat nélkül etikátlan véleményt mondani, a magazin mégis 41 oldalon közölte a súlyos állításokat (további példák: „a szíve mélyén tömeggyilkos”, illetve „nyilvánvaló, hogy Goldwater gyűlöli a feleségét és fél tőle”), és a következő címlappal jelent meg: „1189 pszichiáter szerint Goldwater alkalmatlan elnöknek”. A szenátor a választási vereség után rágalmazási pert indított a lap ellen, amit megnyert, a Fact pedig tönkrement a megítélt kártérítés miatt.

A Goldwater-szabály 1973-ban került be az APA etikai kódexébe: ez megtiltja a pszichiátereknek, hogy nyilvánosan diagnózist állítsanak fel vagy szakmai véleményt nyújtsanak olyan közszereplők mentális egészségéről, akiket nem vizsgáltak meg személyesen, és akiktől nem kaptak felhatalmazást a nyilatkozatra.

Hogy a fenti eset mennyire aktuális ma is, nem kell magyarázni, a politikusok elmeállapotát firtató találgatásokkal napi szinten találkozhatunk: laikus megszólalóktól, pszichológusoktól, pszichiáterektől, de akár magukat szakemberként aposztrofáló személyektől is.

Miért nem lehet média- vagy kampánymegjelenések alapján diagnosztizálni egy politikus mentális állapotát?

Például azért, mert amit egy politikusból látunk, az zömében egy szerep, egy performansz. Ami annak érdekében, hogy hosszú távon fenntartható legyen, valószínűleg közel esik a valós személyiségéhez, mégis töredékes, hiányos, továbbá lehet egy-egy gesztusa akár a kampányfőnök ötlete is. Ráadásul a média, illetve a kampánystáb is konstruál (vág, rövidít, hangsúlyoz stb.) – így többféle okból még csak meg sem közelíti a diagnózishoz szükséges, élő kapcsolaton alapuló feltételeket.

„Majdhogynem lehetetlen valódi, érvényes diagnózist alkotni töredékinformációk alapján” – mondja Schell Gergely tanácsadó szakpszichológus. „A szakmai etikai kódexek feladata az, hogy rögzítsék az alapelveket, amik segítik a pszichológust és a pszichiátert, hogyan tudják tiszteletben tartani a kliens jogait és emberi méltóságát, miközben magas szintű kompetenciával segítik, gyógyítják. Amikor arról beszélünk, hogy embereket távolról, az ő beleegyezésük és személyes vizsgálatok nélkül egy nem szakmai, hanem politikai szempontrendszer miatt diagnosztizálhatunk-e, akkor többféle kérdés és veszély is felmerül.”

Kezdjük a kliens oldaláról, aki ebben az esetben nem tud róla, nem egyezett bele, hogy diagnosztizálják. Szakmai szempontból a pszichológiai tevékenységek, mint a diagnózis, mindig a klienssel való élő, emberi kapcsolaton alapulnak (különféle célzott interjúk, anamnézisek, explorációk, beszélgetések, tesztek alkotják a diagnosztikai folyamatot), magyarázza Schell. Már csak emiatt is külön kellene választani a megfigyelést és az általános működésről tett megjegyzéseket a diagnózistól. Továbbá a szakembernek a kliense felé kell elköteleződnie, az ő érdekét, gyógyulását előtérbe helyezni.

Persze, ilyenkor felmerül, hogy például a rendőröknek, pilótáknak miért van kötelező pszichológiai alkalmassági vizsgálata – viszont a munkahelyi kiválasztásnak is más a logikája, mint például, ami ebben az esetben releváns, a demokrácia működésének.

„A demokráciának pont a felhatalmazás a lényege: hogy az emberek választhatók. És a szavazók döntik el, hogy alkalmasnak érzik-e azt az embert vagy sem. Viszont ha valamilyen, adott esetben pszichológiai kritériumrendszer alapján elkezdjük kiszűrni, hogy kik nem választhatók, az nagyon gyorsan átcsúszhat stigmatizálásba. Abba, hogy

hirtelen elkezdjük emberek széles körét kirekeszteni a politikai részvételből, előbb csak jelöltként, aztán akár választóként is. És akkor mégis ki és hogyan határozza meg, milyen kritériumrendszer alapján, hogy ki veszíti el a politikai jogait?”

És ha már jogok, az is ide tartozik, hogy egy pszichológiai/pszichiátriai diagnózis érzékeny személyes adat, a kezelésének szakmai körökben is szigorú szabályai vannak – ami biztosan nem az, hogy a kliens beleegyezése nélkül megosztják a nyilvánossággal.

Lehet egy politikus mentális állapota közérdek?