Miért képeznek nagymamákat depresszió kezelésre? – A zimbabwei modell, amely már New Yorkot is meghódította
Zimbabwében alig van pszichiáter és szakpszichológus, miközben rengeteg a mentális beteg – és a nagymama. Mi lehet a megoldás? Dr. Dixon Chibanda pszichiáterként praktizálva 2006-ban, egy személyes tragédia hatására úgy döntött, saját költségén képez ki nagymamákat, hogy segítséget nyújtsanak a lesújtó szakemberhiány kezelésére. A módszert eleinte a szakma és a nagymamák is kétkedve fogadták, mára azonban a zimbabwei állami egészségügy alappillérévé vált, New Yorktól Londonig a világ is felfigyelt rá, és bebizonyította, hogy néha a legegyszerűbb megoldások is csodákra képesek. Bánhegyesi-Tóth Balázs írása.
Cikkünk eredetileg 2025. december 23-án jelent meg.
–
A 2000-es évek közepére Zimbabwe egészségügye gyakorlatilag összeomlott. A gazdasági válság és a HIV-járvány közepette a mentális betegségek kezelése luxussá vált: csak kevesek számára volt elérhető a magánszektorban, miközben az állami rendszerben szinte nem is létezett ellátás. A körülbelül 14 milliós országban mindössze 10–12 pszichiáter dolgozott a közegészségügyben, így a lakosság többsége – különösen a vidéken és a városi nyomornegyedekben élők – teljesen ellátatlan maradt.
A hiány mértéke nemzetközi összehasonlításban válik igazán szembetűnővé: a WHO adatai szerint
Európában százezer emberre átlagosan 45 mentális egészségügyi szakember jut, míg a szubszaharai Afrikában csupán 1,6.
A következmények súlyosak voltak: a társadalmat elárasztotta a feldolgozatlan trauma, a depresszió és a kilátástalanság. Becslések szerint minden ötödik zimbabwei élete során átesett valamilyen súlyos pszichés összeomláson, a válság pedig – ahogy lenni szokott – a legvédtelenebbeket sújtotta leginkább: a nőket és a HIV-vel élőket.
A Murambatsvina hadművelet hatásai
A társadalmi traumát tovább mélyítette a kormány 2005-ös, hírhedt intézkedése, az úgynevezett Murambatsvina-hadművelet – shona nyelven: „a mocsok eltakarítása”. A városi nyomornegyedek és illegális építmények felszámolását célzó, katonai jellegű akció több mint 700 ezer embert tett közvetlenül hajléktalanná, és további 2,4 millió ember életét érintette hátrányosan.
Emberek százezrei veszítették el egyik napról a másikra az otthonukat, a megélhetésüket és a szociális hálójukat. Dr. Dixon Chibanda, aki ekkoriban Harare egyetlen közegészségügyben dolgozó pszichiátere volt, szembesült azzal a lehetetlen feladattal, hogy tömeges traumát kellene kezelnie egy olyan rendszerben, amelynek sem pénze, sem személyzete, sem infrastruktúrája nem volt erre.

Dr. Chibanda visszaemlékezései szerint a pszichiátriai osztályokon uralkodó állapotok szakmailag és emberileg is válságba sodorták. A látottakat később Milos Forman Száll a kakukk fészkére című filmjének világához hasonlította: „Láttam az embereket zombiként járkálni. Elektrosokkot alkalmaztak a depresszió kezelésére, néha büntetésként is. Nem láttam, hogy bárkinek hasznára vált volna.”
Ekkor vált számára világossá, hogy a hagyományos, intézményi pszichiátria ebben a közegben nemcsak hatástalan, hanem sokszor embertelen is.
A személyes tragédia: Erica és a paradigmaváltás
A valódi fordulópont azonban egy személyes tragédia volt.
Csatlakozz a WMN-Tagsághoz!
Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.
Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat!
Szükségünk van a támogatásodra.
Megnézem a tagsági csomagokatvagy bejelentkezem
Források: Hearts on Fire, TED – Why I train grandmothers to treat depression, New York Times, ABC News, JAMA, PLOS Global Public Health, Friendship Bench hivatalos oldala, King’s College London
A kiemelt kép forrása: Wikipedia/Costa Juta
Glow
Glow