„Az orvos az ujjait bennem tartva kérdezte az asszisztenst: ennek most mi baja van?”

–

Időpontra érkeztem. Látom, nincsenek sokan, leülök. A nők azon tanakodnak körülöttem, hogy vajon vannak-e bent, vagy csak úgy váratnak minket. Kinyílik az ajtó, kilép a főorvos úr. „Na!” – mondja, majd visszasétál a rendelőbe. Az ajtó nyitva marad, teljesen tisztán hallani, ahogy az asszisztens ecseteli, ki miért van itt, és melyiket szeretné előbb behívni.

Felmerül bennem a kérdés: nem időpontra jöttünk? De mire végigfut a fejemben, hangosan kimondják a nevem. Leülök a doktor úr és az asszisztens közé egy székre. A gyomrom már görcsben, várom, hogy megkérdezzék, miért jöttem.

Kezdem azzal: „Elsősorban azért jöttem, mert van egy nem kívánt terhességem…” – de a mondat felénél az orvos elkezd kérdezni.

– Egy gyereke van?

– Három.

– Egy sima, egy császár?

– Egy császár, két sima.

– Aha…

Csend. Olvas, bár sejtésem sincs, mit. Felnéz újra, megkérdezi, mikor voltam utoljára rákszűrésen.

– Hát ez lenne a másik, ami miatt jöttem – válaszolom, remélve, hogy már az elsőt is hallotta és értette –, mert szeptemberben volt egy rossz rákszűrés eredményem, és azt írták a papírra, hogy ismételni kell.

Aztán elveszünk a részletekben: ki volt a vizsgáló orvos, miért nem hozzá jöttem már akkor is, és amúgy miért megyek magánba. Nézi hosszasan az eredményt a telefonomról, az asszisztens közbeszúrja:

– Hát ez csak kóros flóra, doktor úr!

Remek – gondolom magamban –, jelentsen ez bármit is. Nagy nehezen sikerül lekérnie az EESZT-ből az eredményem, kinyomtatja, átadja a doktornak, aki további hosszú perceket szán két sor elolvasására. Remélem, ez azt jelenti, hogy nem komoly, de azért megismétli a rákszűrést. Majd rám néz, és még egyszer megkérdezi:

– Akkor pontosan most miért jött?

Elmondom még egyszer, szépen: múlt héten teszteltem egy pozitívat, a családvédelmi szolgálatnál elmondták a folyamatát annak, hogy ha nem szeretnénk megtartani a babát, akkor ez az első lépés: a terhesség megállapítása. Emiatt vagyok itt.

– Itt biztosan nem fog ilyen történni. Ezt csak a kórházban fogják tudni elvégezni – hangzik el a válasz.

Biztos vagyok benne, hogy ez nem így van. Próbálok először finoman utalni rá, hogy nem a kórházi vizsgálatot szeretném megkerülni, csak szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy élő, létező terhességről van szó, hányadik hétben vagyok, stb. Kitart amellett, hogy ő nem fogja elvégezni ezt a vizsgálatot.

Visszakérdezek – már nem kifejezetten nyugodtan –, hogy ha most azt mondom, megtartjuk a babát, akkor átsétálunk a másik vizsgálóba, és megvizsgál ultrahanggal?

– Igen.

– Akkor megtartjuk a babát. Csak kérem, haladjunk.

Ennél a pontnál elveszítem a főorvos úr türelmét. Hosszan hőbörög, hogy miért jövök én hátulról, miközben ez a szabály, ő egyszerűen nem fog terhességmegszakítással kapcsolatban vizsgálatot végezni, és nem is érti, mit képzelek. Ír egy beutalót, fáradjak át a kórházba. 

Nem reagálok. Lefagytam. Ki kéne innen sétálnom, de úgy érzem, micsoda dolog lenne az?

Megkér, hogy vetkőzzek le alulról, megvizsgál. Azt remélem, túltette magát a megszakításon, és visszatér a rákszűréshez. Belépek a vetkőzőbe, és akaratlanul elkezdenek potyogni a könnyeim. Úgy érzem, hogy nekem ehhez már nincs kedvem, és fogalmam sincs, hogyan tovább.

A kórház tőlünk messze van, nincs lehetőségem odáig most elmenni, ott várni. Nem tudom, hogy az alapból nehezített, bürokratikus folyamatot miért kell valakinek még inkább nehezítenie, de egyszerűen nem tudok megszólalni. Csak felfekszem az ágyra. Kéri, hogy lazítsak el, tegyem szét a lábam, majd kérdez valamit. Én elcsukló hangon válaszolok, mire felkérdez:

– Magának mégis mi a baja? Ha? Mit hisztizik?

Válaszolni próbálok, de akkor már gyereknek érezve magam, csak sírva annyit mondok:

– Elegem van, szeretnék innen már elmenni, csinálja a dolgát…

Két ujjal bennem, továbbra is kéri, hogy lazítsak.

– Hát ez még nagyon korai terhesség lehet, nincsen itt semmi gond – mondja.

Majd látva, hogy én még mindig sírok, ujjait bennem tartva, bal kezét a térdemre rakva, ránéz az asszisztensre, és most felkérdezi őt is:

– Hát de most ennek mi baja van? Nincs igazam?

Az asszisztens csak bólogat:

– Igen, doktor úr, ez a szabály!

És én fekszem továbbra is ott, várva, hogy az egésznek vége legyen. A doktor végül szótlanul elsétál, lehúzza a kesztyűt, és az asztalától visszaszól:

– Ja, felöltözhet.

Lekászálódok, felöltözöm. Leülök újra közéjük, és várom, hogy aláírja a papírt, és elindulhassak. Az asszisztens gépel, a doktor közelebb hajol, olvas, javítást kér. Ő kézzel azt állapította meg, hogy 8 hetes a magzat, de mindenképp menjek el a kórházba egy gyors vizsgálatra, húsz perc alatt megjárom.

Az asszisztens közli, hogy a kórház tőlünk egy órára van autóval, plusz a várakozás.

De én nem szólok semmit, hiszen ezt már az első percben felmértem, és azt is, hogy nem fogok tudni most oda elrohanni, ott várakozni, majd hazatérni a gyerekeimhez.

Ülök, és próbálok befókuszálni egy pontot az asztalánál. Írják tovább a papírt. 

Azon gondolkodom: vajon akik kint ülnek, mit hallottak az egészből? És amikor kimegyek, mennyire lesz feltűnő, hogy már napszemüvegben leszek, ezzel valamennyire leplezve a fékezhetetlen sírásom?

Nagy nehezen megkapom a papírt. A főorvos úr csak ismételgeti, hogy nyugodtan menjek a kórházba, el fognak látni. Nem reagálok, rá sem nézek. Szégyellem magam, dühös vagyok és kétségbeesett.

Kisétálok. Teszem egyik lábam a másik után. A szemüvegem alatt folynak a könnyeim.

Elsétálok a kocsiig sírva. Az emberek esetleg azt gondolhatják, hogy valami óriási baj van, valami olyan diagnózist kaptam, ami ennyire sokkolt. Nem tudhatják, hogy meg sem vizsgáltak – vagyis de, de abban nem volt köszönet. A diagnózist pedig már tudtam, amikor idejöttem. Úgyhogy már én sem értem, mi bajom van.

A kocsiban végül kitör belőlem a hisztérikus sírás. Úgy érzem: nincs több levegő, nincs több lehetőség, ennek itt most vége. A tudatom beszűkül, nem tudom, mit csináljak.

Hosszú percekkel később mély levegőket veszek, elindulok haza. A sírás megállíthatatlan, de arra gondolok: jobb, ha kijön, mintha bent maradna. Nem fojthatom el ezt a rengeteg érzelmet – még a végén rákos leszek, nem csak terhes.

Nem sok mindenkinek lehet elmondani ezt az élethelyzetet, hiszen sokaknak elég sarkos véleménye van a gyerekvállalásról. Ha megtartjuk, és jön a negyedik, akkor azért vagyunk bolondok. Ha nem tartjuk meg, akkor azért válunk felelőtlenné.

A sógornőm az, aki végül meghallgat, mellette sikerül megnyugodnom. Átbeszélünk több lehetőséget is, megerősít és megnyugtat: bármilyen döntést hozunk családilag, az a számunkra legjobb döntés lesz.

Az újabb viszontagságoktól tartva úgy döntünk, hogy megkerüljük a magyarországi rendszert, és külföldön veszünk igénybe szolgáltatást, kérünk segítséget.

Nem hirdetem és nem bátorítok mindenkit erre, mert hiszem, hogy mindenkinek megvan a maga útja ebben az élethelyzetben is.

Bennem feszült az az érzés, hogy felelőtlen vagyok, szégyenteljes, és igenis megérdemlek minden ilyen vizsgálatot. Végig kell mennem ezen a folyamaton, hogy megtanuljam, mi a magyarok istene.

Aztán kilépek a saját megélésemből, és megpróbálom átgondolni, mit tanácsolnék más nőnek. Hogyan segítenék mást, ha segítségre lenne szüksége?

Eszembe sem jutna büntetni, megalázni, és arra buzdítani, hogy menjen végig itt Magyarországon a több héten át tartó folyamaton, hallgassa meg az ítélkező mondatokat. Hiszen ha mégis megtartaná a babát, nem fogom végigkísérni a várandósságon, nem leszek ott a szülésnél, nem ülök majd nála a gyermekágyas időszakban. Így az én szerepem valóban csak annyi, hogy egy döntésbe belekényszerítsem. A többit pedig oldja meg?

WMN szerkesztőség