Évtizedes néma szenvedés után is ki lehet mondani: mostantól másképp élek!

  –

„Ha szólok érte finoman, akkor azt mondja, hülye vagyok, és félreértem, semmi bántót nem mondott, az egészet csak beképzelem magamnak. De mostanában már azt érzem, megteltem vele. Megteltem a bántásaival. Sok volt ez a pár évtized...”

Bár röviden már Kaiser Orsi is írt Péterfy-Novák Éva legújabb novelláskötetéről az Olvasónaplónkban, és neki is nagyon tetszett, akárcsak nekem, de megéri bővebben is kifejteni, hogy miért nem hétköznapiak ezek a hétköznapinak tűnő történetek.

Péterfy-Novák Éva tizenegy évvel ezelőtt robbant be az irodalomba az Egyasszony című könyvével, ami vállaltan a saját története. (A tízéves jubileum alkalmából Milanovich Domi beszélgetett a szerzővel, érdemes elolvasni.) Direkt nem azt írtam, hogy a traumairodalomba robbant be, mert akkor talán még nem is neveztük így. Azt viszont bátran állíthatom, hogy az Egyasszony műfajteremtő alapmű, amivel Péterfy-Novák Éva nagyon magasra emelte a lécet.

Az úgynevezett traumaírás elég ingoványos területe az irodalomnak, lehet nagyon jól csinálni, és lehet úgy is, hogy azt érzed olvasás közben: neked nincs közöd ehhez a történethez. Szóval nem lesz minden traumából irodalom, de minden igazi irodalomban van valami trauma. A jóktól pedig érdemes tanulni.

Péterfy-Novák ma már traumaírói kurzusokat is tart Mózes Zsófival együtt, aki négy éve erősíti a WMN csapatát, A Nevers-vágás kiváló szerkesztője is ő volt.

Mindig nagyon jót tesz az irodalomnak, ha a szerző „kívülről” érkezett

Persze mindenki elkezdi valahol, de Péterfy-Novák Éva nem az irodalomban szocializálódott, hanem az életben. Pont ezért olyan életszagú minden írása. 

Kezdjük rögtön a nyelvezettel: ha valaki semmit sem olvasott még tőle korábban, akár azt is hihetné, teljesen pimf, hogy ne mondjam, hétköznapi… mégis nagyon jellegzetesen, felismerhetően „Péterfy-novákos”. Igen, már megint ezzel a hétköznapisággal jövök, mert épp ez benne az óriási csavar, hogy mennyire NEM az, csak annak tűnik: ez ugyanis kifejezetten konstruált nyelv, ami az irodalom legmagasabb régióiba emeli a könyvet. Azt persze nagyon nehéz definiálni, hogy mitől irodalom az irodalom. Talán attól, hogy valaki saját világot teremt, és önálló nyelvet talál hozzá. Tehát ha egyáltalán léteznek effajta kritériumai az irodalomnak, akkor Péterfy-Novák Éva nagyon erős novellái bőven benne vannak ebben a kategóriában.

Lassan gyűlő felismerések és gyilkosan éles vágások

Ebben a gusztusos, szépen kötött, kedvemre valóan sárga kötetben 21 novella szerepel a valamivel több mint 180 oldalon. Ha ajánlhatok olvasási technikát, akkor szerintem adjatok neki bőven időt, és ne két, (vagy inkább másfél) ülésre olvassátok el, mint én, mert valószínűleg titeket is épp olyan keményen „pofán csap” majd, mint engem.

A jó könyvekhez idő kell. A szünetekben pedig tovább „dolgozhatnak” az olvasókban a történetek, leülepedhetnek. Én sajnos túlságosan mohó voltam, és miután nem tudtam letenni a könyvet, ezért a rákövetkező napon csak kóvályogtam, képtelen voltam bármiféle értelmes dolgot csinálni, rendesen letaglózott a történetekből áradó rengeteg fájdalom.

Túlságosan is ismerős volt. Túlságosan mélyre ment. Az elevenembe vágott, pont úgy, mint a Nevers-vágás.

Ismerős kulisszák

A kulisszákat is jól ismerem, hiszen nagyjából ugyanabban a (szocialista) korszakban nőttünk föl: az ipari környezet helyett az enyémben inkább a mezőgazdasági volt a jellemző, de a könyvben szereplő tárgyak és emberek szinte mind kivétel nélkül megfordultak már az életemben. (Kivéve persze az utolsó novella szereplőit, ami a Rákosi-érában játszódik. Mégis ez adta az egyik nagy „gyomrost”, mert ebből is kiderült, mennyire keveset változott a világ.)

Sötét és sűrű életanyag bugyog Péterfy-Novák Éva novelláiban.

Ugyan néha megtöri a komorságot egy-egy elementáris erejű abszurd fejezet, de még a humora is keserédes: a zsigereinkben érezzük a félelmet, a magányt, a kiszolgáltatottságot, az árulást, a bántást/bántalmazást és a bizonytalanságot, amivel mindegyik novella szereplője küzd.

„Valamiért mindig megbocsátok neki, pedig mindig megfogadom, hogy most már megmondom neki, hogy elég. Aztán elmúlik a fájdalom, és elfelejtem, hogy bántott. Nem értem magam.”

A kés című novellában különösen szívszaggató az a „végtelen történet”, amivel Editnek kell szembesülnie, de mindegyik szereplővel könnyű azonosulni, mert pillanatok alatt megteremti az író azt az atmoszférát, ami miatt akkor is muszáj a következő oldalra lapoznod, ha amúgy alig látsz a könnyeidtől. Annyira plasztikus minden leírás, hogy érzed közben az illatokat, látod az arcokat, még a mozdulatokat is, és baromira beléd mar egy csomó magadba temetett történet.

„Túlélni mindezt, és gyűlölni magad, amiért túlélted. Évtizedek múltán rájönni, hogy akit oly soká szerettél, csak egy álomkép, egy elképzelt lélek, egy elképzelt tökéletes lény.”

Valamiért mégis felszabadító Péterfy-Novák Éva könyve, főleg ha már eltelt pár nap az olvasása óta: talán csak egy-egy pillanatra kap el bennünket a „nem vagyunk egyedül” érzése, mégis ott van velünk. Segít kimondani azt, amit titkon mindig is éreztünk, de nem tudtuk szavakká formálni: magunk előtt is rejtegettük a bizonyosságot, hogy méltatlan dolgok történtek velünk, és nem mertünk kiállni magunkért, mert mélységesen égetett bennünket a szégyen.

Készüljetek föl rá, hogy még napok múlva is megelevenedik majd bennetek egy-egy mondat, helyzet vagy figura! Én szinte megkönnyebbültem, amikor a párhuzamok miatt ráébredtem: mennyire jó, hogy megszabadultam egy mérgező kapcsolattól, vagy kiszálltam egy adok-kapok helyzetből, ami például a címadó A Nevers-vágásban szorítja végig a torkunkat.

Ez a könyv a felismerést hozza el sokunknak, hogy amit oly’ hétköznapinak hiszünk, az mennyire nem normális, és mennyire abszurd, megnyomorító, kiszámíthatóan pocsék a valóságunk.

Valamiképp reményt is kapunk tőle, mert azt is megmutatja, hogy nincsenek végérvényes állapotok. Évtizedes néma szenvedés után is ki lehet mondani: „Nem, baszd meg! Eddig ez volt, de mostantól másképp élek.”

A valódi szeretet soha nem bánt: mindenki megérdemli, hogy szeressen és szeretve legyen. (Felhő Café Könyvek)

Both Gabi