Jókaiék állatkertje: a papagáj a piacon alkudott, a disznó királyfi volt, a fülemülék pedig siratták az írót

–

Jókaiék többlaki életet éltek. A telet pesti lakásukban töltötték, ám amint kitavaszodott, felköltöztek sváb-hegyi villájukba, ami akkor még igen vadregényes vidéknek számított. A nyarakat Balatonfüreden vakációzták át, főként miután 1871-ben megépült a híres Jókai-villa. Ám akárhol is laktak épp, gyönyörű kert és népes állatsereg vette őket körül.

Jókaiék paradicsom(i) kertje

Laborfalvi Róza imádott főzni, és nem sajnálta az időt a minőségi alapanyagok beszerzésére. A sváb-hegyi birtokon külön veteményeskertje volt. „Róza néni paradicsomkertje” külön látványosságnak számított.

A színésznő maga nevelte a paradicsompalántákat, ő ültette, karózta őket, majd a saját kezével főzte be a paradicsomlevet télire. Jókai szerint annyit, hogy akár meg is fürödhettek volna benne.

Jókai is neves kertész és szőlész hírében állt: ő ültette és gondozta a sváb-hegyi, majd az epreskerti, ma Bajza utcai Jókai–Feszty-villa fáit, bokrait, sőt a maga készítette oltványokkal nemesítette is azokat. A visszaemlékezők szerint, ha valami gond gyötörte, vagy éppen egy regényen gondolkodott, akkor a fák között keresett nyugalmat.

„Gyakorta lement közéjük és mindegyiken talált valami gyógyítani valót, egyiknek törzséből húzott ki egy hernyót, elhallgatta a méhek dongását, amint egyik fáról a másikra röppentek. Ha egy megrakodott méhecske leesett az ágról terhével, felvette, gyengéden fogta ujjai közé, biztos helyre tette, őt sohasem csípték meg a méhek” – írja Jókay Jolán. (A Jókay család eredetileg ipszilonnal írta nevét, csak Jókai változtatta meg az írásmódot a forradalom idején.)

A nemzet színésznőjének majorsága

Laborfalvi nemcsak a kertet gondozta, hanem a „majorságát”, a háziállatait is. Kitüntetett helye volt a teheneinek, mert nemcsak egy volt neki, hanem három, majd később öt, sőt egy teljes tejgazdaságot is vezetett – természetesen megfelelő alkalmazottakkal. Váli Mari, Jókai unokahúga szerint Laborfalvi büszkébb volt a saját tejgazdaságában megtermett tejre, mint némely szerepére a Nemzeti Színházban. A sváb-hegyi tej és a belőle készült tejszín a visszaemlékezések alapján valóban kiváló lehetett. Legalábbis Váli Mari anyja, Jókai nővére úgy nyilatkozott, hogy sosem ivott még jobbat, és amikor nyaranta éves kúrájára a Császárfürdőbe utazott Pápáról vagy Komáromból, minden nap hozatott magának Laborfalvi teheneinek tejéből, mert úgy vélte, hogy a fürdő- és az ivókúra mellett a sváb-hegyi tej is segítheti megrendült egészsége visszaállítását.

Mint a korban minden majorságban, disznókat is tartottak, ám ezeknek a malacoknak úri dolguk volt. Az egyik kedvenc, Munci, akit csavargó gyerekek kezéből mentettek ki, annyira legyengült állapotban került az íróékhoz, hogy enni se nagyon tudott, ezért konyakkal elkevert tejet csöppentettek a szájába egy kiskanálból. Jókay Móricka (Jókai unokaöccse, a visszaemlékező Jókay Jolán testvére) meg is jegyezte:

„Na, ez valami elkószált királyfi lesz, mert ösmeri az ezüstkanalat.”

A malac Jókaiék pesti lakásában élt, a rokongyerekek, Móricka és Jolánka ágyában aludt, egészen addig, amíg süldő korára túl nagyra nem nőtt, és el nem kanászodott, mert bizony nem egyszer kitúrta a gyerekeket az ágyból. Jókai akkor kiparancsolta a süldő disznót az ólba, de hogy ne viselje meg nagyon a környezetváltozás, régi paplannal meg pokróccal ágyaztak meg neki odakint is. Ám a malac igen rossz néven vette ezt a méltatlan bánásmódot Jókay Jolán emlékei szerint:

„De az ott (értsd: a malac az ólban) oly lármát és ordítást csapott, hogy még a szomszéd milimári (tejtermékeket készítő gazdasszony) sem tudott meglenni tőle. Addig-addig lökdöste az ól ajtaját, míg kiverte a sarkából, és azzal kirohan az ólból, a folyosó és az ebédlő ajtaját kitaszítja, és azzal szalad az ágyra. Senki sem mert hozzányúlni, mert harapott, csakis bátyám szavára hallgatott. Így szegényt ki kellett a (Sváb-)hegyre küldeni, mert a városban nem lehetett tartani. Felneveltük. Kétmázsás disznó lett belőle a következő télre. Mikor megölték, senki se akart enni a húsából.” 

Természetesen nem minden malac állt ilyen nagy becsben, hiszen Jókai odáig volt a disznótoros finomságokért. A visszaemlékezések szerint Laborfalvi Róza különösen ügyelt a sonka és a csülök elkészítésére, hiszen a férje számára csak füstölt sonkával vagy csülökkel volt elképzelhető a bableves, amit nagyon kedvelt. Ám a közhiedelemmel ellentétben nem ez volt Jókai kedvenc disznótoros étele, hanem a főtt disznóorr (!), amiről külön is megemlékezik Jókay Jolán:

„Róza néni maga sózta be az aprólékot, meg a sonkákat, soha oly jóízű kolbászt és hurkafélét nem ettem, mint amelyet Róza néni készített. A kolbászból mindig füstöltünk, mert azt nagyon szerette bátyám tormával, meg a disznó orrját fodros káposztával. Ez is családi ételünk volt, szülői háznál főzték, de sem Róza néni, sem én nem tudtuk megenni, amiért bátyám nagyon haragudott, és csodálkozott, hogy hogy lehet azt az ételt nem szeretni, melynek készítési módja nagyanyádról maradt reánk. A disznó orrát megfőzték, és abba tettek kék bodros káposztát; mikor az megfőtt, jött bele a sült gesztenye, mazsola, szőlő és méz.”

Zsuzsi és Jancsi

Laborfalvi Róza majorságában sok más aprójószág is kapirgált, közöttük különlegesen szép fajtájú tyúkok. Az egyik ilyen fehér tyúk, Zsuzsi, Jókai Róza (Laborfalvi unokája, akit később Jókai adoptált) házikedvence volt. Zsuzsi ebéd idején Jókai székének támláján helyezkedett el, egyfolytában kotyogott, és az író úgy beszélgetett vele, mintha egy kisgyerek lenne.

Egy másik érdekes figura Jancsi volt, a gúnár, aki nemcsak a baromfiudvar királya volt, hanem a strázsa is a kapuban. Magasra nyújtott nyakkal őrködött: ha idegen nyitotta meg a kaput, eget verően gágogott, és ha ez sem riasztotta el a betolakodót, Jancsi szárnyát kifeszítve, sziszegve ugrott neki, és jól megcsipkedte a hátsó felét.

Kutyák, macskák, mókusok

A Jókai-ház körül mindig több nagytestű kutya is vigyázta a rendet, nemcsak a Sváb-hegyen, hanem Komáromban is, Jókai édesanyjának udvarán. Egyiküket mindig Lakőrnek hívták. Amikor Petőfi vendégségben járt Jókai édesanyjánál, megjegyezte, hogy nem jól ejtik a kutya nevét, hiszen franciául a „szív” szót (le cœur) nem „la kőr”-nek, hanem „lö kör”-nek kell ejteni. Mire Jókayné nevetve jegyezte meg, hogy egy jó magyar kutyának nem lehet francia neve.

Hogy a sváb-hegyi villában Lakőr vagy valamelyik másik kutya esett-e neki Liszt Ferencnek, amikor Jókaiéknál látogatóban járt, nem tudjuk, de az biztos, hogy a cselédlánynak a testével kellett fedeznie a nagy zeneszerzőt, nehogy a kutya megtépje a frakkját.

Jókay Jolán visszaemlékezései szerint 1882-ben hat kutyára és tizennyolc macskára rúgott a háztartásban élő négylábú kedvencek száma. A cicák közül Nárcissza volt a rangidős. A korban az volt a szokás, hogy a kutyák és a macskák maradékon éltek. Ám a Jókai-villában az étkezéseknél mindig Nárcisszának kellett először kimerni az ételt, s csak utána kaphatott az írófejedelem, majd a család többi tagja. Mert ha nem így történt, Nárcissza úgy megsértődött, hogy éhségsztrájkba kezdett, és akár napokig nem evett.

A macskák is úri életet éltek – legalábbis Jókay Jolán leírása szerint, aki az író unokahúgaként évtizedekig együtt élt a családdal. Egy napon például egy egér vette be magát a sváb-hegyi konyhába. A cseléd úgy megrémült, hogy zokogva kuporgott a sarokban, így maga Laborfalvi Róza próbálta valami seprűvel agyoncsapni a kéretlen betolakodót. A ricsajra Jókai is lejött a konyhába, és amikor megtudta, mi történt, nagy nevetéssel mutatott az ablakpárkányon sütkérező nyolc (!) macskára, és megjegyezte, hogy talán kevesebb húst kéne adni nekik – majd csak megfognák az egeret is.

Az étkezéseknek, pontosabban a kávézásoknak tevékeny résztvevői voltak a mentett mókusok is. Az egyik vörös, a másik fekete mókus volt, de csak Laborfalvi Rózával léptek kapcsolatba; mindenki mással szemben ellenségesen, sőt egyenesen támadóan viselkedtek. Ám amikor Laborfalvi hívta őket, kiugráltak a kosarukból, és várták a tejeskávéba mártott kalácsfalatkákat – ez volt a kedvenc ételük.

A nyarakat a család általában Füreden töltötte, ilyenkor az állatsereglet is velük utazott a gőzösön. A macskák kosárban, a madarak kalitkában, a kutyáknak azonban külön jegyet kellett venni, mert ők kennelben vonatoztak. A kisebb kutyusokkal nem volt gond, de egyszer a nagyok nem voltak hajlandóak bemenni a kennelbe. Így az írófejedelem maga mászott be a ketrecbe, a kutyák meg utána. A gond csak az volt, hogy az újfundlandiak elállták a kijáratot, így Jókai alig tudott kijutni a kennelből, és már attól tartott, hogy Füredig neki is a kutyák ketrecében kell végigzötykölődnie az utat.

Mindenféle madarak

Laborfalvi Rózának volt két beszélő papagája is: Zsokó és Kokó. Kokó egészen kivételes madár volt, a visszaemlékezők szerint nemcsak szavakat ismételt, hanem valóban tudott kommunikálni. Például rendszeresen kijárt a színésznővel a piacra. Nem repült, hanem illedelmesen utána tipegett, és csak akkor szállt fel Laborfalvi Róza vállára, amikor az megállt egy kofánál, és nézegetni kezdte az árut. Ugyanis Kokó nagyon szeretett alkudni. Ilyenkor mindig megkérdezte:– Mennyi? Mennyi? Amikor az árus megmondta az árat, Kokó rávágta: – Az sok! Az sok!

Bár a madár nagyon szerette a színésznőt, amikor Jókai megjelent az életében, átpártolt az íróhoz, és egy darabig kifejezetten ellenségesen viselkedett korábbi gazdájával. Ha Laborfalvi Jókaihoz közeledett, Kokó sziszegett, fújt, és csőrével felé kapott. Ha Jókai elutazott, szinte búskomorságba esett, és amikor megkérdezték tőle, hol van Móric, szomorúan mondta: „Elment falura”.

Jókaiék házában számos madár élt még, általában szabadon. Voltak ugyan kanárik is, de többnyire mentett madarakat tartottak, például Jancsikát, a feketerigót, vagy Pistukát, a fülemülét. Jókai Róza visszaemlékezésében Jancsinak egy mentett verebet nevez, de valószínűleg összekeverte a nevet, és a feketerigóról szól a következő visszaemlékezés:

„Amikor Jókai nem volt odahaza, ki se jött kalitkájából, s nem énekelt soha, csak várta, várta a kedves lépések hangját. Messziről megismerte, soha más lépéssel, más ajtónyílással össze nem tévesztette. Annyira, hogy délben a szakácsné akkor főzte be a levest, ha Jancsi elkezdte fújni egyetlen dalát, a Hunyadi-indulót.”

Mátyás, a mentett szarka is különleges állat volt, és természetesen az ő kalitkája is mindig nyitva állt. Feltéve, ha nem érkeztek éppen vendégek. Olyankor ugyanis Mátyást el kellett zárni, mert képes volt leszakítani a nyakláncot vagy kitépni a fülbevalót az érkező hölgyek füléből, hogy megszerezze magának. Így ha váratlan vendég jött, Jókai villájában kezdődött a futkosás, hogy mihamarabb kézre kerítsék Mátyást, és elzárják, meg ne károsítsa a látogatókat.

Jókainak a legkülönlegesebb viszonya a fülemülékkel volt.

„Minden vad fülemüle ismerte. És ő is félóra járásnyira ismerte minden fészküket” – írta Jókai Róza. „Ha otthonukat macska, idegen ember vagy rossz gyerek fenyegette, elmentek Jókai ablaka alá panaszkodni, segítséget kérni. És ő, aki ha sürgős dolga volt, tán még a római pápáért sem hagyta volna magát zavartatni, ha a madarak panaszát hallotta, fölugrott, otthagyta a félig megírt szót, botot ragadott és futott, szó szerint futott, amerre a hang hívta. S ha sikerült a veszedelmet elhárítani, a kis családot megmenteni, ragyogó arccal jött nekünk dicsekedni.”

A fülemüle általában éjszaka énekel, így nem csoda, hogy a résztvevők és maga Jókai Róza is kisebb csodának tekintették, amikor a nagy író temetésén felcsendült a fülemülék fájdalmas éneke:

„Utolsó útján megtörtént az utolsó csoda! A pesti temetőben, sok száz ember, szónokló férfiak, síró nők, kocsik, lovak közepette, sűrű embertömegben, a fülemülék apjának koporsója fölötti bokron megszólalt a madarak legvadabbika, s egész kis szívével, egész nemzetségéért elbúcsúztatta, elsiratta legjobb barátját, védelmezőjét.”

Miklya Luzsányi Mónika