A szomszéd gyereke mindig hangosabban sír, mint a sajátunk?

–

Nyár elején megszületett az átellenben lévő ház tetőtéri lakásában élő család harmadik gyereke is

Bőven volt alkalmam tehát egészen pontosan megismerni a napirendjüket, mert nagyrészt itthon dolgozom, és náluk is, nálam is nyitva volt az ablak.

Az elmúlt években akaratlanul is végigkísértem a két első gyerek beszédtanulásának állomásait, néha jókat mosolyogtam rajtuk, és ugyan örültem a fejlődésüknek, de azért bevallom, olykor hülyét kaptam a civakodásuktól, ami különösen a vacsoraasztalnál fajzott el annyira, hogy időnként már a szülők is felemelték a hangjukat.

Légvonalban talán húsz méterre vagyunk egymástól. Soha nem láttam még egyiküket sem.

Simán elmennék mellettük az utcán, ha épp nem szólalnának meg, szóval nem tudom, hogy néznek ki, de a hangjukat ezer közül is felismerném. A családi dinamikával is tökéletesen tisztában vagyok, bár azt nem mondhatnám, hogy különösebben vágytam volna erre az élményre.

Nem is kellett az órára néznem ezen a nyáron ébredéskor, mert minden hétköznap reggel, pontosan hat óra öt perckor felsírt először az újszülött, majd a középső gyerek, hat harminckor pedig már egyszerre bőgtek mind a hárman, amikor a családfő munkába indult. „Apaaa, apaaa, ne menj el, maradj itthon!” Anya és apa először mindig nagyon kedvesen nyugtatta a gyerekeket: „Jó, még egy puszi, de aztán tényleg mennem kell, mert elkések!” Hat harmincötre viszont már anya is majdnem sírt, és a szokásosnál egy féloktávval magasabb hangon könyörgött: „Nem tudok egyszerre három gyereket a karomban tartani, indulj már el, és siess haza!”

Nem bánom, hogy vége a nyárnak. Amióta csukva van az ablak, nyugodtabbak a reggeleim.

Szó sincs arról, hogy kárhoztatnám a szemben lakókat, pontosan tudom, hogy olykor mennyire reménytelen megnyugtatni egy síró csecsemőt. Én is három gyereket szültem, és a hétköznapokat jórészt egyedül csináltam végig velük.

Általában nagyon későn kerülök ágyba, fél kettő körül szoktam elaludni

Szóval mondom még egyszer, hogy nem kárhoztatom őket, de amikor hajnali háromkor arra ébredtem, hogy tényleg dobhártyaszaggatóan üvölt a párhetes csecsemő a szomszédban, akkor azért nem én voltam a nyugalom mintaszobra. Ha becsuktam az ablakot, fulladoztam a hőségtől, ha kinyitottam, fulladoztam a dühtől, mert képtelen voltam visszaaludni a bőgéstől.

Úristen, már tökre elfelejtettem, mennyire kitartóak ezek a babák, ha sírásról van szó! 

Most már nem nagyon értem, hogy a fenébe nem őrültem bele az állandó hangzavarba, ami nálunk is folyt éjjel és nappal. Folyton kérdezgettem annak idején a szomszédokat, hogy nem zavarja-e őket a ricsaj, de ők mindig visszakérdeztek, hogy nem értik, miről beszélek. Én meg azt nem értettem, hogyan lehetséges, hogy nem hallják, micsoda csetepaté folyik nálunk.

A mi életünk nem az utca felőli fronton zajlott, hanem főként a lépcsőház oldalán. Soha nem volt nyitva az ablak a konyhával egybenyitott nappaliban pont azért, hogy ne szűrődjenek ki a hangok, de akkor is nehezen tudom elképzelni, hogy nem hallották.

Mindenesetre soha senki nem szólt a hangosságért, pedig hát egy gyerek az hangos. Három meg pláne.

Arra is emlékszem, hogy amikor a legkisebb megszületett, és már csak négyen éltünk itt, milyen kétségbeesetten próbáltam megnyugtatni az éjszaka közepén kitartóan ordító csecsemőt attól tartva, hogy fölébreszti a másik kettőt. Néha előfordult, hogy sírva jöttek ki a lányok a szobájukból, mert nem tudtak aludni az öccsük miatt. Ilyenkor gigamega összebújás következett, és miközben szoptattam a kicsit, aki legalább addig nem üvöltött, fejből meséltem a lányoknak, akik szerencsére többnyire visszaaludtak. Az, mondjuk, elég nagy bűvészmutatvány volt, amikor felnyaláboltam a félálomban lévő kisfiamat, és megpróbáltam óvatosan kisettenkedni a lányok szobájából.

Most, hogy ezt a nyarat ilyen zaklatottan töltöttem, egyrészt bízom abban, hogy megállnak a harmadik gyereknél a szembeszomszédok, (oké, ide most képzeljetek egy szmájlit, ha lehet!), másrészt viszont,

azt hiszem, utólag megérdemlek egy vállveregetést magamtól, mert már elképzelni sem tudom, hogy voltam képes elviselni az állandó csinnadrattát magam körül.

A lényeg, hogy tényleg megtapasztaltam, milyen a másik oldalon lenni

De én most már túlságosan sok szempontból vagyok „a másik oldalon”. Nemcsak az utca másik oldalán lévő lakásról beszélek, hanem a koromról is. Egyrészt lassan hatvanéves leszek, és azt hiszem, a türelmem már nem a régi, másrészt minél idősebb vagyok, annál érzékenyebben reagálok a hanghatásokra. Menekülök azokról a helyekről, ahol üvölt a rádió, a postán vagy a bankban várakozva pedig hülyét kapok a számkijelző szignáljától.

Oké, most már magamnak is bevallom: rohadtul idegesített, hogy egész nyáron akarva-akaratlanul is annyi családi csetepatét végig kellett végihallgatnom élő egyenesben. Még akkor is, ha abszolút megértem ezt az élethelyzetet. Magam is átéltem.

Azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire nehéz három gyereket kordában tartani, mégis megviselt ez a hangos nyár.

Amúgy kifejezetten jófejek a szomszédban lakó szülők

Egymással is és a gyerekekkel is nagyon szépen bánnak. Persze néha felcsúszik egyik-másik hangja, és olyan is előfordul, hogy elveszítik a türelmüket, de ez abszolút érthető. A legnagyobb és a középső ádáz csatát vív egymással minden apróság miatt. Ez nálunk is így volt húsz évvel ezelőtt, és én sem voltam ilyenkor annyira higgadt.

Az én gyerekeim viszont ripsz-ropsz felnőttek, belőlem pedig valahogy elpárolgott a tolerancia, különösen akkor, ha túlzottnak érzem a zajterhelést. Remélem, nem leszek mizofóniás öregkoromra, mert abban azért bízom, hogy ha egyszer majd születik unokám, akkor az ő sírása lesz számomra a legszebb hang ezen a világon! És ha lehet, már előre is elnézést kérek a leendő szomszédjaimtól.

Both Gabi