„Csak őt ne” – ilyen pánikbeteg szülőként végignézni, hogy a gyereked is pánikbeteg

Mellkasi fájdalom, karzsibbadás, légszomj – szerintem még egy gyerek is tudja, hogy ezek a szívinfarktus tünetei. De lehetnek a pánikrohamé is – ami valószínűleg még a kardiovaszkuláris betegségeknél is gyakoribb tünetegyüttes. Vendégszerzőnk átélte mindezt gyerekként, de most még nehezebb helyzetbe került: szülőként kell „végignéznie” (még ha nem is passzívan), ha a gyereke is a pánikbetegség tüneteit mutatja.
–
Csodálkoztam, hogyan élek még, amikor 15-20 perce infarktusom van – 13 évesen
13 éves vagyok. Nem sokkal előtte sikerült a középfokú „Rigó utcás” C típusú angol nyelvvizsgám és a francia szóbelim (második nyelv, az írásbelit nem mertem bevállalni). Éppen semmi extra terhelés nincs, már azon vagyok, hogy keressek magamnak valami feladatot.
Egy átlagos iskolanap átlagos óráján elkezd szúrni a mellkasom. Bal oldalt. Zsibbad a karom is. 13 évesen tudom, hogy mi ez: szívinfarktus. Mire végiggondolom, levegőt sem kapok. Lesápadok, kapkodom a levegőt. Mindenki megijed, mentőt hívnak, megvizsgálnak, én közben csodálkozom, hogy hogyan élek még, amikor 15-20 perce infarktusom van.
Úgy élek, hogy ez egy pánikroham. Az első. De nem az utolsó. A mentős epizód után anyukám elmeséli, hogy neki is szokott ilyen rohama lenni. Nagyon hamar eljutok egy szuper pszichiáterhez, aki néhány alkalom után úgy dönt, hogy nincs szükség gyógyszerre, elég a terápia. Közben még jó párszor megjárom a gyerekorvosi rendelőt, van, hogy annyira nem kapok levegőt, hogy bekéretőzöm a kisbabák és köhögő ovisok elé, azzal, hogy mindjárt elájulok. Ezt mondom, de valójában azt érzem és gondolom, hogy hiába van pánikbetegség diagnózisom, ez csak elfedi a valódi problémát, és most fog megállni a szívem. Mindig beengednek. A gyerekorvosom is iszonyú jófej, meghallgatja a szívem, megméri a vérnyomásom – minden pont olyan, amilyennek egy pánikroham alatt „kell” lennie. Megnyugszom, elmegyek, két hétig nem történik semmi. Aztán megint beüt a krach.
Közben szorgosan járok pszichiáterhez. Légzőgyakorlatok. Meditációs feladatok. A szüleim problémáit nem nekem kell megoldani. Mégis ki más oldaná meg, hát ők teljesen alkalmatlanok?!
Három év és számtalan pánikroham után kezd javulni a helyzet. Megtanulom, hogy a pánik nem a nehéz, félelmetes helyzetekben jön, hanem utána. Amikor nem kell beledögleni semmibe épp. Még évekig úgy segítek (?) magamon ebben a kérdésben, hogy nem hagyok üresjáratokat az életemben. Amikor a nyelvvizsgák „elfogynak”, kitalálok más elfoglaltságot. Mondhatjuk, hogy jól jön, mert mikor az egyetemi szóbeliken kérdezgetnek olyan sok szép eredményről tudok beszámolni, hogy fel is vesznek.
Az egyetemen meg úgy oldom meg, hogy állandóan leterhelt legyek, hogy dolgozom pénzért és önkénteskedem is. Biztos, ami biztos. Persze, közben csinálom a meditációs gyakorlatokat is, megtanulom, mik a roham első jelei, reagálok, kezelem a helyzetet. És megtanulom, hogy akkor vagyok értékes, amikor háromszor annyit teszek, mint mindenki más, akkor a szervezetem is rendben van, nincs pánikroham és mindenki nagyon szeret velem dolgozni. Mert
ebben azért nemcsak a pánikbetegség a hibás, hanem az is, hogy ha te agyon akarod terhelni magad, a világ azt jelzi vissza, hogy csodás vagy, értékes vagy, sőt, értékesebb vagy mint azok, akik esetleg pihennének is alkalomadtán. Ez az üzenet, meg az, hogy ha pihensz, akkor úgyis szarul leszel, együtt több évnyi terápiás anyagot adnak, mint bármilyen szülőktől eredő gyerekkori trauma.
Szülőként másképp fogom csinálni
Több környi és évnyi terápiával a hátam mögött lettem anya – ez végül is jó. Nagyon sok mindent tudatosan csináltam... és nagyon sok mindent nem. Azt például nem sikerült a gyerekeim születésére rendbe tennem magamban, hogy akkor is hasznos tagja lehetek bármilyen közösségnek (családi, munkahelyi, baráti), ha nem töröm agyon magam, hogy mindent jól csináljak, mindenki minden (általam vélt vagy valós) igényét maximálisan igyekezzek kielégíteni. Bizonyos dolgokban már jól meghúzom a határaimat, de bizonyos dolgokban még mindig a szervezetemnek kell jeleznie, hogy eddig és ne tovább. És
sajnos a példa sokkal többet számít, mint az, amit mondasz.
Így az én gyerekim mindig minden szakkörre, különórára, extra programra szerettek volna járni. Már kisiskolásként leterhelték magukat, és ha könnyíteni akartam, szembeszálltak velem, érveltek, magyaráztak, és végül meggyőztek. És persze 1000 dolog miatt szorongnak, szinte folyamatosan. De hát mit várhat az ember: szorongó szülőknek szorongó gyereke születik. De egy dolog a szorongás és egy másik dolog a pánikbetegség.
11 éves a lányom – és nem kap levegőt a pániktól
Az iskola első napjai után jön egy pihentetőbb hónap: a plusz órák, szakkörök, foglalkozások még nem kezdődnek el, de az első napok izgalma is alábbhagy. Ebbe csörgött bele a telefon, amikor először lett rosszul a lányom. Először természetesen nála is ki kellett zárni minden szervi okot. Ez megtörtént... de attól még rendszeresen (egyelőre szinte naponta) remeg és küzd légszomjjal. Mert
ez is a pánikbetegség egyik „csodája”: mindenkinél kicsit másképp alakul. Én sem pont azokat a tüneteket produkáltam, amiket anyukám, és most a lányom sem azzal a csomaggal küszködik, amivel nekem kellett – már ami a konkrét, kézzelfogható tüneteket illeti. A lényeg ugyanis ugyanaz.
A szakember első alkalommal csak velünk, szülőkkel beszélgetett. Bár azzal kezdtem, hogy tapasztalt pánikbeteg vagyok, mégis rácsodálkozott, az általa javasolt öt dologból négyet már csinálunk. De nincs az a légzőgyakorlat, az a megszemélyesítés, az a csodatévő módszer, amitől ez a kurva pánikbetegség, ami megnehezítette számtalan évemet és olyan nyomot hagyott a személyiségemen, amivel még most is küzdök, egy aranyos kis feladatnak fog tűnni, amikor a gyerekem is érintetté válik.
Napok óta csak arra tudok gondolni, hogy
inkább kérem vissza a rohamokat én. Csak őt ne. Inkább legyen vélt infarktusom most, amikor már akár lehetne valódi is. Csak ennek a pici, az én egykori önmagamnál fiatalabb és részben a világ változásának, részben a tudatos szülőségünknek köszönhetően védtelenebb kis emberpalántának ne kelljen szembenéznie mindezzel.
De ez nem kívánságműsor. És – ahogy a pszichológusom mondja – ezt is átvészeljük. És én magam is látom a saját életemben, hogy voltak nehéz, „átvészelős” időszakok, de nagyon élvezetesek is. Csak szülőként az ember azt szeretné, ha a gyerekének – legalább neki – csak az élvezet jutna. Én most szembesültem azzal, hogy ez nemcsak a kis dolgokban lehetetlen, hanem az egészen nagyokban is.
Kiemelt kép forrása: Pexels/ Kaboompics.com, Zsófia Fehér