Litauszky Lilla: Én egy ötcsillagos lelki szemetesláda vagyok

–

„Ez volt az utolsó csepp. Rettenetesen nehéz megírnom ezeket, de MEG KELL. Elkeserítően visszamaradott a társadalmunk figyelme, megoldási eszközei, kommunikációja.

De kezdem az elején.

Édesapám öngyilkos lett. Annyira dühös és értetlen voltam, hogy azt éreztem: értéktelen vagyok, hogy itt hagyott, nevet is akartam változtatni. Évekkel később érkezett meg a megértésem – felé. Így maradtam Litauszky.

19 éves voltam, amikor először megszorongatott a depresszió. Késsel vagdostam az arcom, hogy figyelmet kapjak. 

25 évesen belefolytam a vadabb bulizásokba, amitől az idegrendszerem meggyengült. Mikor pánikrohamot kaptam, nem mertem jelezni, nehogy én legyek, aki kényeskedik. Ideig óráig bírtam, csak közben hosszútávon roncsolódtam.

26 évesen gyógyszereket vettem magam elé. Hónapok óta gondolkodtam, hogyan tudnék eltűnni az őrjítő fájdalom elől, ami nem engedi, hogy gondolkodjak. 

Másfél évvel ezelőtt bordeline szindrómát diagnosztizáltak nálam, olyan volt, mintha minden megmagyarázódott volna. Egészen eddig nem mertem erről nyíltan beszélni. Mi van, ha nem lesz emiatt munkám? Ha nem akarnak bolond emberrel forgatni, alkotni, edzeni? Volt aki miután elmondtam neki, többet nem keresett. 

Nem akarok egyedül maradni, azzal a gyötrelemmel, amim van.”

– Íme, egy részlet Litauszky Lilla színésznő, pilatesoktató Facebook-posztjából, amit Koós Boglárka halála kapcsán írt ki, és ami a kettőnk beszélgetésének is az alapját képezte.

Litauszky Lilla: Nyíltan beszélek ezekről a témákról egy ideje a közösségi oldalaimon, a bulimiámról is őszintén írtam annak idején, akkor is sokan jelezték felém: milyen sokat segített nekik. Fél éve érlelődött bennem, hogy szeretnék írni a saját traumámról, mivel kezdtem abba belefáradni, hogy én vagyok a vicces lány. Koós Bogi halála nagyon megviselt annak ellenére, hogy személyesen nem ismertük egymást. Az motivált aztán, hogy megírjam a posztot, hogy amikor egy ismerősömmel találkoztam, annyit kérdezett: Bogi miért nem kért segítséget, és szomorú volt-e. Tudtam: beszélni kell erről.

Fiala Borcsa/WMN: Van egy ilyen tévhit, hogy a környezet mindenképp meg tudja menteni a szuicid embert.

L.L.: Pedig nem lehet minden esetben. Ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor senki nem lenne öngyilkos. Akkor elég lenne sportolni, naponta nagyot sétálni a napfényben, tisztán táplálkozni… Ezek kicsi mankók, amikkel talán meg tudod oldani a problémát. De tuti recept nincsen rá, épp ez benne a brutális. Volt, aki felhívott, hogy miért nem írok a posztom végére valami megoldást. Ha tudnék ilyet, én lennék a legboldogabb.

F.B./WMN: Érintett hozzátartozó vagy, édesapád öngyilkos lett.

L.L.: Hároméves voltam, amikor a metró alá ugrott. Jóval később tudtam meg: a környezetének már célozgatott rá, hogy erre készül. Gyanítom: volt valami mentális betegsége. Hogy pontosan mi történt vele, azt nagyon sokára tudtam csak meg.

Mivel édesanyám meg akart védeni, azt mondta: apám autóbalesetben hunyt el. Tizenkét éves lehettem, amikor álmodtam róla. Mondtam is anyukámnak, hogy álmomban megjelent egy metró. Láttam, ahogy elfehéredik.  

Nehéz volt ezzel megküzdenem annak ellenére, hogy apámról nincs emlékem, mivel a szüleim egyéves koromban szétmentek. Mégsem tudtam elengedni az apaképet: minden bajban, konfliktusban őt hívtam segítségül. Ő volt az én hősöm. Ezt volt a legnehezebb elengedni. Olyan, mintha kétszer halt volna meg számomra. Ott álltam a gyötrő érzéssel: akkor nekem senkim sincsen? Hiszen akiről eddig azt gondoltam: ő az én támaszom, valójában hátat fordított nekem. Nyolc évembe telt ezt feldolgozni. Elkezdtem őt megérteni, és rájöttem: ez nem rólam szólt. De ehhez valószínűleg az is kellett, hogy az én agyamban is mindenféle őrületek kezdődjenek.

Gimnázium alatt még egészen rendezett voltam, pedig elég kemény dolgok történtek velem. Én úgy éltem meg: anyám itt hagyott engem. Ő úgy: túlélt. Tizenöt éves voltam, kiköltözött az öcsémmel Angliába pénzt keresni. Én maradtam itthon, mert táncos akartam lenni, és már felvettek tánctagozatra. De ebben eléggé tönkrementem.

Amikor a színészet bejött az életembe, az még inkább megborított. Akkor jött ki a táplálkozási zavarom, és akkor kezdtem el késsel vagdosni az arcomat. Ez figyelemfelkeltés volt a részemről. Elegem volt abból, hogy mindenki azt mondja: milyen szép lány vagyok, de senki nem kérdezi meg: hogy vagyok. Úgyhogy gondoltam: eltűntetem a szép külsőt – amit én magam egyébként mindig is inkább furának tartottam.

Sosem viseltem jól a színész létet, nem voltam szereplős típus, emiatt szorongtam. Amikor a fehérvári színházba kerültem, arra jó időszakként emlékszem vissza: volt feladatom, napi rutinom, készültem a Színművészetire… ahová bekerültem, és ezzel teljesen elvadultak bennem a dolgok. Rettenetesen szorongó lettem. Tönkre is ment a hangom. Ma már mondják ugyan, hogy nem kell az embernek tönkremennie lelkileg abban, hogy színész váljék belőle, de akkoriban én ezt nem így gondoltam, nem így éreztem.

F.B./WMN: Mennyire kap az ember lelki segítséget fiatal színész hallgatóként vagy pályakezdőként?

L.L.: Nem segítenek. Mondják, hogy szétszednek darabjaidra, te meg rakd újra össze magad, ez is a feladat része. Ráadásul ha az ember nagyon fiatalon kerül bele ebbe a közegbe, sokkal védtelenebb is. Az is egészségtelen, ahogy össze voltunk zárva.

Én úgy tapasztaltam: ez egy nagyon nem megtartó közeg. Az tud érvényesülni, aki kőkemény. Az én szorongásomra nagyon ráerősített ez a környezet.

„Dobozos lánynak” csúfoltak, mert ételhordóban vittem be az ebédet. Nem volt másra pénzem, úgyhogy egyedül ettem az öltözőben. De szerencsém van, budapesti vagyok, voltak barátaim. Aki vidékről költözik fel, az csak az osztályára tud támaszkodni. Egyszer beszéltem erről egy volt osztálytársammal, ő elmondta: az ő megélésük az volt, hogy én nem akartam, hogy bevegyenek. Az enyém meg az, hogy ők nem fogadtak be. És ez csak a közeg. Hozzá jönnek még a megpróbáltatások, az alváshiány. Ezek mind pusztítják az idegrendszert.

F.B./WMN: Mégis, a válasz sok kérdésre, a diagnózisod csak másfél évvel ezelőtt lett meg.

L.L.: Én addig elfogadtam, hogy fura vagyok, hogy mindig velem van a baj. De persze zavart, hogy nem tudok olyan lenni, mint a többiek. És ettől az öngyűlölet is erősödött bennem. Elkezdtem vagdosni a karom. Nem meghalni akartam, inkább csak azt, hogy elmúljon belőlem az üresség. Nem értettem, miért vagyok szomorú, vagy épp kiüresedett. Emiatt nem tudtam hosszan dolgozni sem. Pszichológusra pedig nem volt pénzem. Most már tudom, és ezt fontosnak tartom kihangsúlyozni: van lehetőség ingyenes terápiára is. Nem évekig tartó folyamatra, de pár alkalomra mindenképp.

Az egyik ilyen terapeuta mondta ki: borderline személyiség szerveződésre gyanakszik. Volt, hogy késsel rohangásztam, autók elé futottam…

egyszer, amikor az első pánikrohamom volt, anyámat kértem, hogy segítsen. Eljött, megsimogatta a fejemet. És másnap megkérdezte, mi volt ez a hiszti. Utána egy évig nem beszéltem vele.

Nem tudják az emberek kezelni az olyan dolgokat, mint például a pánikroham. Akik tudták, hogy mi a helyzet velem, azok kizárólag a pasijaim voltak. Ők szenvedtek ettől. A barátaim elől titkoltam. Előttük mindig vidám vagyok. Összerakom őket. Én egy ötcsillagos lelki szemetesláda vagyok. Nagyon szeretek segíteni, de egy idő után jólesne, ha ez visszafelé is működni tudna. Emlékszem, az első pszichológusnál vissza is kérdeztem: „És te hogy vagy? Ne rólam beszéljünk, hanem inkább rólad!” Én így nevelkedtem, hogy egy szavam nem lehet, hogy nem hallgatnak meg. Végül a legutolsó pszichológusom beutalt egy pszichiáterhez.

F.B./WMN: Segített, amikor megkaptad a diagnózist?

L.L.: Rengeteget. Megnyugtató volt, hogy nem egy elcseszett ember vagyok, akit a kukába kellene kidobni, mert egyáltalán nem funkcionál. Ez egy kémiai dolog az agyban, amit gyógyszerrel, terápiákkal és életmódváltással lehet segíteni. De nem minden változásra állok jelenleg készen.  

F.B./WMN: Hogy látod a mentális betegségek társadalmi megítélését? Érzékelsz tabusítást?

L.L.: Nem vesszük ezeket a dolgokat komolyan. Lehet, hogy valaki rettentően elfáradt, és jót tenne neki fél év fizetett szabadság, de ilyen nincsen. Ehelyett halálra dolgozzuk magunkat, miközben nem merjük kimondani: „nem vagyok jól”. Nem beszélhetsz arról, ha elfáradtál, ha depressziós vagy, ha annyira össze vagy zuhanva, hogy az ágyból nem tudsz kikelni, és nem fürdesz már egy hete. Tökéletesek akarunk lenni kívül, belül és teljesítményben is. És nem merjük bevallani, ha valami nem megy.

Volt egy nagyon klassz munkahelyem pilatesoktatóként. Nem kellett halálra dolgoznom magam – nem is lehetett volna, hiszen azt a test sem bírja – mégis megéltem belőle. De lemondtam órákat. A munkaadóm jó fej volt, kérdezte, van-e valami gond, de nem árultam el neki. Inkább össze-vissza hazudoztam. Én sem mertem elmondani, mi az igazság.

De ez talán valahol a gyerekkorra nyúlik mindannyiunknál vissza.

Ha elesik egy kisgyerek, akkor azt mondják neki: ne sírj, nincs baj! De miért ne sírjon, ha fáj? Belénk van kódolva, hogy összeszorított foggal csináljunk valamit.

És amikor egy olyan helyzetben találjuk magunkat, ahol lenne tér a bajainkról őszintén beszélni, már akkor sem tudunk. Talán az segítene, ha az emberek bátrabban tudnának figyelni, kíváncsinak lenni. Mindenki magát próbálja megmenti, de az nem mindig elég. Ez a téma óriási tabu itthon. Ezért fontos, hogy beszéljünk róla. Mert ha csak egy valakinek ez segít, már megérte. 

Fiala Borcsa