A szex elsősorban öröm, és csak utána egészségügyi kérdés vagy poén tárgya

–

Bár tény és való, hogy az elmúlt 10, 20, 50 évben nyitottabbá vált a szexuális diskurzus, azért jól láthatjuk, hogy a valóban kendőzetlen és őszinte beszélgetések egyelőre csak bizonyos buborékokban vagy bizonyos megközelítésekben érhetők el. A feminista szemléletű csajpartikon senki sem köntörfalazik, de amint szélesebb körben vagyunk, mintha csak nyomós okkal, fontos alibivel jöhetne szóba a téma. A szexet „kémiaként” emlegetjük, és egyből bocsánatot kérünk ha „too much information" vagy „indiszkrét kérdés", a nemi szervek neveit elpoénkodjuk, és csak akkor beszélünk minderről, ha annak nyomós oka van. A szimpla örömszerzés pedig, mint olyan – ami független a gyereknemzési vágytól, az egészségügyi kérdésektől vagy épp a kérkedéstől –, mintha önmagában nem lenne szóra érdemes. De kérdezem én – és még megannyi nőtársam –, ha megvitatjuk, ki mit reggelizett, mennyit aludt vagy hányra jár dolgozni, miért tagadjuk el – sokszor saját magunk előtt is – az életünk egy olyan szegmensét, ami ugyanennyire hétköznapi?

A lány, aki el meri mondani

Fülöp Luca alkotásaiba először Instagramon futottam bele, és már az első perctől tetszettek – talán pont azért, mert olyan otthonosnak, mázmentesnek éreztem őket, mint azokat a bizonyos beszélgetéseket szűk barátnői körben. Bár az nem újkeletű dolog, hogy egy művész inspirációt merít a szerelemből vagy az erotikából, az alkotó explicit, mégis bensőséges stílusa még mindig ritkának számít. Lucánál – aki egyébként Lulu Loveland művésznéven van jelen – nincs köntörfalazás, nincs kecmec: vörös és rózsaszín árnyalatokban, sokszor emberméretű vásznakon tolja az arcunkba azt, amit máshol kikockáznak: a behatolás pillanatát ugyanúgy, mint egy maszturbációs jelenetet. És teszi mindezt úgy, hogy a végeredmény mégsem válik feleslegesen provokatívvá.

„Nagyon régóta foglalkozom rajzolással és művészettel, és már az iskolai tananyag során világossá vált, hogy a portré- és testábrázolás köt le leginkább.

Sokáig csak a fióknak rajzoltam, de ha véletlenül mégis megmutattam valakinek, vagy megosztottam egy képet, egyértelműen látszott, hogy a legtöbben az erotikus képeimre rezonálnak.

Azt a visszajelzést kaptam, hogy valahogy úgy tudok hozzányúlni a témához, hogy attól az emberek is közelebb érzik magukhoz” – meséli, és hosszabb fejtegetés nélkül is egyértelmű, mire gondol. Karakterei játékos, de bizonyos szempontból semleges figurák: nagy, puha végtagok tökéletes hálózatát alkotják, amiben sokszor az sem egyértelmű, ki hol kezdődik, és ki hol végződik. Akárcsak egy elmélyült intim pillanatban.

„Kezdetben kissé öncélú volt a művészetem, nem igazán gondolkodtam azon, milyen hatással van másokra, csak lerajzoltam azt, ami nekem jólesett. Aztán feltűnt, hogy az emberek nagy része pont az erotikusabb, explicitebb képeimre rezonál leginkább, ezek mozgatják meg őket a legjobban” – folytatja Luca, aztán hozzáteszi: ezek a visszajelzések motiválták arra, hogy ő is szembenézzen saját belső nehézségeivel, és ezeket is vászonra vigye. Már csak azért is, mert ezek egyszerre egyediek és egyetemesek:

a testtel, szexualitással való viszony minden ember életében felmerülő téma, és az utat garantáltan könnyebbé teszi, ha tabuk nélkül merünk róluk beszélni.

Az öröm az enyém

Lucának nem titkolt célja, hogy képeivel megindítsa ezt a párbeszédet, és egyszerre segítse a tabuk ledöntését, előremozdítson bennünket vágyaink felvállalásában, és egy kicsit felpiszkálja azt a bizonyos állóvizet, amit a korábban megszokott, komfortos erotikus ábrázolásmód jelentett. A Tokaj Art and Wine helyszíne pedig kellőképpen diszkrét ahhoz, hogy kívülről ne lehessen belátni, de kellőképp exponált ahhoz, hogy ha benn vagy, már ne menekülhess semerre. Az egyébként fancy környezet pedig  rámutat: ennek a témának lehet helye egy elegáns galéria falai között, semmi szükség rá, hogy ágy alatti fiókokban rejtegessük.

Luca képei pedig egyszerre piszkálódnak, és közben nyújtanak komfortot. Mintha azt üzenné: „Hé, te ott, aki gyanútlanul sétálsz és a telefonod nyomkodod! Talán épp egyik meetingről a másikra sietsz, talán épp az ebéded vagy a babysittert szervezed, talán elsodortak a mindennapi teendők, de én pontosan tudom, hogy neked is van egy intim énrészed. Hogy a te ruháid alatt is van egy test, hogy a te fejedben is kavarognak vágyak, fantáziák vagy épp félelmek – és ha bejössz hozzám, most megvizsgálhatod, hogy állsz velük.”

Ebből már jól sejthető: ez az a fajta kiállítás, amire bárhogy is mész be, biztos, hogy más állapotban sétálsz ki, mert hatni fog – akár azért, mert megerősít valamiben, amit már eleve tudtál, akár azért, mert konfrontál ott, ahol elakadásod van. Vagy egyszerre a kettő – hisz legyen az ember bármilyen nyitott és felvilágosult, elsőre a többség számára valószínűleg zavarba ejtő ez a tér. És itt jön a nagy lehetőség arra, hogy a kiállítást végigjárva valójában ne is csak a képekre, de legalább ugyanennyire saját magunkra figyeljünk. Hogy hat ránk a kiállítás? Tetszik, érdekel, zavarba hoz, esetleg viszolygást vált ki? Összehasonlítjuk a felfestett testeket a sajátunkkal? Előjönnek konkrét emlékek, élmények, vagy esetleg vágyott pillanatok? Na és hogy érzünk a többi jelenlévővel kapcsolatban: pironkodunk előttük, vagy pont, hogy közösségként tekintünk magunkra?

„Bármennyire is öncélúnak tűnik egy-egy festmény, azt gondolom, mindegyiknek van társadalmi vetülete. Mindenki egy testben él, mindenkinek fontos az énképével való kapcsolata, még ha nem is verbalizálja ezt”

– mondja el Luca, hozzátéve: neki a terápia segített abban, hogy a szorongásait, gondolatait ki merje mondani, és bízik benne, hogy a képei más embereket is megtámogathatnak ebbe. „Én azt látom, hogy nagyon fontos téma az emberekkel és a testtel való kapcsolódás, valamilyen szinten mindenkit érdekel – akár azért, mert központi szerepben van az életében épp, akár azért, mert valamiért nehezen fér hozzá.”

Nem könnyű vele érvényesülni

Mikor arról kérdezem Lucát, milyen általában a képei fogadtatása, elmondja: bár nagyon rossz véleménnyel nem találkozott eddig, a látogatók reakciójából jól látható, hogy mekkora egyéni különbségek vannak a szexuális nyitottság terén. Hisz míg van, aki pironkodva, csendben körbesétál és távozik, más egyből befogadja a témát, akár nyílt beszélgetést kezdeményez.

„Tudom, hogy sokan megütköznek elsőre ezeken a képeken, nekem pedig folyton emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem egy olyan téma, ami bárkinek egyből befogadható, kitárgyalható.

De szerintem ez a tabu feloldható, csak fokozatosság kell ahhoz, hogy az emberek be merjék, be tudják engedni.”

Ugyanakkor a téma valamelyest a művészetének terjesztését is korlátok közé sorolja. Mint elmondja, az Instagram több posztját is törölte, és számtalanszor korlátozták a fiókját – így ő elsősorban az offline térben tud érvényesülni.

„Érdekes, hogy OnlyFans-modellek fenn lehetnek, nekem pedig a teljesen egyértelműen rajzolt mintáimat törlik. Biztosan nehéz válogatni, hogy melyik tartalom ártalmas és melyik nem, de sajnos ez a fajta folyamat épp azt akadályozza meg, ami a lényeg lenne: hogy normalizáljuk a szexualitást” – teszi hozzá, kihangsúlyozva: a social media szexre adott válasza sajnos párhuzamba állítható a társadalmi prüdériákkal, de bízik benne, hogy ez idővel oldódni fog. Az út még hosszú, de talán épp az ilyen kiállítások szolgálnak rajta jelzőfényként, hogy mégiscsak megfelelő irányba haladunk.

Takács Dalma