„Indokolt lehet a félelem a nagy, fekete, hím energiától” – Jakab Juli a Jimmy Jaguárról

–

Rezek Bori/WMN: Szülőként a szeptember eleje sokuknak egy keserédes időszak, ami a bölcsi-, ovi-, iskolakezdésről szól. Te hogy éled meg ezt egy öt és egy kétéves gyerekkel?

Jakab Juli: A lányaim ugyanabba az intézménybe járnak, úgyhogy közel vannak egymáshoz. Szuper jó hely, ez szülőként a legmegnyugtatóbb dolog. Nekünk viszonylag könnyű volt mindkét beszoktatás, de később jöttek nehezebb körök. Szerintem mindig az számít, hogy olyan pedagógust találjunk, akihez a gyerek szívesen kapcsolódik, de fontos, hogy a szülővel is erős bizalom tudjon kialakulni. Rettenetes lehet, amikor ez hiányzik. Úgy látom, van egy olyan időszak, amikor a gyerek már szeret közösségben lenni, de közben nehezére esik elválni a szülőtől. 

R. B./WMN: Hogyan élted meg az öt évet, amióta anya lettél? 

J. J.: Nagyon szeretek anya lenni. Sokkal összeszedettebb lettem. Előtte hajlamos voltam a szétesésre, utolsó határidős nyomás alatt tudtam jól dolgozni. Berg Judit íróval beszélgettünk egyszer erről, neki négy gyereke van. Ő mondta, hogy azt tanulta meg, hogy ha tíz perced van írni, akkor le kell ülni, és abban a tíz percben kell írni. Nekem ez teljesen elképzelhetetlen lett volna korábban. Most viszont iszonyú sok mindent csinálok egyszerre. Néha aggódom is, hogy mennyire lehet így elmélyülni, de közben meg úgy érzem, hogy jó egyensúlyban van a családom és az egyéb teendők. 

Azóta érzem magamat igazából felnőttnek, amióta anyaként kell gondoskodni és érzelmileg megtartani más embereket. Néha olyan szinten háttérbe kell szorítani saját magamat, hogy belőlem is kijön a gyerek, aki azt kérdezi, hogy „mikor lesz már végre az, amit én akarok?” 

De tök jó, hogy most már olyan világban élünk, amelyikben lehet beszélni a szülőség árnyoldalairól is. Nagyon sok reakciómra nem vagyok büszke, viszont sok mindenre meg igen, és azokat jó észrevenni. Persze ebben sokat segít, ha van mellettünk valaki, aki segít abban, hogy jobban észrevegyük ezeket a dolgokat.

R. B./WMN: A szülés, az anyaság, a gyereknevelés sokszor témája a filmeknek, de a reprezentáció sok esetben eléggé romantizálja a helyzeteket a valósághoz képest.

J. J.: A Sünvadászat (rendező: Schwechtje Mihály) című filmben egy kétgyerekes család jelenik meg, én játszom az anyát. Ott a házaspár egy elég mély párkapcsolati krízisben van, és ebben a helyzetben nem tudnak a gyerekeikre figyelni rendesen. Érdekes volt megtapasztalni, a visszajelzések során milyen erős negatív reakciókat kapott a pár. Nagyon szigorúak vagyunk a szülőkkel, elsősorban az anyákkal szemben – a konkrét esetben az apával szemben is –, és tartok tőle, hogy aztán ezeket a magas elvárásokat adjuk tovább.

Emlékszem, amikor az első lányom születése után egy évvel eljutottam egy Analog Balaton koncertre, teljes zűrzavar volt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy én ide öreg vagyok-e, vagy hogy ki kéne-e magamra írni, hogy anyuka vagyok, vagy hogy hogy veszi ki magát az, ha ne adj isten, berúgnék.

R. B./WMN: Mintha manapság két nagyon különböző „anyaságtrend" élne egymás mellett. Van az „ősanya”, aki mindent a babája igényei szerint csinál, és van a „cool-anyuka”, aki szülés után hamar visszamegy dolgozni, társasági életet él, mintha mi sem történt volna. Te melyiküket érzed közelebb magadhoz? 

J.J.: Nekem fontos volt, hogy igény szerint szoptassam a gyerekeimet, nekem ez tűnt természetesnek. Pont most olvastam egy posztot, egy várandós influenszer lány kérdezte, hogy mik azok a dolgok, amik elengedhetetlenek a babaszobába. Én is onnan indultam, hogy nézegettünk a babacuccokat, és könnyű elhinni, hogy szükséged van a rezgős székre meg a cuki kiságyforgóra, de aztán olyan megnyugtató volt a terhességem végére elérni oda, hogy pelenkán és a néhány ruhán kívül semmi nem kell. Én kellek a babámnak, nekem meg az ő apukája, hogy ott legyen velem ebben az egészben. De teljesen értem, ha valakinek meg az a megnyugtató, hogy van egy komplett berendezett babaszobája. 

Nagyon rossz lehet, ha valaki „cool anya” vagy „ősanya” akar lenni, de valami miatt mégsem tud megfelelni annak a képnek. Mert nem az fakad belőle. És akkor jön a szörnyű lelkifurdalás, hogy basszus, nem csinálok valamit jól.

Az biztos, hogy, ha az embernek gyereke születik, akkor a korábbinál nagyobb alárendelődésre van szükség. De azt minden nőnek előre el kellene mondani, hogy nyugi, ez most egy átmeneti állapot, egy folyamatosan változó szövet, amibe vissza fognak kerülni azok a régi dolgok, amik tényleg fontosak. Lehet, hogy én kívülről egy picit „cool anyukának” tűnök, mert igazából nem hagytam abba nagyon a munkát, de nekünk otthon messze az a legfontosabb, hogy a gyerekeink ne sérüljenek. 

R. B./WMN: Milyen élmény volt várandósan forgatni a Jimmy Jaguárt? 

J.J.: Az egyik jelenethez elmentünk Feldmár András nyári egyetemére. Azon a helyszínén vettünk fel egy autózós jelenetet, amiben nekem volt egy tíz perces monológom. Ott már tényleg mindenórás terhes voltam, hatalmas volt a hasam, de színészi szempontból fontos tapasztalás volt. Éreztem, hogy nagyon vigyáznak rám, mindenki tekintettel volt az állapotomra. 

R. B./WMN: A filmbeli karaktered, Léna is várandós – az apa pedig egy démon által megszállt szektavezér (Peer Krisztián alakításában). A filmben a sötét erő éledezik benned. Milyen volt ezt összehangolni a saját, boldog várandósságoddal? 

J.J.: Érdekes egybecsengés volt, hogy pont ezzel a démoni megszállottságkérdéssel foglalkozunk, miközben én terhes voltam, és tényleg ott volt bennem valaki. Azóta megkérdezte pár ember, nem rossz ómen-e, hogy akkor tulajdonképpen az én hasamban tényleg ott lévő gyereket neveztük úgy, hogy ő a démon gyereke. De őszintén szólva én földhöz ragadtabb vagyok annál, hogy ilyesmitől tartanék.

R.B./WMN: Az utolsó jelenetben egy jómódú, gyermekotthont vezető nőt látunk, aki a politikai kapcsolatait felhasználva eltusolta az intézményében történt gyermekbántalmazási ügyeket. Ezt a jelenetet Fliegauf Bence még a kegyelmi botrány előtt írta. Viszont ezt a néző nem tudja feltétlenül. Nem féltetek, hogy ez a szál didaktikussá teszi a filmet?

J.J.: Biztos lesz, aki így érzi majd, de én inkább valós segítségkérésként értelmezem ezt a szereplők szempontjából.

R. B./WMN: A forgatókönyv, mondhatni, elég organikus módon íródott. Milyen a viszonyod ehhez a szokatlan munkamódszerhez?

J.J.: Ha ez nem jelentené egyben a szűk büdzsét is, akkor azt mondanám, ez egy ideális módja a filmkészítésnek. Egy nagy költségvetésű filmnél nem történhetne meg, hogy leforgatunk valamit, és aztán a rendező, aki az író is egyben, átgondolja és arra jut, hogy akkor most csináljunk inkább valami mást. Magát alakította a történet, és ez egy nagyon izgalmas, szabad alkotási forma.

R. B./WMN: A te várandósságod mennyiben alakította a forgatókönyvet?

J. J.: Maximálisan. Már benne voltam ebben a projektben, megvolt Léna karaktere, de teljesen máshonnan indult, eredetileg egy vallási megszállott családból származott. Amikor terhes lettem, azt hittem, hogy ki fogok maradni a filmből, de közben mégis sejtettem, hogy lehet, ez megihleti Bencét. Így történt. 

R. B./WMN: Miért döntöttetek úgy, hogy áldokumentumfilmként viszitek vászonra a történetet a tervezett sorozat helyett? 

J. J.: Ez elsősorban Bence döntése volt, de én is azt gondolom, hogy ez egy nagyon izgalmas műfaj. Bence filmjei sosem arra apellálnak, hogy nagyon nagy közönséget szólítsanak meg, de bízom benne, hogy sokaknak izgalmas lesz látni, mert tényleg nem egy túlhasznált forma.

Talán ebből a műfajból a leghíresebb alkotás a Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows), amit én személy szerint imádok.

R.B./WMN: A film viszont beleillik a „true crime” vonalba is, ami az egyik legsikeresebb műfaj ma a podcastok és a streaming-sorozatok világában is. Mi az oka annak, hogy a magyar filmgyártásban mégis nagyon ritkán készülnek ilyen alkotások?

J.J.: Szerintem ennek a kialakult finanszírozási helyzet az oka. Itthon a szerzői filmeknek van hagyománya, az utóbbi évtizedekben már a közönségfilmek is megjelentek, de azok rendezőinek is sok szerzőifilm-terve van. Ha egy rendező évente megcsinálhatna egy, vagy akár több filmet is, akkor sokkal színesebb lenne a műfaji paletta. De most mindenki arra fókuszál, ami a szíve csücske, és évei mennek el rá. 

R.B./WMN: A film fontos témája a szektásodás. Ebből a folyamatból mit értettél meg jobban Lénán keresztül?

J.J.: Felbukkan ez a rémisztő, veszélyes erő, amely bosszúdémonként a rosszakat bünteti, és pillanatok alatt hívei lesznek, akik feladják az addigi életüket. Ez nagyon jól megmutatja az emberek elveszettségét, gyökértelenségét és a valahová tartozás elemi vágyát. Rengetegen lézengenek megtartó közösség nélkül. Így jönnek létre a szélsőjobboldali mozgalmak, ezért csatlakoznak kamaszok a Magyar Gárdához, mert végre van egy hely, ahova tartozhatnak. 

R.B./WMN: Ezt az erőt „nagy, fekete, hím energiaként” írja le a film. Neked mi jut eszedbe erről?

J.J.: A filmben ez a kifejezés egy szexuális aktus leírása közben hangzik el, nem egyértelműen jó vagy rossz töltéssel. Amióta két kislánynak vagyok az anyukája, aggaszt, hogy milyen élményeik lesznek majd férfiakkal, és hogyan fogják pozícionálni magukat hozzájuk képest.

Nagyon fontosak a népmesék, de lényegében a királylány mindenhol csak egy megszerezhető trófea. Nem vagyok egy hiperwoke ember, de szerintem ezt a narratívát ma már nem jó olvasni egy kislánynak. Van bennem félelem ettől a nagy, fekete, hím energiától, de közben persze ez az erő nem csak elnyomhat, hanem meg is tudhat védeni.

R.B./WMN: A Jimmy Jaguár egy független, no-budget alkotás. Az elmúlt években az ehhez hasonló magyar filmek sorra szerepelnek sikerrel az európai fesztiválokon. Ezáltal kicsit szexivé is váltak ezek a fogalmak, miközben valójában ez egy kényszerpálya.

J. J.: Nagyon jó látni, ahogy megszületnek ezek a filmek, ahogy az alkotás- és a közlésvágy győzedelmeskedik a politikán. Mindig is hektikus volt, hogy a magyar nézők beülnek-e magyar filmekre, de ez az időszak megint közönségépítő. Nagyon örülök a Futni mentem vagy a Fekete pont sikerének. Ezek a filmek létrehoznak egy párhuzamos filmkultúrát.

R. B./WMN: Pár éven át dolgoztál a Filmalapban – még a Vajna-korszakban. Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy fel kell állnod a székedből?

J.J.: Innen nézve a Vajna-korszak egy aranykor volt, nem egyszemélyes döntésekből születtek a filmek. Aztán jött ez a sértett, „most mi jövünk” hangulat, ami azóta is tart. Rengeteg botrányról lehet hallani stáboktól pénzek eltűnéséről, túlköltésekről, ki nem fizetésekről. Ez nem túl dicsőséges. 

Én akkor álltam fel, amikor utólag elvették az inkubátorfilmektől a már megítélt támogatásokat. Azoktól a fiataloktól, akik aprópénzt kaptak, hogy megcsinálják a filmjüket, egy olyan programban, ami rengeteg sikert hozott addig. Kezdőket rugdosni tényleg a legalja. 

R. B./WMN: Te színésznőként megtapasztaltad már a nagyon pici és a nagyon nagy költségvetésű filmezést is. Mik voltak a legfőbb különbségek azon kívül, hogy a munka végén milyen összeg jelent meg a számládon?

J. J.: Hihetetlen volt a Napszálltában (Nemes jeles László filmje – a szerk.)a hatalmas, teljesen bejárható, épített díszlet, arra életem végéig emlékezni fogok. A nagy stábnak nagy ereje van: csomó ember mind egy célért dolgozik. De ugyanekkora ereje lehet annak is, ha egy pici stáb összetart. Öröm része lenni olyan csapatoknak, amelyek elhivatottak.

R.B./WMN: Nagyon óvatos vagy azzal, hogy színésznőként hivatkozz magadra, miközben főszereplője voltál a Napszálltának. Kell a színházi jelenlét egy magyar színésznek ahhoz, hogy színészként gondolhasson magára?

J.J.: Eddig egy darabban játszottam, de most pont úgy alakult, hogy Hajdu Szabolcsékkal és Csuja Lászlóval is csinálunk egy-egy előadást. Tőlem távol van a nagyszínpad, a kamaraszínház viszont közel van a filmezéshez és így hozzám is. Ezek a munkák, a Sünvadászat és a Jimmy Jaguár is sokat segít abban, hogy színésznőként gondoljak magamra, de azért a munkám nagy részét továbbra is az írás teszi ki, és ez így is marad. Élvezem, hogy több különböző dolgot csinálok, most például elkezdtem pszichológiát tanulni. Nekem mentálisan is jót tesz, ha nem egy dologra fókuszálok.

Rezek Bori