Négy rákbetegséget élt túl a hátrányos helyzetű alkotó: mindenkinek azt üzeni, ne adja föl a reményt!

–

Katika

Régóta ismerem Lakatos Katalint, bár soha nem tudnám őt Katinak hívni, pláne Katalinnak. Mindenki Katikának szólítja, aki ismeri, én is így nevezem majd. Ez a kicsinyítőképző egyáltalán nem a lekicsinylést jelenti, hanem épp az iránta érzett szeretetet fejezi ki.

Az újlipótvárosi közösség, amelynek én is tagja vagyok, tiszta szívből támogatja Katikát, és igazán elismeri a munkáját. Amíg a daganatos betegségei nem akadályozták, sok családhoz járt korábban takarítani, mindenki nagyon elégedett volt vele, mert mindig makulátlan tisztaságot hagyott maga után.  

Később pedig karácsony és húsvét környékén, ünnepi asztalra való finomságokat sütött a családoknak. A pék- és cukrászmesterség az egyetlen, amit iskolában tanult: zserbóiról, fánkjairól és pogácsáiról ódákat zengtek a csoportban.

Aztán az általa fűzött csodálatos fülbevalókkal volt tele az üzenőfalam. Később pedig azokkal a táskákkal, uzsonnás zacskókkal és tornazsákokkal, amiket ő tervezett, varrt és árusított most már a saját aprócska bolt-műhelyében. Az üzlet nevét a latin in spe ihlette, ami azt jelenti: reménybeli.

Az Újlipótváros szélén, egy félszuterénben, Katika vár bennünket, Zsófival, a fotósunkkal érkezünk hozzá. Elég szerény a felirat, alig lehet észrevenni, de tényleg nagyon hívogató: INSPE. Belépünk hát a reménybe…

Itt minden Katika keze munkáját dicséri

Amihez hozzáér, az kinccsé változik. Soha nem tanult varrni, sem gyöngyöt fűzni vagy kézimunkázni, mégis gyönyörű tárgyakat alkot.

Nem igazán dizájnos a berendezés, hiszen Katika többnyire barátoktól kapta a funkcionális darabokat, de nem is ez a lényeg, hanem a polcokon sorakozó táskák tökéletes formái, gyönyörű színei, ízléses mintái, a zsákocskák, az ékszerek, és persze az alkotójuk,

Katika, akivel élete 53 éve alatt annyi rossz történt már, hogy öt embernek is sok lenne. De Katika soha nem adja föl.

Gyerekkora óta megállás nélkül dolgozik

Monorierdőn lakott a család, kőműves édesapja kedvezményesen kapott telket, amire épített egy háromszobás házat. Kellett is a tér, mert Katikának még 11 testvére született. Nehéz volt ennyi éhes szájat etetni egyetlen fizetésből, hisz az édesanyja nyilván nem vállalhatott munkát, épp elég volt otthon is a teendő. Katika már nyolcéves korától minden olyan házimunkát biztonsággal elvégzett, amit az édesanyja is. Főzött, mosott, takarított, pesztrálta a kisebb testvéreit.

„Nagyon sok testvéremet felneveltem, sokszor még iskolába se mehettem, mert vigyáznom kellett rájuk. Pedig nagyon szerettem iskolába járni” – mondja.

Nem igazán volt gyerekkora, mégis azt állítja: „Jó volt az életünk. Mi szerettük egymást. Apukám ugyan részeges volt. Akkor persze féltünk, amikor jött haza, hogy veszekszik anyukámmal, meg bánt minket is. Volt, amikor bántott. De amúgy, ha nem ivott, jó ember volt, meg dolgos.”

Katika már tizennégy éves kora óta dolgozott a helyi pékségben, hogy segítse a szüleit és a testvéreit. Varrónő szeretett volna lenni, de a pékszakma biztosabbnak tűnt, és tényleg mindig volt otthon legalább kenyér, ha más nem is. A fizetését soha nem látta, már előre fölvették a szülei, de a fejébe vette, hogy mindenképpen szerez egy varrógépet.

Használt ruhákat alakított át kamaszként, eladogatta őket a helyi piacon, és így apránként össze tudott spórolni magának egy varrógépre valót.

Hobbiból varrt, de nem sokáig, mert tizennyolc évesen szülte az első lányát. Az anyósáéknál laktak, és hamar érkezett a következő kislány is, de a lányok apjával való kapcsolata megromlott, ezért visszaköltöztek a szülői házba. Egészen addig ott laktak, amíg nem találkozott a leendő férjével, akitől először egy fia született.

Ekkor már Tápióbicskén laktak egy szép kertes házban, de a kisfiú Hirschsprung-betegséggel született, egy viszonylag ritka a vastagbél-rendellenességgel. Több mint két hónapig kórházban kezelték, komoly műtétre volt szükség, de maradéktalanul meggyógyult.

„Naponta jöttem fel hozzá a kórházba. Akkor cseréltük arra a 30 négyzetméteres önkormányzati lakásra a tápióbicskei szép kertes házat, hogy közel lehessek a kisfiamhoz, mert nagyon sokba került a napi utazgatás, és már mindenünk odalett emiatt” – mesélte Katika.

30 négyzetméteren osztoztak hatan

Ide született aztán a legkisebb lánya, azóta is ebben az aprócska térben laknak, most már csak a 16 éves lánya él vele, aki kozmetikusnak tanul.

A fia idén végzett villanyszerelőként, annyira jó eredménnyel, hogy kiemelt lehetőséget kapott a végzősök közül, és egyben munkalehetőséget is. Sőt: szeretne továbbtanulni, villamosmérnöknek készül, és a munkahelye is támogatja ebben.

Az elsőszülött lánya egyetemre jár, újságírást tanul, miközben egy nagy pénzügyi vállalatnál dolgozik, ahol tavaly ő kapta az év dolgozója címet.

A második lánya szakácsnak tanult, de jelenleg egy szállodában dolgozik szobalányként. Neki van egy hatéves kisfia, Katika tehát a nagymamaság örömeit is átélhette.

Betegségek

A legkisebb lánya még meg sem született, amikor az első nyirokdaganat megtámadta Katikát, 2007-ben. „Amikor először lettem beteg, akkor kezdtem el gyöngyöt fűzni, kézimunkázni, kötni-horgolni, hogy ne gondolkozzak, és elfoglaljam magam valamivel. Hogy teljen az idő, mert nem szeretek tétlenül lenni. Mindent megcsinálok, amit csak kell, nem várom, hogy berepüljön a sült galamb a számba” – nevet végre Katika.

Nem sokkal azután, hogy világra jött a legkisebb, negyedik gyereke, 2011-ben visszatért a daganat, és újabb műtétek, fájdalmas kezelések vártak rá.

Amikor ebből is kilábalt nagy nehezen, az akkoriban induló Budapest Schoolban kapott munkát. Takarított és a konyhán dolgozott, és a kislánya is ott tanulhatott, de 2015-ben ott kellett hagynia az intézményt, mert újabb, nagyon agresszív betegség támadta meg, ekkor agydaganattal diagnosztizálták, de olyan területen volt a daganat, hogy nem lehetett műtéttel eltávolítani, így kemoterápiával kezelték.

Persze a hétköznapokat nagyon nehéz volt elviselni a kezelések alatt, hiszen sokszor volt rosszul Katika, de a picike térben, ahol sokan éltek együtt, még csak arra sem volt lehetősége, hogy elvonuljon egy nyugodt helyre, és a könnyeit sem engedhette szabadon.

Ám a legrosszabb még csak ezután következett

2020-ban, a Covid idején Katika anyukája sajnos meghalt. Pénteken volt a temetése, ahol az egész család jelen volt. Vasárnap Katika férje panaszkodni kezdett, hogy nehezen kap levegőt, belázasodott, attól féltek, hogy ő is elkapta a betegséget. Hétfőn a háziorvos telefonon azt javasolta, hogy hívjanak mentőt, mert rohamosan romlott a szívbeteg férje állapota. A mentősök elvégezték a tesztet, ami pozitív lett. Katika férje nem nagyon akart kórházba menni, mert akkor még tilos volt a látogatás, viccelődött a mentősökkel, hogy inkább otthon maradna, de végül ő is belátta, hogy nincs más megoldás. Amikor Katika összekészítette a kórházi ruhacsomagot, a férje egyszer csak lefordult a székről. Először azt hitték, csak tréfál, mert nagyon jókedélyű ember volt.

„Mondta a mentős, hogy nincs pulzusa. Próbálta újraéleszteni, de nem sikerült. Végignéztük a gyerekekkel, hogy halt meg a férjem. Akármit csináltak vele, már nem hozták vissza.

A halált fel lehet dolgozni, de azt, hogy előttem és a gyerekek előtt halt meg, azt azóta sem sikerült”

– mondja még mindig sírva, és hozzáteszi: „Csoda, hogy ennyi minden mellett még itt vagyok.”

A munka segíti át a nehézségeken

Az INSPE üzlethelyiséget teljesen egyedül „járta ki magának” Katika az önkormányzatnál. A lepusztult pincét saját erőből, barátokkal hozták rendbe, és szépen elindult a bolt, sokan bejárnak hozzá beszélgetni, ruhajavítást is vállal, és egyszerűen jó végignézni a gyönyörű kínálaton.

Úgy tűnt, hogy végre egyenesbe kerül az élete a sok-sok tragédia után, ám 2023-ban újra beütött a krach, mert a daganat a nyirokrendszerén keresztül most az arcüregét támadta meg. Újabb brutális műtét várt rá, majdnem a füléig tart a vágás. „Azt hittem, hogy soha nem jövök helyre. Még az ínyemet is leszedték. Nem tudtam enni, az orromon keresztül tápláltak, szondán. Kegyetlen volt. Az a baj, hogy nincs egy hely, ahova elbújhatnék a gyerekek elől. Mindent látnak.”

Az újlipótvárosi közösség ekkor is Katika mellé állt, és amíg nem tudott dolgozni, addig az üzlet rezsijét összedobták, de az önkormányzat is méltányolta a helyzetet, és Katika kapott haladékot. Ám a betegségek miatt még ma is nehezen boldogul: alig marad neki valami, miután befizeti az összes járulékot és megvásárolja az alapanyagokat. 

Bár egyre nehezebben bírja a munkát a szívelégtelenség miatt, és az egyik karját nem is tudja rendesen felemelni, Katika rendíthetetlenül alkot.

Elmondhatatlanul sok reménytelen helyzetet élt túl, és amikor azt kérdeztem tőle, mibe kapaszkodott a legnehezebb pillanatokban, ezt mondta: „A gyerekek adtak nekem erőt. Mindig azért imádkoztam, hogy ne haljak meg addig, amíg nem lesznek nagyok.”

Borzasztóan igazságtalan a sorstól, hogy ennyi csapást mér egyetlen emberre, aki eleve hátránnyal született. De Katika tehetsége még így is utat tört, a gyerekeinek pedig már egészen biztos, hogy átadta a küzdeni tudást és a szorgalmat is.

Lakatos Katalin és az INSPE maga a remény. 

Both Gabi