Kosztümös bányászlányból lett a Kádár-kor ikonja, akit a kamasztól az idősig mindenki hallgatott

–

Szeretném a homokórát megállítani…

Ez volt az egyik legismertebb dala Záray Mártának, még ma is kívülről tudom a szövegét, és a jelek szerint a nálam fiatalabbak is, mert amikor az értekezleten bedobtam témaként az évfordulót, akadt köztünk valaki, aki kristálytisztán elkezdte énekelni, noha állítása szerint botfüle van.

Böbe barátnőm lemezjátszóján kiskamaszként számtalanszor végighallgattuk a Homokórát, miközben megbűvölten bámultuk a körbe-körbe forgó fekete korongot. Ültünk a szobájában a szőnyegen, rettenetesen sajnáltuk magunkat, néha a könnyeink is potyogtak, és szipogva álmodoztunk arról, hogy hátha meg lehetne állítani azt a rohadt homokórát. Miközben persze semmire sem vágytunk jobban, mint arra, hogy peregjenek már azok a homokszemek, és elkezdhessük végre a nagybetűs életünket. Hogy lehessen legalább valakire gondolni, amikor a – ma már sajnos fájdalmasan giccses – sorokat énekeljük. 

Az el sem kezdett jövőnket sirattuk ezzel a dallal. Boldogok voltunk és egyszerre szomorúak is.

Böbe jövője sajnos nem sokáig tartott, már vagy harminc éve az égből pergeti felém a homokszemeket, én pedig ilyenkor mindig ráébredek, mennyire szerencsés vagyok, hiszen az én homokórám még mindig „csak pereg, pereg”.

A Záray-Vámosi páros egyszerűen hozzánk tartozott. Szerették őket a szüleink, a nagyszüleink, de a kortársaink is. Pedig amúgy a Jézus Krisztus Szupersztár és a Hair dalait is hallgattuk Böbével, és alapvetően rockernek gondoltam magamat, csöves farmerben jártam, lázadtam, mint a veszedelem – mégis a zsigereinkben voltak ezek a dalok és az előadóik is. Egyszerűen úgy éreztük, hogy „a mi kutyánk kölkei”, hiszen a bányász lánya és az üvegcsiszoló fia, aki melósként kezdte a Ganz-MÁVAG-ban, most lám, itt csillognak a színpadon.

Bányász lányából színésznő, színésznőből énekesnő

Egy bánhidai bányászcsaládba született 99 évvel ezelőtt Záray Márta, édesapja főaknászként kereste a kenyérrevalót, édesanyja pedig a két fiút és a rettenetesen eleven kislányt terelgette otthon. Fiús, vagány lányként emlékeznek rá: senki nem állhatott meg előtte, ha valamire elszánta magát. Simán leállt a fiúkkal is verekedni, ha úgy hozta a sors. (Én is ilyen voltam amúgy kislányként. A nálam sokkal nagyobb fiúknak is nekimentem, és annyira állhatatos voltam, hogy a testi erő mit sem számított az óriási akaratommal szemben.)

A vadóc kislánnyal nehezen bírt az anyja, aki sokszor inkább a szabadságot választotta ahelyett, hogy iskolába ment volna.

Egy ilyen iskolakerülős lebukás után még azt is megcsinálta az anyja, hogy láncra verte a lányát a kutyaház mellett.

Ez az eset mindkettejüket megviselte, pontosabban mindhármójukat, mert a kutya is jelezte, hogy ez így mennyire nincs rendjén. Ez volt az utolsó csavargás, és utána már nem akadtak ilyen kilengések a család életében.

A kis Márta muzikalitása is hamar kiderült, mert a bányászoknak rendezett kultúreseményeken már hatévesen mikrofon elé állt, és ilyenkor mindig kijelentette, hogy márpedig belőle színésznő lesz. Nem egészen így történt, mert bár elvégezte az Országos Színészegyesület iskoláját, és még szerződéssel is megkínálták a győri színházban, inkább visszament Tatabányára. Ott összecsomagolt, és felköltözött Budapestre, mert ekkor már tudta, hogy a színészképzés csupán arra volt jó neki, hogy magabiztosan mozogjon a színpadon. És azt is tudta, hogy énekelni akar.

„Nekünk találkozni kellett”

Ez az a dal, amit valószínűleg legtöbbször énekelt a Záray-Vámosi-páros. Egyszerűen imádta őket a közönség, és leginkább azt szerették a nézők/hallgatók, ha úgy érezhették, hogy egy kicsit ők is a részesei lehettek a pár életének. Ennek megfelelően rengeteg vallomásos dalt énekeltek, és a televíziós fellépéseik alkalmával is rájátszottak egyrészt a romantikus találkozásra, másrészt a temperamentumokból áradó különbségekre.

Sok kis civakodást láttunk a televízióban tőlük. A vehemens Záray és a visszafogott, de remek humorú Vámosi azt játszották a színpadon, hogy veszekednek. És persze rendre dalra is fakadtak.

Az a fájdalmas igazság, amire magam is csak most ébredtem rá, hogy kettejük közül Vámosi János volt az, aki valóban tudott énekelni. Voltak mélységei, magasságai, nagyon magabiztosan hozta a szólamokat, (pedig az egyik fülére megsüketült fiatalként), míg Záray Márta elég sokszor volt bizonytalan, viszont nagyon profin susogott, és inkább „elsóhajtotta” azokat a sorokat, amelyeket nem tudott volna tisztán kiénekelni.

1950-ben találkoztak az Emkében, ami azon kevés helyek közé tartozott, ami még a „tűrt luxizás” terepe lehetett. Mindketten itt énekeltek, akkor még külön, és állítólag nem volt könnyű Záraynak meghódítania a szép szőke fiút, akit körülrajongtak a nők, de elég kitartó volt – 1953-ban összeházasodtak.

Siker, pénz, csillogás… és gyermektelenség

Sokáig nem együtt, hanem egymás után léptek föl, amikor járták az országot, sőt, a világot is. Persze a világ akkoriban a Szovjetuniót, az NDK-t és Csehszlovákiát jelentette, de utazhattak, és mindenütt nagy volt a renoméjuk.

A nagy áttörés környékén született volna egy gyerekük, de az induló pályát és a kiváló keresetet megakasztotta volna egy kisbaba érkezése, ezért úgy döntöttek, hogy inkább majd később vágnak bele a szülői szerepbe.

Ám amikor pár év múltán ismét jelentkezett volna egy jövevény, olyan komplikációk léptek föl Záray Mártánál, amelyek mindörökre lehetetlenné tették az érkezését.

Nehezen emésztették meg a gyermektelenséget, de a pályájuk nem akadhatott meg, hiszen már közös házat építettek az Orsó utcában, amit fönn kellett tartani. Záray Márta a 33. születésnapjára egy Muki nevű cerkófmajmot kapott Vámositól, hogy legyen kiről gondoskodnia, ha már nem születehetett saját gyerekük.

„Úgy koppan az eső”

Ez volt az első közös daluk, amelyet duóban adtak elő, állítólag Szepesi Györgytől, a legendás sportriportertől kapták az ötletet, és ettől kezdve már mindig párban álltak a színpadon.

A közönség kitartó rajongása mellett a kultúrpolitikával azért meg kellett küzdeniük, mert Aczél György, a pragmatikus kultúrmindenható nem kedvelte a házaspár művészetét. Emiatt tizenegy éven át lemezük sem jelenhetett meg, de Záray nem hagyta annyiban, addig ment, amíg kijárta a külföldi utakat és a lemezt is. Az élet és az eladott példányszámok pedig őt igazolták.

Erdős Péter sem szívelte őket, a Hanglemezgyár legendásan autoriter könnyűzenei vezetője, akit sokan csak popcézárként emlegettek, a nyolcvanas évek elején megüzente a házaspárnak, hogy

„A Márta már ne énekeljen, a Márta már túlkoros.”

Akkoriban jelent meg a Záray-Vámosi duó Ének az esőben című lemeze, Erdős Péter pedig úgy gondolta, hogy ez legyen a házaspár búcsúalbuma, de nem is tévedhetett volna nagyobbat, hiszen épp ezt vették meg 250 ezren. Az összes eladott lemezük pedig elérte az ötmillió példányt.

„Köszönet a boldog évekért…”

Záray Márta és Vámosi János együtt töltötték az egész életüket, rengeteget daloltak, az iménti közcímben idézett számot egy fellépés alatt többször is követelte tőlük a közönség. Sokat bolondoztak és persze a vérmérsékleti különbségeik miatt elég sokat veszekedtek is. Vámosi a nagyobb csatározások után elvonult horgászni. Oroszlányon, a hőerőmű hűtőtava mellett volt egy kis horgásztanyája, ott lecsillapodott, és folytatódott minden tovább egészen 1997-ig, amikor Vámosi nagyon lefogyott, és egyre csak gyengült. Néhány hónap alatt elvitte egy daganatos betegség, és attól kezdve Záray Márta már csak árnyéka volt egykori önmagának.

Négy év múlva követte a férjét, együtt nyugszanak Tatabányán, közel Záray szülőhelyéhez.

A Záray-Vámosi-jelenség ma is izgalmas kultúrtörténeti szempontból, mert sokkal többet mond el a Kádár-korról, mint ezer tanulmány. Ennek a korszaknak az esszenciáját jelentették, olyan szorosan hozzátartoztak a mindennapjainkhoz, amit nagyon kevés művész mondhat el magáról.

Ma is számtalan, „örökzöldeket” játszó műsorban feltűnnek a dalaik fiatal énekesek tolmácsolásában, és én pontosan ugyanazt a földöntúli boldogságot látom tükröződni ilyenkor az idősödő közönségen, ami Böbi barátnőm nagymamájának arcáról sugárzott, aki büszkén pózolt a dedikált Záray-Vámosi posztere előtt a nyárikonyhában.

Velünk élnek tovább ezek a dalok, ki tudja, meddig. Bennem biztosan megmaradnak egészen addig, amíg valaki meg nem állítja a homokórámat…

Both Gabi