Apa-anya külföldre ingázik, a másik szülő itthon tartja a frontot – kibírja a család?

–

„Kiszámíthatóbb az élet – a hazai fizetések többszöröse érkezik havonta a számládra, ha külföldön vállalsz munkát. Nemcsak csurran-cseppen a prémium: Ausztriában alapból jár a 13. és 14. havi fizetés is. És ez még csak a kezdet” – meséli István, aki 20 éve Miskolcról indult, éveken át dolgozott Németországban, majd próbált közelebb, Ausztriában munkát találni. Volt, ahol kirúgták, volt, ahol ő nem érezte jól magát, lakott munkásszálláson, többedmagával is. Most Salzburg mellett egy faipari cégnél van, egyedül él egy apartmanban.

„Heti négy nap munka, ötödik nap utazás, szombat pihenés, vasárnap vissza. Olyan ez, mint a katonaság, ahonnan hétvégente eltávra mehetsz” – mondja.

Már elvált, lánya felnőtt, új párja is miskolci, ezért ingázik továbbra is. Fájlalja, hogy szinte csak „vendégként” volt jelen a lánya az életében, és most a párját is leginkább csak akkor látja, ha szabadságra megy. „Alig vagyunk a lányommal is kapcsolatban, de az egyetemét én fizetem” – teszi hozzá.

Nincs egyedül, több mint 100 ezren élnek így

A KSH szerint ingázónak számít, aki rendszeresen – akár naponta, hetente vagy szezonálisan – külföldön vállal munkát, majd visszatér Magyarországra. Elsődleges lakcíme azonban továbbra is itthoni. Miközben Magyarország 2024 elején szigorította a vendégmunkásokra vonatkozó szabályokat, magyarok tízezrei továbbra is élnek az EU-s munkavállalás adta lehetőségekkel. 

A hazai ingázási adatok kizárólag a 2022-es népszámlálásból állnak rendelkezésre, frissebb KSH-s adatok nincsenek – úgyhogy jobb híján mi is ezekkel dolgozunk. Eszerint míg 2001-ben 5200 fő, 2011-ben már 27 ezer, 2022-ben pedig több mint 122 ezer magyar dolgozott idegenben – miközben az állandó lakóhelyük továbbra is Magyarországon volt. (Gyaníthatóan ez a szám az elmúlt években sem csökkent.)

Ausztria az első számú célország, bár csökkenő mértékben. 2011-ben még az ingázók 80 százaléka oda járt ki dolgozni, 2022-ben ez 50 százalékra esett vissza, miközben 24 ezren Németországban helyezkedtek el. 

Az ingázás fő mozgatórugója, ez nem kérdés, a jelentős bérkülönbség. Ausztriában 2024-ben a nettó átlagbér közel háromszorosa volt a magyarénak.

Az ingázók közül sokan, ahogy interjúalanyaim többsége is, Nyugat-Dunántúlon, az osztrák határ szomszédságában élnek, vagy oda költöztek az ország távolabbi vidékeiről. Van, aki Grazba vagy Bécsbe jár ki, mások Salzburg környékén vagy Németország déli részén találnak munkát.

Több férfi dolgozik kint, de rengeteg magyar nő is kijár takarítani, szegődik el szobalánynak.

Mária 2009-ben ment ki először dolgozni Ausztriába. Akkor még nem volt gyereke, komoly terve sem – csak egy párkapcsolata volt, ami nem élte túl az első szezont. „Vesztenivalóm nem volt” – mondja. Előtte gyárban dolgozott, szalag mellett, műszakban – negyed ennyi fizetésért. Szobalányként kezdett Tirolban: reggel takarítás, este polírozás, heti hat nap, négy és fél hónap. „Nem volt leányálom, de gyönyörű helyen voltam – Svájc fél óra, Olaszország egy, nem bántam meg.” 

Közben férjhez ment, megszületett a fia, az alkalmi szobalánykodásból végül 15 év lett. Egy éve váltott: most egy osztrák postán dolgozik szortírozóként, hétfőtől–péntekig, 58 kilométerre az otthonától. „Ez már nem megterhelő. A gyerek nagyobb, nekem pedig most jött el az, hogy elég volt. Sokan nem is gondolják, mennyire kemény munka a szobalánykodás” – teszi hozzá.

A fiatalok úgy látják, Magyarországon nincs jövőjük

Attila és Eszter egy Vas megyei, határmenti faluban él. A település lakóinak 80 százaléka ingázik. A fiatalok pár éve itt a faluban, a magyar oldalon építkeztek. Mindketten a 30-as éveik közepén járnak, gimis szerelem az övék. A nappaliban ülünk, a gyerekek a földön legóznak. Péntek van, Attila szabadnapos. Meséli: soha nem dolgozott Magyarországon, megszokta ezt az életet.

Végzettsége szerint környezetmérnök. A szülei nem tudták támogatni, mindent magának teremtett meg. Kitanulta a villanyszerelést, ma már Bécsben építésvezető. Tizenöt éve ingázik: heti négy napon, hajnali négyes keléssel, napi 10–12 óra munkával (hogy a péntek szabad legyen), oda-vissza 260 km vezetéssel.

„Nyáron még istenes – nincs a gyerekeknek suli, lehet velük játszani, este medencézni is... De ősszel sokkal rosszabb: sötétben indulok, sötétben érek haza. Tavaszra kész vagyok, kiégek a sok utazástól. Most, hogy nagyobbak a gyerekek, el tudunk menni nyaralni, wellness-hétvégézni – muszáj is.”

Este 6-7 felé ér haza, „kis beszélgetés, pár perc játék még belefér”, aztán fekvés, alvás – így telnek a hétköznapjai. Színházra, mozira nincs idő, a barátokkal is csak ritkán találkozik, hétvégén a kert is várja.

Családi háttér, kezdőtőke nélkül lehetetlen előrébb jutni – mesélik. Ha Attila itthon villanyszerelő lenne, akkor sem látná többet a családját, vállalkozóként pedig túl nagy a bizonytalanság – és harmadannyi a kereset. Kint más: „Mindegy, hogy magyar, lengyel vagy szlovén vagy. Ezerszer jobban megbecsülik a munkást. Ha jól dolgozol, kapsz pozíciót, megbecsülik a szaktudásod, nem akarnak kihasználni. Figyelembe veszik, hogy családod van. Ha bármi történik, egyből elengednek haza.” 

A kiköltözés is többször felmerült bennük. Nincs a közelben nagyszülő, a faluhoz sem kötődnek erősen, mégis több az ellenérv. „Minden évben – és négyévente a választások után – megfordul a fejünkben. Az élelmiszer nagyjából ugyanannyiba kerül, de sok minden még mindig jóval olcsóbb itthon: a biztosítás, az albérlet, a szolgáltatások. Odakint egy autóbiztosítás havi díja annyi, mint itthon az éves. Összességében itthon olcsóbb az élet – így éri meg ingázni.” És azt is szeretnék, ha a gyerekek megtanulnának magyarul – legalább az alsó tagozatot még itthon végezzék el.

„Nem tudsz felkészülni arra, milyen az, ha a férjed csak aludni jár haza”

Az anyagi jólétnek persze ára van. A külföldi munkavállalás sokszor nem várt nehézségekkel is jár, különösen akkor, ha otthon marad a család, gyakorlatilag apa vagy anya nélkül nőnek fel a gyerekek. Erről azonban csak ritkán esik szó. 

Eszter fanyar mosollyal meséli: a faluban már pletykálták is róla, hogy elvált, mert mindig ő viszi-hozza a gyerekeket. Attila, ha itthon van, nem nagyon mozdul ki – muszáj pihennie. Így a családi feladatok 90 százaléka Eszterre hárul: a szülői értekezlet, az edzések, a ház körüli teendők. Már mindkét gyerek iskolás, így valamivel könnyebb, de évekig – mondja – öt perce sem volt magára.

Eszter kertészmérnök, ő sem dolgozott soha Magyarországon, de máshol sem. Karriert így nem tud építeni, de nem is feltétlen akar: „Azt szoktuk mondani, hogy 200 ezerért nem megyek el négy órára sem. Néha azért eszembe jut, egy munkahelyen lehet felnőttekkel beszélgetni, másokhoz kapcsolódni. Most viszont végre olyan korszak van, hogy a gyerekek suliban, én meg el tudok járni edzeni, biciklizni, találkozni a barátnőkkel.”

Könnyebb lett volna korábban, ha van nagyszülő – de nekik ilyen segítség nem adatott meg.

Tudják, hogy ez a gyerekeknek sem könnyű

Ahogy Eszter meséli, gyakran panaszolják a gyerekei: apa mindig dolgozik. Attila bízik benne, hogy később megértik majd: „Most Eszter ad többet – érzelmileg biztosan – én meg azt mondom, az sem mindegy, milyen körülmények között élhetnek, mennyire tudjuk majd támogatni őket. Fontos, hogy lássák a példát is: nem úgy jön a pénz, hogy feltesszük a lábunkat, hanem meg kell érte dolgozni. És igen, ezért nincs itthon az ember. Most még nem látják, de szerintem később meg fogják érteni.”

„Tényleg erősnek kell lenni ahhoz, hogy egyedül itthon maradj”

– mondja Eszter. – „Kell hozzá pozitív beállítottság is – az a hozzáállás, hogy mindent meg tudok oldani. Talpraesettnek kell lenni, tudni kell vezetni, elintézni mindent egyedül is. És a gyerekeket is kiskoruktól erre tanítjuk. Mert bármi megtörténhet.”

Hasonlókat mesél Mária is, aki, amikor húsz hetes lett a kisfia, visszament Ausztriába szobalánynak: „A kisfiam egyszer megjegyezte: »anya, te soha nem akkor vagy otthon, amikor én«. Való igaz, hétvégén is dolgoztam.”

Eredetileg Mária anyukája vigyázott volna a kisbabára, de három héttel a külföldre indulás előtt meghalt. „Le kellett ültetnem a 65 éves apámat, hogy vállalja-e a gyereket. Vállalta. Nélküle nem tudtam volna visszamenni” – tette hozzá.

„Amikor az ember külföldön vállal munkát, az mindig megterhelő: érzelmileg, testileg, lelkileg egyaránt”

Ha nem is ingázóként, de Murányi Edina maga is külföldön él – Németországban. Specialista az intuitív pszichológia területén, krízis- és stresszkezelő trénerként dolgozik. Gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt foglalkozik. Érintettként is úgy látja, nagyon kevés fórumon foglalkoznak azzal, mivel jár valójában, ha valaki külföldön vállal munkát – akár kiköltözik, akár csak ingázik – illetve milyen terheket ró ez a családra. Több olyan kliense is van, akinek a párja külföldön helyezkedett el, miközben ő otthon maradt a gyerekekkel:

„Nemcsak az megy keresztül nehézségeken, aki elindul, hanem az is, aki otthon marad. Sőt, az otthon maradókat sokszor még jobban megviseli a helyzet – ők azok, akik várnak, akik egyben tartják a családot. A hovatartozás és a biztonságérzet az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet – mindenki ezt keresi. Elhagyni a hazát nemcsak szimbolikus döntés: az ember szó szerint más talajra lép, miközben a régi kicsúszik a lába alól. Megborul a megszokott rendszer: új kultúrába, közegbe, mentalitásba kerülünk, miközben hozzuk magunkkal a saját mintáinkat, szokásainkat, hagyományainkat – és ezeket kell összehangolni az újjal. Ez óhatatlanul megterhelő.”

Az éremnek két oldala van

Ugyanakkor, mondja a szakember, nagyon jó önismereti út lehet a külföldre költözés – akár fiatalon, akár más életkorban. Ilyenkor az ember megtapasztalja, mire képes problémamegoldásban, kommunikációban, nyelvtudásban, és tágul a komfortzónája. Új kultúrákat ismerhet meg, amelyekből a számára értékes elemeket beépítheti a saját életébe. 

A külföldi munkavállalás mögött legtöbbször az a szándék áll, hogy a család egyik tagja jobb anyagi körülményeket biztosítson. Ám Murányi Edina szerint ennek sokszor komoly ára van. Az otthon maradó fél – többnyire az édesanya – egyedül viszi a hétköznapi terheket, gyakran a másik szülő szerepét is átvállalva. A párkapcsolatot is próbára teszi a hosszú távollét, az időszakos együttlétek. 

„Az elveszített minőségi idő – a közös reggelekkel, esti mesékkel, ölelésekkel – visszahozhatatlan. A gyerek számára a várakozás, a folyamatos hiány és az online kapcsolattartás nem jelent valódi közelséget, az érzelmi biztonság megrendülhet” – emeli ki Murányi Edina.

Tapasztalata szerint egyre többen próbálják a családot is külföldre költöztetni, hogy elkerüljék a tartós különélést. De ha ez nem lehetséges, és a gyerekek itthon maradnak, a szülői jelenlét hiánya mély nyomot hagyhat bennük. 

A probléma: a kiszámíthatóság és az őszinte kommunikáció gyakran hiányzik 

Egy külföldi munka ma már semmivel sem biztosabb, mint egy hazai: munkahelyek szűnhetnek meg egyik napról a másikra, és az is gyakori, hogy az emberek úgy indulnak neki, hogy „csak egy évre”, aztán újabb és újabb évekig maradnak kint. Közben a család itthon egyre nehezebben viseli a bizonytalanságot, a gyerekek kérdezgetik: „meddig még?” – és eljön az a pont, amikor már nem lehet magyarázni, halogatni, tűrni, a kint dolgozó már csak vendég lesz az otthonában. A fizikai és lelki teher ilyenkor csúcsosodik ki.

A szakember tapasztalata szerint egy-két év még általában nem okoz nagy károkat, de ez azért erősen függ a gyerekek életkorától is és a családi kapcsolatok minőségétől. Nem mindegy, hogy egy újszülöttet, egy óvodást vagy egy kamaszt hagy otthon a szülő. A gyerekek persze minden életkorban megsínylik a szülő hiányát.

A család nélkül töltött idő rendszerszintű probléma, és nemcsak a külföldön dolgozóknál

Sokan érvként hozzák fel: sok magyar férfi hasonlóan „nincs jelen” – egyik műszakból megy a másikba, mellékállást vállal, és gyakorlatilag csak aludni jár haza, hogy el tudja tartani a családját. A család napi működtetése, a gyereknevelés, a háztartás így jellemzően a nőkre hárul. A szakember szerint az ilyen életforma hosszú távon nem fenntartható, mert mentálisan és érzelmileg is romboló hatású.

A szakember úgy látja: a jelenlét, a közös idő nem csupán modern luxus, hanem alapvető szükséglet – a kapcsolatok és a gyerekek fejlődése szempontjából is. Egy társadalomban, ahol csak azért kell lemondani a családi együttlétekről, hogy a legalapvetőbb szükségleteket biztosítani tudják, rendszerszintű probléma áll fenn.

WMN szerkesztőség