–

Reggel van, megszólal az ébresztő

Félálomban felkapom a mobilomat, hogy elhallgasson a zene, és esetleg szundíthassak még tíz percet. Oldalra fordulok, hogy a mellettem fekvő köré fonhassam a karjaimat, és odanyomhassak egy csókot a kobakjára – de az ágy másik fele üres.

Ha ez egy egyéjszakás kaland utolsó mozzanata lenne, jót mosolyognék. De aki hiányzik mellőlem, és nem csak az ágyból, az nem egy idegen, akit néhány órája sikerült felcsípnem.

Akit hiába is keresnék most, az a párom. Ma egy hete utazott el, és miközben bepötyögöm ezeket a keserű sorokat, csak arra tudok gondolni, hogy több mint ezer kilométer választ el minket egymástól. Már megint.

A párom – nevezzük Mihálynak – nagyszerű ember

Humoros, kedves, empatikus, önzetlen. Munkájában szorgalmas, precíz; még több mint tíz év után is odateszi magát, és a kollégáitól is ezt várja el. Számomra keserédes a tudat, hogy mindezek ellenére mégsem léptették elő soha – de ő teszi, amit tennie kell, és sosem csügged.

Ha jobban belegondolok, hihetetlenül inspiráló a puszta létezése (is).

Lassan négy éve adódott számára egy izgalmas lehetőség: itthoni munkáját végezheti külföldön is, rendszeres időközönként – két hét Luxemburgban tartózkodással. Szállását, utazását a cég intézi. Kapva kapott az alkalmon, mivel hiába dolgozunk mindketten, félretenni nemigen sikerült, és a kinti munka pluszpénzzel járt.

Erős, felnőtt nő voltam 

Bevallom, amikor elmeséltem a dolgot az akkori egyik legjobb barátnőmnek, majdnem elsírtam magam. Az alapfelállás az lett, hogy egy hónap itthon, aztán két hét kint – majd megint egy hónap itthon, megint két hét kint.

Sok ismerős mondta fanyar vigyorral, hogy „Ugyan, több időd lesz magadra”, meg hogy „Legalább nem unjátok meg egymást”, de ezek mind olyan emberek voltak, akik kiüresedett, boldogtalan, vagy legalábbis unalmas párkapcsolatokban éltek – én pedig a mai napig odavagyok a páromért, és szeretek vele lenni. Nagyon. És ezért hadd ne szégyelljem magam, és hadd ne kelljen mentegetőznöm – van munkám, vannak álmaim és terveim, folyamatosan rajta vagyok az önmegvalósításon, de

Mihály az életem szerves része, és szeretném, ha ez így is maradna.

Az első két hét pokoli volt nélküle

Dolgoztam, végeztem a házimunkát, vásároltam – egyedül. Barátokkal találkoztam, eljártam bulizni, de este, nap végén mindig egyedül voltam a lakásban. Nem volt kivel megosztanom a legőszintébb, legkendőzetlenebb gondolataimat. Sebaj, gondoltam, majd megszokom ezt is.

És nem… nem szoktam meg azóta sem. Nem tudom megszokni, hogy akivel teljes összhangban vagyok, az időnként, huss, ezer kilométernyire repül tőlem.

Nem tudtam megszokni, hogy egy nehéz munkanap után nem tudom megölelni, és teljesen magamra vagyok utalva ilyenkor. És Murphy törvénye alapján, ami elromolhat, az ilyenkor el is romlik, meg a munka is ilyenkor a legnehezebb, amikor Mihály kint van.

Aztán hazajön, hosszan ölelem, ha lenne rá erőm, örömkönnyeket sírnék

Hozza a jó minőségű olívaolajat, halkonzervet, ruhákat, és mesél. És amit mesél, az is fáj, majdnem annyira, mint a távolléte. Kint ugyanannyi pénzért jobb ételt, jobb alapanyagokat kapni. Kint a buszsofőr meg az áruházi kasszás is tud legalább angolul, és segít az elanyátlanodott külföldinek, nem átveri meg lerázza. Kint a minimálbérből is tisztességesen meg lehet élni.

És őrlődünk mi is a „menni vagy maradni?” brutális dilemmájában. A józan ész azt diktálná, pakoljunk, és már holnap induljunk el, és soha ne nézzünk vissza. A szívünk, lelkünk, hülye érzéseink meg ide kötnek minket.

Ide, ahol pálinkába és szalonnazsírba szokás a bánatot fojtani. Itt születtünk, itt nőttünk fel, „Nekünk a Balaton a Riviéra”, „Budapest, Budapest, te csodás”, János, legyen fent a János-hegyen”… A család, a barátok, a piacok nyüzsgése, a frissen sült lángos illata, a város panorámája a Gellért-hegyről, az ízes káromkodások… mind-mind idekötnek minket. Most még, ki tudja, meddig.

A szívem megszakad, amikor Mihályt búcsúztatom

Látom, ahogy a taxiba pakolja a bőröndjeit, majd elindul a reptér felé… De mindez semmi ahhoz képest, amit akkor érzek, mikor elképzelem, milyen lenne nem itthon lenni. Utánamenni. És kint is maradni. Zötyögök, mondjuk, a 8E buszon, ámulok a belváros mocskos sikkességén, beszívom a polgártársaim hónaljszagát, és mikor a Dunához érünk, már sírni tudnék, hogy

„basszus, miért, ugyan miért kéne itt hagynom ezt a nyamvadt, szmogglóriás várost, amit mégis annyira szeretek”?!

A második hét a legnehezebb

A második hétre mindketten ingerültek leszünk, unjuk a munkát, az életet, a kollégáinkat, a barátaink egy részét is, néha egymást marjuk a telefonban, persze én kezdem a kötekedést, aztán kettőt pislogunk, és kész is van a balhé… Igyekszem az albérletünket is tisztán tartani, meg a növényeket is meglocsolni, ő főz és rengeteget olvas, de tudom, hogy semmi sem köti le igazán. Mert ilyenkor velem is ez a helyzet.

Vannak irigyeink. Akik csak a pénzt látják ebben a történetben, könnyen elfeledkeznek arról, mennyi mindenből kimaradunk azért, hogy talán, egyszer, valamikor legyen majd egy közös lakásunk.

Hétvégi kirándulások, izgalmas kultúrprogramok, fesztiválok, családi összejövetelek… van, aki egy vállrándítással elintézi, hogy már megint nem jött össze, de nekem ez egyre kevésbé megy.

Az ismerőseink az elmúlt években eljegyezték egymást, voltak, akik már az esküvőt is megtartották. Babák születtek, építkezések indultak el és fejeződtek be. Évente egyszer sokan nyaralnak egy nagyot külföldön. Mi hét éve vagyunk együtt. Sosem jártunk kettesben külföldön, egyszer a családommal. Nagyon klassz volt, de hogy mikor lesz megint ilyen, nem tudom. Eljegyzés, esküvő? Tudom, tudom, hülyeség, csak egy darab papír, felesleges és hülyeség – de én szeretném. Valószínűleg sosem fog megvalósulni.

Mert nehéz belátni, de sokszor úgy érzem, hogy egy helyben toporgunk

Gürizünk, húzzuk a mindennapok igáját, amikor Mihály itthon van, minden hétvégét telepakolunk programokkal, meglátogatjuk a családját, aztán az enyémet is, takarítunk, piacra megyünk, összefutunk a haverokkal… és jól elfáradunk.

Persze, mondhatnátok, hogy „mit picsogok itt, sokaknak mennyivel rosszabb, mint nekem, nekünk”. Anyám gyakran rávilágít, hogy amíg megvan kezem-lábam, és akad munkám is, addig nincs nagy gond. Igaza van, de néha azért elkámpicsorodik az ember. Mint például most is.

Ráz a hideg a fáradságtól, nyamvadt egy hét van mögöttem, és nincs kedvem elmenni aludni egyet, mert holnap is üres lesz az az ágy, holnap sem bújhatok oda Mihályhoz, nem fog megmasszírozni vagy hosszasan simogatni senki.

Aztán majd csak elmegy valahogy a hétvége, és kezdődik egy újabb munkahét, újabb nyavalyákkal. Bár Mihály hazajövetele egyre közelebb lesz, és majd csak átlendülök a lélektani holtponton, amin túl újra lesz erőm reménykedni, álmodni, örülni, hálásnak lenni. Csak ne lenne olyan fárasztó ez az egész.

Az írásomnak talán nem sok tanulsága van,

de azért hadd összegezzem, mire inteném az olvasót – soha ne ítélkezzen a külföldre költözők felett. De az itthon maradók felett sem. És azok felett sem, akik valahol a kettő között vannak.

Mindannyiunknak megvan a maga keresztje. Igen, külföldön sincs kolbászból a kerítés, de aki elég elszánt és ügyes, az lehet, hogy hamarabb eléri, amit szeretne, mint Magyarországon – és itthon is meg lehet találni a szépet, a jót, a boldogítót. Próbáljuk megérteni a másikat, gondoljunk bele abba, mi vitte arra az útra, amin elindult.

 Joós Nelli

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ AleksandarNakic