Ahol a gyász virágot hajt: Diána két súlyosan beteg gyerek édesanyjaként álmodta meg a gyógyító kertet

–

Mióta van kertem, egyre természetesebbé és elfogadhatóbbá válik számomra, hogy az emberi lélekben és életben mindig van, ami él, és van, ami meghal: legyenek azok gondolatok, tervek, álmok, személyek vagy helyzetek. Ahogy Clarissa Pinkola Estés írja a Farkasokkal futó asszonyokban, „természetes dolog, hogy a psziché részei elgyengülnek, elfáradnak, elhasználódnak. Ez jó, így kell a pszichének működni, de készenlétben kell mindig tartani az újratöltéshez szükséges energiát. A kert meditációs gyakorlat, annak meglátása, hogy mikor kell valaminek meghalnia. A kertben érzékelhető az érés és az elhalás ideje.” És e meditáció révén talán könnyebben megbarátkozunk az élet-halál ciklusaival, ahogy szintén a szerző írja, „képessé válunk az energiafelvételre és az élet megerősítésére, s megtanulunk félreállni a halál útjából." 

Duraj Diána a Titkos Kert Alapítvány megálmodója jól tudja, mit jelentenek ezek a tapasztalatból fakadó, mélyen bölcs felismerések az élet körforgásáról – arról, hogy minden, ami él, egy napon el is múlik, és hogy a léleknek is szüksége van időről időre elengedésre, pihenésre, majd újraéledésre.

De a kert számára nemcsak a töltekezés és a lélek fejlődésének és gondozásának színtere, hanem egy olyan hely is, ahol másokkal megosztható mindaz a kincs, amit az itt töltött idő és tevékenykedés hoz: a jelen lenni tudás, a felelősségvállalás, a folyamatok szelíd alakítani tudása, vagy akár egy mély gyászfolyamat segítése.

A Titkos Kert története Diána kislánya, Aradi Liliána születésével kezdődött. Liliről hamar kiderült, hogy egy nagyon ritka, súlyos fejlődési rendellenességgel él. Ez a Haberland-szindróma, egy összetett kötőszöveti rendellenesség – agytörzsi és gerincvelői daganattal, szívritmuszavarral, epilepsziával, látóideg-sérüléssel jár. Addig mindössze 25 ilyen esetet regisztráltak világszerte, a genetikus 2 hónapig kereste, míg megtalálta a baj forrását.

A szülőknek letaglózó volt szembesülniük azzal, hogy Lili betegsége élettel össze nem egyeztethető. Háromhetes korában az orvosok közölték, legfeljebb három hete van hátra. „Sokként ért, aztán mégis úgy hozta az élet, hogy még négy és fél évig velünk maradt, vagyis kimondhatjuk, hogy csodaszámba ment az esete. Négy és fél évvel később nem az alapbetegsége, hanem egy orvosi műhiba okozta a halálát” – meséli Diána.

Úgy éltem túl, hogy folyamatosan a kertben voltam

Lili születésével sűrű időszak vette kezdetét.

„Mintha egy plusz életet leéltünk volna. Sok-sok intenzív ellátás, légzésleállások, újraélesztések, agyműtétek. Mégis boldogan tudtunk élni, mert közös vállalásként tekintettünk erre a kihívásra. Hittünk abban, hogy nem véletlenül kerültünk össze mi hárman.”

A család Lili egyéves korában kiköltözött Gyálra, hogy a természet közelében könnyebb legyen elhordozniuk ezt a nehéz történetet. Diána tudatosan alakította ki a kertjét: azt szerette volna, hogy minden évszakban legyenek olyan zugai, amelyek a színeikkel, illataikkal, hangjaikkal táplálják a lelket. Így született meg az ő titkos kertjük, amit Lili négy és fél éves koráig élvezhetett.

Kislánya halála után ennek a kertnek a gondozása segítette át Diánát a gyász legnehezebb szakaszain. Akkor érezte meg igazán, milyen gyógyító erő rejlik a természetben, főleg akkor, ha alkotunk is benne – nemcsak élvezzük, hanem formáljuk is.

„Bár tudtuk, hogy bármelyik pillanatban elmehet, mégis nagyon hirtelen, váratlanul történt. Március 20-a volt, épp indult a tavasz, de hatalmas pelyhekben hullott a hó, és ebből tudtam már kórházban, hogy nem fog visszajönni. A buddhisták úgy tartják, ha olyan lélek távozik a földi világból, aki fontos szerepet vállalt a leszületésével, ott mindig valami természeti furcsaság történik, amikor elmegy. Ő azt tanította nekünk, hogy ajándékként éljünk meg minden napot, hiszen mindig úgy feküdtünk le, hogy nem tudtuk, együtt ébredünk-e” – mondja Diána, majd így folytatja:

„Az első időszakot úgy éltem túl, hogy állandóan a kertben voltam. Apró mozzanatok is sokat jelentettek. Ebből a kertből vittem az első tavaszi virágokat, amelyeket Lilivel együtt hamvasztottak el. Jó érzés volt, hogy van olyan közeg, amiből merítkezek, amihez közös emlékek kötődnek. A tavasz kezdetével indult a gyász, és ez nagyon gyógyító volt, mert azt éreztem, hogy lelkileg nap mint nap táplálkozni tudok a megújuló természetből, és egészséges folyamatként tudom megélni a kislányunktól való elbúcsúzást.”

Diána és párja a világszemléletüknek köszönhetően el tudták fogadni, hogy ez a négy és fél év ajándék volt, de a fizikai hiány gyötrelmes volt. „Januárban nem tudtam annyit lenni a kertben. Az volt a mélypont. Agyban el tudtam fogadni, ami történt, de elmondhatatlanul fájt, hogy a gyerekemet nem tarthatom a kezemben, és nem gondoskodhatok róla. Végül egy álom lendített át a krízisen. Nagylányként, 16 évesen láttam Lilit, aki szenvedett attól, hogy beteg, és azt mondta, nem szeretne orvosokhoz járni. Megpusziltuk egymást, és mikor felébredtem, mintha minden fájdalmat kiemeltek volna a szívemből. Az álom szembesített azzal, hogy nem lett volna jó neki, ha ilyen állapotban nő fel. Felismertem, hogy egyébként is van egy pont, amikor elengedjük a fizikai kapcsolódást a gyermekünkkel. Nekem ez korán jött el, de ez volt az ára, hogy sose tapasztalhassuk meg, hogy azért szenved, mert beteg.”

Újrakezdés, új veszteség

Lili halála után két évvel megszületett második kislányuk, Emili.

„Pontosan Lili halálának második évfordulóján vittük haza, ami így ünnep is lett, újrakezdés. Kezdetben egészségesnek hittünk. Hamar kiderült azonban, hogy ő is tartósan beteg” – folytatja a történetet Diána.

Emilinek a mai napig nincs diagnózisa, de mind értelmileg, mind mozgásában érintett, és ez nagyban meghatározta azt, hogy a fókusz Diána nagy álmáról, egy közösségi gyógyító kert létrehozásáról átkerült oda, hogy nap mint nap a lány életéért küzdjenek. „Innentől minden napunk arról szólt, hogy az életminőségét javítsuk, és ne érezzük azt, hogy bármilyen lehetőséget kihagytunk. Azt gondolná az ember, hogy nem tud nehezebb időszak jönni annál, mint amikor az egyetlen gyermekét elveszíti, ám ezt Emilinek sikerült felülmúlnia: másfél évvel ezelőtt, hirtelen, nagyon komoly gerincvelői fájdalmai lettek.”

A család az ország legjobb idegsebészeit, gerincspecialistáit kereste meg, de nem sikerült diagnosztizálni a problémát, míg végül egy vietnámi neurológus professzor egy kezeléssel megszüntette azt a folyamatos 24 órás fájdalmat, amit másfél évig semmilyen módon nem tudtak csillapítani.

„Emilivel ebben az időszakban kizárólag mentővel tudtunk kimozdulni vizsgálatokra – a fájdalmai annyira erősek voltak, hogy gyakorlatilag be voltunk zárva. Pedig korábban önállóan, stabilan ült, kúszva bejárta a lakást. Néha egy-egy jobb napon mégis összeszedte minden erejét, és elkúszott az ajtóig. Megállt a küszöbnél, felnézett, amikor a napfény besütött a nyitott ajtón, és belesóhajtott a levegőbe. Látszott rajta, mennyit jelentett neki ez az apró kapcsolódás is a természethez. Volt, hogy hónapokig csak arra volt lehetőség, hogy kitárjuk az ablakot, és együtt hallgassuk a madarakat.”

Bennünk is ciklusok zajlanak

Dianának gyerekkora óta dédelgetett álma volt egy titkos kert, ahol mások is gyógyulhatnak. Egy álom inspirálta, és csak később derült ki, hogy az itthon akkor még teljesen ismeretlen fogalom, a kertterápia valódi módszertan is – sőt, Amerikában már külön szakma, és rég diplomát lehet szerezni a kertterapeuta képzésen.

Néhány anyuka összefogott, és megteremtették a kert létrehozásának jogi alapjait. Bár az eredeti elképzelés, hogy egy gyógyító kert jöjjön létre, egyelőre még nem valósult meg, aktív kapcsolatokat építettek ki több civil szervezettel. Például fogyatékkal élő gyermekek otthonában készítettek magaságyásokat, virágoskertet, és növényvásárt is szerveztek.

Az egyik fontos partnerük a Waldorf-szemléletű Farm-alapú Nevelésért Egyesület volt, amelynél különféle kihívással küzdő gyerekek fejlődését támogatták a természet közelségével. Mivel pedagógiai szemlélete szinkronban volt a gyógyító kertek üzenetével, Diána bekapcsolódott a programba.

Hat évet töltöttek vadregényes, tanyasi környezetben, a várostól szinte teljesen elszakadva. Diána megtapasztalta, milyen támogató hatása van a mindennapi természetkapcsolódásnak a gyerekek fejlődésére. Édesanyaként különösen megható volt számára látni, mennyit jelent ez halmozottan sérült gyerekének, ugyanakkor Emili támogatójaként az iskolában azt is átélte, hogyan segít ez a közeg a többi gyereknek fejlődni. Az élmény megerősítette abban, hogy ez az út a jövő, hiszen azok a gyerekek, akik komoly nehézségekkel küzdenek, napról napra gyógyultak attól, hogy a kertben lehettek – akár esőben, hóban vagy fagyban is.

A természetben zajló folyamatok napi szintű megtapasztalása biztonságot adott nekik – ez a biztonság pedig alapvető fontosságú abban, hogy milyen emberré válnak majd, és hogyan viszonyulnak később a környezetükhöz.

„Észrevenni, amikor a természetben változás kezdődik, hogy egy új időszak köszönt ránk, hogy számtalan élőlény fáradozik a változásért. Figyelni az aktívabb szakaszokra és az elcsendesedés idejére. Gondoskodni arról, hogy mindig legyen víz a madaraknak, vagy hogy a téli hidegben legyen fa a tűzhelyben – ezek a mindennapi, visszatérő ritmusok kapaszkodót adtak a gyerekeknek, hogy túljussanak kihívásaikon.

Rájöttek arra is, hogy bennük is ciklusok zajlanak: vannak erősebb és gyengébb napok, vannak pillanatok, amikor van kedvük cselekedni, máskor nincs. Ez teljesen természetes, és nem jelenti azt, hogy jobb vagy rosszabb valaki a másiknál. Egyszerűen ilyen ciklikus természetű az ember is” – mondja Diána.

Kiemeli: Olyan gyerekekről beszélünk, akik számára korábban nehéz volt egy adott tevékenységben kitartani. Ám idővel eljutottak odáig, hogy igényt éreztek arra, hogy a kert egy kis szegletét magukénak tudják, és gondozzák. A közoktatásban is az lenne a követendő út, ha a gyerekek minél többet kapcsolódhatnának egy ilyen természetközeli, támogató környezethez.

Gyógyító közeg, ahol újra lehet kapcsolódni az élethez

Az elmúlt húsz év Diána és a párja számára a folyamatos elengedés gyakorlása volt. Mint mondja, ebben megedződtek a párjával – úgy élnek, hogy lelkileg arra is készen álljanak, hogy talán Emili is előbb távozik, mint ahogy számítottak rá.

Diána szerint bár vannak dolgok, amelyek mélyen fájnak, ezek mégis lehetőséget adnak arra, hogy formálódjunk, megerősödjünk, táplálkozzunk belőlük. A szenvedés különös módon lehetőséget teremt arra is, hogy a környezet együttérzést, irgalmat gyakoroljon.

„Emili megtanított minket arra, hogy a legnehezebb pillanatokban is lehet nevetni. Tudtam, milyen kis bohóckodással tudom elérni, hogy még a legkilátástalanabb helyzetben is felszabadultan kacagjunk – és ez sokszor erősebb fájdalomcsillapító volt bárminél.”

Mit jelent számodra a kert? – kérdezem végül.

„Egy olyan léleknek, akinek minden kimozdulás komoly szervezést, gyógyszerezést és gyakran hosszú kórházi időszakokat jelent, rengeteget számít, hogy mi várja őt, amikor végre hazaérkezik. A kert ilyenkor gyógyító közeg, ahol újra lehet kapcsolódni az élethez – válaszolja. –  Hogy nekem mit jelent? Amikor kertészkedem, gondolat nélküli állapotba kerülök – nem kell leülnöm meditálni, egyszerűen elmerülök a teendőkben. A kertnek szüksége van rám, és ez felelősséget ad: ha nem gondozom, elvadul, elhanyagolt lesz. Ha már megszelídítettük, akkor tennünk kell érte – locsolni, metszeni, jelen lenni. Mindez úgy történik, hogy közben egy békés, harmonikus közegben vagyok, amely észrevétlenül hat a lelkemre is.”

Diána azt vallja, minden kert terápiás kertté válik, ha elkezdünk benne dolgozni. „A gondozás, a figyelem, az átalakítás gyógyító erejű. Néha kicsit meg kell csúfítani valamit – metszeni, levágni, elengedni –, hogy aztán még szebben születhessen újjá. Ezek nehéz döntések, és mégis az élet rendjéhez tartoznak. Eleinte tragédiaként éltem meg minden hervadást a kertben: miért barnul, miért hullik, miért támadja meg valami? Aztán jött egy pont, amikor azt tudtam mondani: rendben van. El tudtam engedni, ha pusztulnia kell. Aztán jön a szél, jön az eső, és mindent megtisztít. A természet így tanít, ha odafigyelünk. A kertben a pusztulás sosem végleges. Sosem veszítünk el úgy valamit, hogy ne maradna utána valami ajándék – csak rajtunk múlik, észrevesszük-e.”

Bánosi Eszter