„Nem akarom azt gondolni: csak a színészetre vagyok alkalmas” – Interjú Rujder Viviennel

–

Kurucz Adrienn/WMN: Vivien vagy Vivi? 

Rujder Vivien: Mindkettőre hallgatok. 

K. A./WMN: De a szíved mélyén hogyan szereted, ha szólítanak?

R. V.: A Vivien kicsit talán hivatalos. Van méltósága, de a lelkemhez közelebb áll a Vivi. Az közvetlen. Gyerekkoromban anyukám csak akkor hívott Viviennek, ha valami rossz fát tettem a tűzre. De most már kezdem elengedni ezt a régi berögződést, és egyre inkább szeretem a nevem mindkét formáját. Egyébként azért lettem Vivien, mert anyu nem akarta, hogy becézzenek. Aztán bejött a nagyim a kórházba, és rögtön úgy nyitott: „Vivuska!” 

K. A./WMN: És a Rujder vezetéknévvel milyen a viszonyod? 

R. V.: Először az jut eszembe, kitől kaptam. És büszkeség tölt el. Aztán beugrik, milyen keveset tudunk a felmenőkről. Ha valaki Magyarországon Rujder, az szinte biztos, hogy rokon, olyan ritka név, de így sem egyszerű feltérképezni a családfát. Amit találtunk, az is elég rejtélyes: éltek Rujderek Szlovákiában, de eltűntek a háború alatt. A dédnagypapám fellelt önéletrajzában sok a kamu elem, azzal nem jutunk előbbre. Ő Mosonmagyaróváron volt polgármester, de nem sok valódi információt tudunk róla, mert a nagyapám, aki nagyon késői gyereke volt, sem ismerte igazából. Egy portré maradt róla meg néhány kitüntetés. A rokonok meg szétszóródtak.

K. A./WMN: Ijesztő kinyitni az ajtót, kutakodni a múltban?  

R. V.: Kicsit igen. Egy srác egyszer rámírt Prága mellől, azt mesélte, az ő Rujder nevű nagypapája Magyarországról menekült el sárga csillaggal. Valószínűleg nem vagyunk rokonok, de semmi biztosat nem tudunk egyelőre. Csak egy családi legenda maradt ránk, miszerint Hollandiából érkezett ide valamelyik ősünk kereskedés céljából. Gyanítom, nem igaz.   

K. A./WMN: Rajkán laktatok kisgyerekkorodban a családoddal. Milyen volt egy olyan községben élni, amely három ország határán fekszik?

R. V.: Arra emlékszem, hogy mindig zúgtak a kamionok, a redőny meg rezgett, és én olyan jól tudtam aludni ebben a zajban… Egy panelben laktunk a főút mentén. Apa vám- és pénzügyőrként ott kapott szolgálati lakást. Határmenti lét volt ez: Kofola Szlovákiából, nagybevásárlás is odaát, mert olcsóbb. Pozsony és Bécs is közelebb volt, mint Budapest. Ma az amúgy Mosonmagyaróváron élő anyukám és a nővérem is Ausztriában dolgozik, az átslisszanás teljesen megszokott.

K. A./WMN: A fővárosba 18 évesen költöztél, amikor felvettek a Színművészetire. Megviselt a változás? Egy összetartó, szeretetteli családból érkezel, nem lehetett könnyű elszakadni – jól gondolom?  

R. V.: Engem beszippantott a főiskola. Inkább anyukámat viselte meg, hogy elköltöztem, különösen azért, mert ritkán tudtam csak hazamenni, hétvégente is a feladatainkon dolgoztunk.

Egyszer küldtem neki egy képet egy rántottáról, amit a kollégiumban sütöttünk a hatodikon. Sírva fakadt, hogy náluk húsleves van, én meg rántottát eszem. Amúgy mindig hoztak fagyasztott ételeket, hogy mindig tudjak enni egy kis hazait. 

K. A./WMN: Hogyan viselik a szüleid azt, hogy híres ember lettél?

R. V.: Élik, büszkék a sikereimre, meg-megállítják őket az utcán Óváron, gratulálnak nekik. Most már megnyugodtak, de eleinte nagyon féltettek, mert tudják, mennyire érzékeny vagyok. Régebben, ha valaki csak felemelte a hangját, már elsírtam magam. Amikor először olvastam rosszindulatú kommenteket, hívtam apát, aki egyébként semmilyen közösségi platformon sincsen jelen. Panaszkodtam neki, hogy cikiznek a nagy orrom miatt. Elviccelte persze, hogy nézzek már rá az ő orrára és anyáéra is. Mitől is lenne pisze az orrom! Nevettünk. Anyát jobban megviselték a beszólások. Kértem, hogy ne menjen bele meddő vitákba. Aztán azt is kértem, ha olvas gonoszságokat, ne ossza meg velem. 

A kezdeti bizonytalanság és féltés után most úgy látják a szüleim, hogy megtaláltam a szakmában a helyemet, és mivel nagyon szeretem is, amit csinálok, ha én keseredek el valamiért, vagy egyszerűen csak elfáradok, akkor ők nyugtatnak, intenek türelemre.

K. A./WMN: Egy premier kapcsán kinek a véleménye számít leginkább?

R. V.: A szüleimé. Mert ők nem „szakmáznak”, ők azt mondják, amit gondolnak, éreznek. A páromé is fontos, és Waskovics Andié, aki osztálytársam volt az egyetemen, és a legjobb barátnőm. Hasonló a szemünk, az ízlésünk, és bátran mondunk kritikát is, nemcsak dicséretet. Neki hiszek.

K. A./WMN: Pár nappal vagyunk a nagysikerű Csinibaba Táncdalfesztivál után, amelyen te is felléptél. Fura lesz a kérdés ezek után talán: szeretsz énekelni?

R. V.: Sokáig nem mertem. A nővérem gyerekkoromban mindig azt mondta: Jaj, Vivi ezt ne, jobban jár mindenki, ha csendben maradsz! Azóta persze sajnálja, hogy leintett, és megkövet, sőt, már azt is állítja: szép hangom van. Mindenesetre az egyetemen sem mertem énekelni sokáig. Azt éreztem, én ehhez nem értek. És nem szeretek olyan dologgal kiállni mások elé, ami nem megy jól. Én voltam majdnem az egyetlen az osztályban, aki semmilyen hangszeren sem játszott.

Szóval elég nagy hátrányból indultam ezen a téren, de aztán megtört valahogy a jég. Igaz, Flohr Marcsi énektanárnőnek egy évébe került, mire kikönyörögte belőlem a Süss fel napot. (nevet)

Az idei Táncdalfesztiválon valahogy jobban passzoltak a hangszínemhez a dalok, mint mondjuk tavaly, de hangsúlyozom, én ezt a műfajt még mindig csak tanulom. De már nem féltem annyira, tudtam élvezni az éneklést, bátrabb voltam. Nem feszültem be, ezért tudtam nyitni, nézni a közönséget, figyelni a kollégákra, összemosolyogni.

K. A./WMN: Eredetileg táncosnak készültél. Ha most lenne itt egy hívogató, üres színpad, és bármit bármilyen műfajban előadhatnál bemutatkozásképpen, akkor szöveget mondanál, táncolnál vagy énekelnél?

R. V.: Beszélgetni kezdenék a közönséggel. Valószínű felhívnám őket a színpadra. Ne legyek ott magam. Nekem fontos a kapcsolódás, az együttlét, a csapat. Egyelőre nehezen képzelem el magam egy monodrámában. Ha meg kellene mutatnom, ki vagyok, táncolnék. A testem korlátoz már, nem olyan, mint régen, de a bugi menne. Megy. Szeretek táncolni a párommal, bulikban vagy otthon, takarítás közben is akár.

K. A./WMN: Fejezd be kérlek a mondatot: Nekem a színpad…

R. V.: … fény. Kívül és belül is.

K. A./WMN: Biztonsági zóna vagy küzdőtér?

R. V.: Biztonságos hely. Ha bemész a színházba, pontosan tudod, mi fog történni héttől tízig. Ami napközben nyomaszt, az nincs ott, nincs vele dolgod. És ezért egyfajta meditatív állapotba kerülsz, ami tisztító erejű. Persze azért nem mindig kiszámíthatók a dolgok előre ott sem. Tegnap például a Pekingi őszt játszottuk, és kiderült, a zongorista nem tud jönni. Na már most a darabban ő adja a zenei jeleket, mi, színészek reagálunk. Mégis működött az előadás. A fejünkben ugyanis szólt a zene. A nézőknek lehet, hogy furcsa volt, de mi tartottuk a ritmust. Igaz, az első jelenetet végigröhögtem azon, ahogy Vizi Dávid improvizált. A humor mentette meg a helyzetet.  

K. A./WMN: „A színpad fény.” És a kamera…?

R. V.: … szerelem. Az egész forgatás varázslat: a stáb valamennyi tagjának munkája, a folyamat, az, ahogy összeáll minden a végén.

K. A./WMN: Hunyadi, Véletlenül írtam egy könyvet: 2025 csillagszórókkal kezdődött számodra. Hogy vagy te ezzel? Boldoggá és önfeledtté tesz a siker, vagy elbizonytalanít, hogy akkor most ezt a szintet kellene überelni vagy tartani legalább? 

R. V.: Hála és félelem váltakozik. Félek néha, hogy mi van, ha ennyi volt, ha ez a kávé egyszer csak lefő. Miközben azt is mondom magamnak: ha ez volt a minden, akkor már ezzel is boldog lehetek. De most úgy tűnik, van tovább. Úgy volt, hogy lesz egy szabad augusztusom, aztán jött a telefon: forgatunk. Örömmel megyek, mert ismét kiváló emberekkel sodor össze az élet, és nagyon tetszik a történet. Emellett próbálunk is a színházban, kezdek évad elején, szóval picit össze fog csúszni a két feladat, de csináltam már ilyet, megoldom.   

K. A./WMN: Fát lehet vágni a hátadon?

R. V.: Igen. Rossz értelemben is. Nem szólok, ha már kettétört a gerincem.

K. A./WMN: Nyomod a gázt akkor is, amikor már lassítani kellene?

R. V.: Igen, és általában egyszer csak elesek, vagy elájulok, vagy eltörik valamim, és akkor kénytelen vagyok megállni.

K. A./WMN: Van egy combos, régi közhely, miszerint az igazi művészet szenvedésből születik. Mit gondolsz erről?

R. V.: Sok múlik a művész személyiségén, de alapvetően nem hiszem, hogy a szenvedésnek szükségszerűnek kell lennie. Magyarországon még talán jobban tartja magát ez a hit, de például brit vagy amerikai színészeknél már egyáltalán nem ez a meghatározó hozzáállás. Nyilván akadnak kivételek, de közben egyre többeket elér a mentális egészség fontossága is. Figyelni a fizikumunkra, a lelkünkre. A mindfulness, az önismeret, az egyensúly keresése már hozzánk is eljutott. És nem elvárás, hogy belehaljunk egy szerepbe. Az más kérdés, hogy rengeteget dolgozunk, és nem mindig úgy, hogy az anyagilag is megérje. Sok színész gondolja úgy, hogy a hivatásunk még mindig egy drága hobbi. 

K. A./WMN: Ha már a mentális terheknél vagyunk: 2025 azt is hozta számodra, hogy már nem tudsz – legalábbis Magyarországon – láthatatlanná válni. 

R. V.: Igen, a Hunyadi óta érzem, hogy néznek az emberek az utcán. Lefotóznak, néha utólag be is vallják. Zavarba jövök ettől. Főként az fura, hogy feltételezik, ismernek. Egy ideig jólestek az interjúk, de most már sok vagyok, azt érzem néha. Hallom a szakmában is néha ennek a visszhangját. Hogy van, aki úgy gondolja, mindig én vagyok az, akit hívnak. Nagyon sok jófejséget és fontos beszélgetéseket is hozott nekem az elmúlt időszak, de azért érzékelek olyasmiket is, amiktől visszabújok a csigaházamba, hogy akkor én nem zavarok inkább.

K. A./WMN: A színházi közegedet is befolyásolja a bulvárcirkusz?

R. V.: Nem. A Katonában nem pozícionálnak máshová a szereplésektől. És én sem vágyom más helyre. Nem akarok kiváltságos lenni. Csak dolgozni.

K. A./WMN: El tudod képzelni, hogy életed egy pontján majd úgy gondolod: valami mást csinálnál ezután, lennél valaki más?

R. V.: Nem idegen tőlem a gondolat. Most nem látok ki az életemből, de ha jön valami, ami nagyon más, de vonzó, lehet, hogy kipróbálom. Mert nem akarom azt gondolni: csak a színészetre vagyok alkalmas. Szeretem például nézni a virágboltosokat. Tetszik a szakmájuk, el tudnám képzelni magam egy ilyen üzletben. De régi álmom egy reggeliző is. Persze ez csak a fantázia játéka, eszemben sincs váltani. Ami viszont nagyon is foglalkoztat, és hiányzik, az az utazás. Nincs rá igazából elég időm, módom. Pedig nekem az utazás levegővétel. Az tölt, ha elmegyek valahová, ha látom a világot, ha szagolom a sós tengert, ha nézem az osztrák hegyeket, a bármit. Ez a töltődés kell, hogy adni tudjak magamból. Estéről estére, forgatásról forgatásra. Hogy balanszba kerüljek. 

Kurucz Adrienn