Süle Kati: Nem fogom feladni önmagam – közel hetvenévesen sem

–

Filákovity Radojka/WMN: A nők bizonyos kor felett szinte láthatatlanná válnak a társadalomban, egy idő után pedig mintha ők is lemondanának magukról. Te viszont közel 70 évesen is önazonos tudtál maradni, a mai napig nem lehet nem észrevenni, ha belépsz egy terembe. Mi a titok?

Süle Kati: Ötven-hatvan között voltam, amikor egyre több barátnőm részéről kezdtem el hallani, hogy mintha megszűntek volna láthatónak lenni a munkahelyükön, a férfiak számára. Hogy már a gyerekeik, szüleik látókörében sem úgy vannak benne, mint korábban. A nyugdíjba vonulás sokak számára trauma – nem tudnak mit kezdeni magukkal utána, mintha megállna az élet. És igen, egy idő után, talán mindezek hatására, ők is lemondanak saját magukról.

Az, hogy én merek más lenni, különbözni, már gyerekkorom óta a személyiségem része. Az idő múlásához is inkább megkönnyebbüléssel állok: jó érzés ugyanis, ha az ember már bizonyos dolgokon túl van, bizonyos terheket maga mögött hagyott, lerakott.

F. R./WMN: Ehhez azért jókora önismeret is kell.

S. K.: Ezt nem vitatom. Viszont az önismereti útnak jó esetben nem 65 fölött kellene elkezdődnie. Persze sosem késő, de ha az ember hamarabb elmélyedne benne és az önismerettel szert tenne az önszeretetre is, könnyebben viselné a változásokat. Az öregedésben sokan csak a rosszat látják – erre erősít rá a mai szépség- és fiatalságkultusz is –, én viszont arra törekszem, hogy megéljem az örömet is benne.

Örülök, hogy élek, hogy vannak ráncaim, hogy az unokáimnak olyannak tudom megmutatni magam, amilyen valójában vagyok, és nem egy olyan Katit látnak, aki mindenáron azon igyekszik, hogy kisimítsa a ráncait.

Valódi csapda nőknek és férfiaknak egyaránt, hogy a társadalom ma olyat vár el tőlük, ami teljesen természetellenes: nem öregedni ugyanis nem természetes.

F. R./WMN: Nem lehet, hogy amiatt is van egyfajta bénultság az idősödő nőkben, mert sokan annyira eggyé válnak a szerepeikkel – anyaként, nagymamaként –, hogy azt is elfelejtik, kik ők nélküle? Ki vagyok én és mire vágyom valójában, ha nem valakinek a felesége, édesanyja, nagyanyja vagy esetleg munkatársa, beosztottja vagyok?

S. K.: Ezt a saját életemben is tapasztaltam a változókor során. Egy párkapcsolati probléma rávilágított: a társadalom a férfiak másodvirágzását természetesnek tekinti, a nőkkel azonban más a helyzet. De miért ne változhatnánk, miért ne élhetnénk meg másodvirágzást mi is? És miért ne fordíthatnánk nagyobb figyelmet a saját vágyainkra? Miért kell belesüllyedni egy sztereotípiába: az idősödő, a társadalom számára és a saját életében is lassan láthatatlanná váló nő sztereotípiájába?

Én akkor, a változókor során kezdtem el igazából kinyílni. De nem a férjem miatt, hanem azért, hogy megmutassam a külvilágnak, hogy én is vagyok, létezem.

És igazából akkor kezdett el az öltözködésem is átalakulni. Elkezdtem érdekesebb ruhadarabokat hordani, aminek hatására egyre inkább felfigyeltek rám. Ez viszont nem következett volna be, ha nem látszott volna az is kívülről, hogy rendben vagyok magammal, hogy egyben vagyok testileg és lelkileg. Ahhoz, hogy ide megérkezzen az ember, el kell fogadni, hogy mindig minden változik.

F. R./WMN: Gyerekkorod óta ismerős a változás, hogy minden mozgásban van. Hogyan formálta a személyiségedet?

S. K.: Sokat költözködtünk a szüleim munkája miatt, anyukám közgazdász volt, édesapám diplomata. És bár nagyon nehéz volt mindig hátrahagyni a barátokat és azt a környezetet, amit már megszoktam, megtanultam alkalmazkodni. Nem tudom, hogy ez jó vagy nem, mert mindenki a saját élettörténetével van kapcsolatban, de bennem ez olyan lelki rugalmasságot alakított ki, ami az életemben sok helyzetre, kapcsolatra, például a párkapcsolatomra is hatással volt.

A férjem munkája miatt is sokat kellett költözködnünk, és mindig én voltam az, aki lemondott a saját igényeiről. Amikor viszont megkínálták egy külföldi lehetőséggel – addigra a gyerekek már kirepültek –, úgy döntöttem, maradok. Azt az utat választom, amit ezúttal én szeretnék. Így sokáig távkapcsolatban éltünk.

F. R./WMN: Mi kell egy ilyen döntéshez?

S. K.: A mély bizalom mindig fontos szerepet játszott az életemben. De ez alatt azt is értem, hogy magunkban, a képességeinkben is bízni kell.

Mindig is vágytam rá például, hogy a művészetek területén alkossak valamit, aztán rájöttem, hogy mennyire sokat tudok adni azzal, ha nőknek segítek, hogy a mindenkori vizuális képükben erősítsem meg az önbizalmukat.

Közel hetvenévesen aztán eljutottam oda, hogy számomra az igazi cél, hogy megadjam azt a bátorságot, erőt nekik, ami ahhoz kell, hogy meglássák magukban a szépet, amit érdemes kiemelni, amire rá lehet erősíteni. Mert mindenkiben van szépség. Ezzel azonban a legtöbben nincsenek tisztában, csak a negatívumokra koncentrálnak.

F. R./WMN: És ez a negatív énkép a megjelenésükön is nyomot hagy.

S. K.: A nők jó része itthon nem mer úgy öltözni, ahogy szeretne. Már gyerekkorától sem – akkor a szülők tiltják le róla, ők korlátozzák. Emiatt nekem is elég sok konfliktusom is volt annak idején az édesanyámmal, aki inkább arra törekedett, hogy beolvadjon. Nem akart kitűnni, így nehezen viselte, hogy én viszont kitűnök.

A gyerekeknek még könnyű letörni az önbizalmát – sok, a kinézetünkkel kapcsolatos mondat egészen felnőttkorig is elkísérhet és megbéníthat. Nagyon ellen kell tartani, hogy ez ne sikerüljön, hogy ne öljék ki belőlünk az énünknek azt a részét, amelynek köszönhetően merünk másnak lenni: kísérletezőnek, önazonosnak, bátornak.

De ez sok házasságban is folytatódik, vannak, akik abba is beleszólnak, hogy a feleségük milyen ruhát viseljen. A nők egy része enged a nyomásnak, igazodik, feladja magát, holott egyedül ő tudná, hogy azt a testet – és lelket –, amivel rendelkezik, hogyan lehetne minden alkalommal önazonosan felöltöztetni.

F. R./WMN: Te mindig ennyire tisztán láttad magad, mint most?

S. K.: Nem volt ez mindig így, nem voltam mindig ilyen. A korral erősödött bennem egyre inkább az érzés, hogy már nem érdekel, ki mit gondol vagy mond rólam, hogyan ítél meg. Nőként azonban nehéz eljutni oda, hogy ne érezzük magunkat presszionálva, gúzsba kötve a társadalmi, politikai, szociális elvárások által, amik ránk nehezednek – és amik nem csak az öltözködésünkre hatnak.

Én mindig rebellis voltam: ha a ’20-as, ’30-as években éltem volna, szoknya helyett biztos nadrágot hordtam volna. Soha senkinek nem hagytam, hogy megmondja: valamit hordhatok vagy valamit nem. Hogy ez vagy az nekem nem való, nem illik.

De ma már stílusról sem beszélhetünk. A stílus te vagy. A szabadság manapság óriási, bármit fel lehet venni és bármivel kombinálni színekben, formákban, anyagokban. Mi itt, Európában nem vagyunk megkötve, így minden adott lehetne, hogy tényleg a saját szabadságunk kivetülése legyen az öltözködésünk. Itthon azonban ez még mindig nincs jelen eléggé.

Még mindig túl konzervatívak vagyunk, azon szorongunk, mit gondolnak majd rólunk mások, mit illik és mit nem. De tényleg van ilyen, hogy valamit nem illik?

Én az egyediséget, a különlegeset kerestem mindig. Már fiatalon rajongtam a vintage darabokért, az apukám kabátját hordtam, régiségpiacokra jártam, ahol SZTK szemüvegkereteket turkáltam. És mindig azt vallottam: nem a szimmetria a szép, nem az az izgalmas – épp ellenkezőleg. A szépség az aszimmetriában rejlik.

F. R./WMN: A jó, izgalmas megjelenés mindenképp pénz kérdése?

S. K.: Sokszor megkapom, hogy ahhoz, hogy én különlegesen öltözködjek, pénz is kell. És sokaknak nyugdíjasként magukat is nehéz fenntartani a mindennapokban – nemhogy utazni, színházba, moziba járni, ruházkodni.

Én a saját gardróbomat is egy gazdasági egységként kezelem: ugyanúgy átgondolom, mit veszek meg, mennyiért, és az adott darabot hogyan tudom beilleszteni a ruhatáramba. Amit az ember csak egyszer hord, az pénzkidobás. Az átgondoltan felépített, funkcionális, jó gardrób egyes darabjai némi átalakítással akár egy életen keresztül is elkísérhetnek.

Ehhez azonban tudni kell azt is, mi az, ami jól áll, és önazonos velünk.

De minél inkább lefaragjuk a művészeti oktatást az iskolákban, annál kevesebben fognak érteni a szépséghez, az arányokhoz – amiről egyébként az öltözködés is szól. Ha ismerjük az arányrendszereket, tudni fogjuk, hogyan találjuk meg öltözködésben a testünkhöz illő, optikailag jó arányokat.

Amikor gardróbrendezést végzek egy-egy kliensnél, sokszor semmi mást nem csinálok, csak megkérem, hogy vegye fel a ruháit, és az arányokon változtatok. Nincs két egyforma test, mindenki más, mindenkinek máshol vannak az arányai. Ha bemegyünk egy fast fashion üzletbe, nem minden esetben fogunk a saját arányainkra megfelelő ruhát találni. Ha azt érezzük, hogy felvéve valami nem stimmel, akkor nagy eséllyel lehet arról szó, hogy az adott darab más testarányokra van szabva.

Ez pedig a színekre is igaz. Nem kell minden színt hordanunk, mert nem minden áll jól. Nagyon sok nő hord élénk, erős színeket, amik leugranak róluk – nem is látom, ki van alatta, mert az adott szín leuralja teljesen, ahelyett, hogy megpróbálkozna tört árnyalatokkal.

F. R./WMN: Olyan pályautat is mutatsz a történeteddel, ami nem kell, hogy véget érjen a nyugdíjas évekkel. A mai napig iszonyúan aktív vagy, teljes erőbedobással dolgozol, tanítasz. Hogyan viszonyulsz a nagymamaszerephez – ami a társadalomban ugyanolyan erősen van körberajzolva, mint az anyaszerep?

S. K.: Négy unokám van, közülük kettő itt él, Budapesten, kettőt viszont ritkán látok, mert külföldön vannak – de nem érzem magam klasszikus nagymamának.

Sok nő, amikor nyugdíjba megy, folytatja azt a szolgálatot, ami a munkával kezdődik, majd a házassággal és családalapítással folytatódik, és így sosem ér véget. De hol vagyunk mi az egész történetben: a saját történetünkben? Hol vannak a mi igényeink, vágyaink?

Az önismeret része az is, hogy tudjuk, kik vagyunk, mit szeretnénk, nekünk mi a jó. És én ameddig tudok, dolgozni szeretnék. Nagyon szívesen látom bármikor az unokáimat, ha itthon vagyok, de nekem is megvannak a saját feladataim és az idő, amit magamra szeretnék szánni. És ezekből több van, mint abból, amikor a gyerekek nálam vannak. Persze mindannyian mások vagyunk, más a fontos számunkra. De én úgy döntöttem, közel hetvenévesen már nem fogom feladni magam.

Filákovity Radojka