A kutyája glutént szagol és szociális falakat bont le – Sziklai Bengyel Nóra tréner története

–

Kutya nélkül nincs élet

Sziklai Bengyel Nóra hivatalos titulusa többek között: terápiás kutya felvezető. Azaz a kutyáival terápiás vizsgát tett, ami által jogosult arra, hogy szakember jelenlétében különböző intézményekben terápiás foglalkozásokat tartson a kutyájával. Ha például egy iskolában szeretne valaki állatasszisztált foglalkozást tartani, akkor az ottani tanárral együtt Nóra egy programot kialakítva vesz részt az erre dedikált órán. De ugyanilyet lehet kórházban, óvodában, idősek otthonában is szervezni.

Nóra egészen kicsi gyerekkorától fogva nagy kutyarajongó volt, később sokat járt kutyaiskolákba, különféle tréningekre is. „A kutyák mindig is az életem részei voltak” – mondja. Ez a szenvedélye azután tudott szintet lépni, hogy egy rendezvényen megismerkedett egy magyarországi segítőkutyákat kiképző egyesület szakemberével, aki rábeszélte: csatlakozzon a munkájukhoz. Ez tizenkét éve volt, a többi pedig: történelem.

Risza, az óriásuszkár beriszál a családba

Miközben Nóra elkezdte megtanulni a kutyázás új irányát, megszületett a kisfia is, akinél eleinte annyit vettek észre, hogy nem úgy fejlődik, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Arról viszont akkor fogalmuk sem volt, hogy ennek a hátterében autizmus áll. 

„Az autizmus diagnózist nem egyszerű megkapni, ez egy hosszas folyamat, sok vizsgálatból áll. Mire megszereztük, addigra én az egyesületi élet része voltam, úgyhogy megkaptuk az első segítő kutyánkat, Riszát.” 

Hogy tudja a kutya segíteni az autista gyereket?

„Ami nagyon fontos: minden autista ember máshol helyezkedik el a spektrumon, és más problémákkal kell megküzdenie a családnak is. Nincs tehát általános szabály arra, hogyan és mit segít valakinek a kutya” – magyarázza Nóra. A fia, Domos két éves volt, amikor megérkezett melléjük Risza, aki végigkísérte a kisfiú egész gyerekkorát úgy, hogy minden életszakaszban más és más segítséget tudott jelenteni. 

„A legnagyobb támogatást a fiam kettőtől öt éves koráig nyújtotta, akkor volt a legnehezebb ezekkel az autisztikus tünetekkel boldogulni.”

Domos két éves korában még nem beszélt annak ellenére, hogy rengeteg fejlesztésre jártak vele. „Aztán megérkezett a kutya, bejött a lakásba, és a kisfiam már az első öt percben megpróbálta kimondani a nevét. Innentől kezdtünk el egy gyógypedagógus által összeírt kutyás játékokat játszani.” 

Nyilvánvaló volt, hogy Domost a kutya motiválta. Ő mozgatta ki a kisfiút később is egy csomó olyan helyzetből, amiben máskülönben benneragadt volna. Ilyen volt például az, hogy a játszótéren, ha vele volt a kutyája is, beengedte maga mellé a többi gyereket is a kis házikókba, ahol szeretett üldögélni. „Úgy tudtunk tehát egy normális közösségi élményben részt venni, hogy a kutyának köszönhetően nem üvöltött a fiam. Risza nagyon sok szociális interakcióban segített.”

Arra azonban lényeges felhívni a figyelmet – hangsúlyozza Nóra, – hogy a segítő kutya soha nem helyettesíti az egyéb fejlesztéseket. Azokat nem lehet elhagyni, a kutya csupán kiegészíti, miközben egy hatalmas érzelmi pluszt ad.

Risza, az óriásuszkár ma már 14 éves, nyugdíjba vonult. Domost most az ő utódja, Rolex segíti. Ezen kívül a családdal él még egy harmadik kutya, Gofri, a glutént kiszimatoló eb. 

Gluténérzékenyeket segítő kutya

Nóra kislánya cöliákiás (ez a lisztérzékenység egy, elsősorban a vékonybelet érintő autoimmun betegsége, nem allergia). Ám hiába kezdtek el diétázni, olyan erős volt a lánya érzékenysége, hogy a legminimálisabb mennyiségű gluténra is hevesen reagált a szervezete, durván lerontotta a vérképét.

„Én egy roppant precíz ember vagyok, úgyhogy rettentően lesokkolt, hogy hiába tartottunk be minden szabályt nagyon szigorúan, az első éves kontrollnál azzal szembesültünk, hogy sokkal rosszabbak a lányom értékei, mint a diagnózis előtt.”

Nóráék egy dietetikus szakemberrel kezdték el átnézni az összes élelmiszert, amit fogyasztottak, lelkiismeretesen naplóztak mindent, hogy rájöjjenek, mi megy félre. Így kiderült az is: hiába van ráírva egy termékre, hogy gluténmentes, a tárolás, szállítás során keresztszennyeződhetett gluténnal akár a hús, a rizs is.  

Nóra ekkor nekilátott a saját módszereivel megoldást találni a problémára. Mivel mogyoróallergiásokat segítő kutyákról már hallott, felmerült benne: nem lehet-e kiképezni hasonlót a gluténra is? Így talált rá először olyan amerikai gazdákra, akik ilyesmikkel foglalkoznak. Végül egy szlovén tréner tanácsai alapján egy kifejezetten erre választott kutyát kezdett el Nóra kiképezni. „A szagmunka egészen más, mint a többi feladat, amiket eddig csináltam. De végül sok akadály és kihívás után eljutottunk oda, hogy a kutya tudja jelezni, hogy a mintatartó edényben lévő élelmiszer tartalmaz-e glutént vagy sem. Ha glutént érzékel benne, akkor rádob egy pacsit.”

Kikényszerített búcsú a hazától

Két évvel ezelőtt aztán Nóra és a családja Németországba költözött. „Ugyanazért, amiért többszázezer honfitársunk: ebben az országban, ebben a légkörben nem vagyunk hajlandóak a gyerekeinket felnevelni. Az emigrációnk oka: Orbán Viktor, és a köré épült talpnyaló banda. És mindaz, amivé Magyarországot silányították.”

Nóráéknak elege lett abból, hogy hiába építették fel az otthonukat a budapesti agglomerációban, nyáron nem volt vizük, mert nem volt megfelelő a vízhálózat. Hogy áldatlan állapotban vannak az utak, és gyakori az áramkimaradás. Hogy nem volt a környéken olyan iskola, ami fogadta volna az SNI-s gyereküket, de a közelben lévő drága magánintézmények sem. Három év alatt négy iskolát jártak végig, mígnem egy olyan megoldást találtak csak, amihez három órát kellett utazniuk.

„Nekem végtelenül elegem lett. Mindeközben nem láttunk itt élhető jövőt, és azt sem, hogy egy ilyen társadalomban hogyan fog boldogulni a gyerekünk.”

Elköltöztek, de nem volt könnyű. „A szívünk egy részét hátrahagytuk. Két éve élünk itt, a fiam a környék egyik legjobb iskolájába jár. Kapott maga mellé egy egyéni segítő árnyékpedagógust. Egészen más itt a tanárok hozzáállása is. De az is igaz: itt a pedagógus egy igen megbecsült szakma, ami nemcsak elismerésben, de fizetésben is megnyilvánul. Egy német pedagógus tisztességesen meg tud élni a keresetéből, nem kell mellé pizzafutárnak állnia. Itt vannak férfi tanárok is, ami szerintem nagyon hasznos. Nem egy kiöregedett, leharcolt, kiégett, kivéreztetett tanári gárda viaskodik a gyerekekkel nap mint nap. Most már akkor sem mennénk haza, ha holnap kivirágozna a demokrácia.

Tőlünk tíz kilométerre egy remek kórház van, ahová ha bekerül az ember, megpróbálják megmenteni, és nem kell azon aggódnia, hogy meghal egy felülfertőzésben. Én odahaza átéltem azt, hogy tíz hónapig feküdtem Coviddal, és senki nem törődött velem, mert olyan messze volt a legközelebbi kórház is. Ahová mentem volna, onnan meg elküldtek. De még mindig nem dolgoztuk fel, hogy el kellett mennünk a hazánkból. Hogy nekünk kellett elmenni.”

Melyik kutyából lesz jó terápiás kutya?

Amikor Németországba költöztek, Nóra ott is folytatta a terápiás kutyázást: felkérte egy szervezet, hogy hozzon létre egy terápiás kutyás részleget, melynek nemcsak vezetője, de kiképzője is azóta.

„A magyarországi tudás itt nagyon magas szintűnek számít kutyás vonalon is. Ebben a régióban, ahol dolgozom, nem találkoztam eddig olyan jó szakemberekkel, mint amilyenek a magyarországi segítőkutya-kiképző egyesületneknél vannak.”

Egy terápiás kutyaság első feltétele, hogy engedelmes legyen az állat, és legyen egy megfelelő előélete, amit a jó kutyaovikban, -iskolákban lehet elérni – magyarázza Nóra. „Ideális esetben megérkezik hozzánk egy jó kutya-gazda páros, akik között már harmonikus kapcsolat van, működik közöttük a kommunikáció. Azt is meg kell nézni, mennyire tűri el az erősebb ingereket a kutya. Ezen kívül vizsgáljuk az állat temperamentumát, és azt, hogy mennyire motiválható akár jutalomfalattal, akár a gazda személyével, és mennyire hajlandó együtt dolgozni. Ezen kívül nem lehet benne semmi agresszió, és fontos, hogy örömét lelje ebben a munkában. Ha ezek működnek, akkor érdemes elindulni a képzésen.”

Fiala Borcsa