A testhorror, ami nemcsak a gyomrodat, de a lelkedet is megüli – Megnéztük A csúf mostohatestvért

–

Az elkeseredett házasság projekt

A csúf mostohatestvér közben azon gondolkodom (már amikor épp képes vagyok töprengeni, és nem öklendezem épp diszkréten a mozi kopott bársonyszékében): mennyire 21. századi történet a Hamupipőke. Emilie Blichfeldt tolmácsolásában mindenképpen.

A 34 éves norvég író-rendező debütáló filmje, a norvég-dán-román-lengyel testhorror a Grimm testvérek által gyűjtött mesének üdítő megközelítést ad: nem Hamupipőkét helyezi a történet középpontjába, hanem az egyik mostohatestvért. 

Az álmodozó Elvira (Lea Myren), aki halálosan szerelmes Julian hercegbe (Isac Calmroth), anyjával (Ane Dahl Torp) és a húgával (Flo Fagerli) érkezik meg új otthonába. Az anya, Rebekka régóta húzódó anyagi nehézségeinek szeretne véget vetni azzal, hogy feleségül megy egy idős férfihoz – aki azonban rögtön az esküvőt követő szűk körű, családi vacsorán beadja a kulcsot. (Abból a rövidke jelenetből, ahol még életben van, az ember gyorsan leszűri: tulajdonképpen nem nagy kár érte.)

A tragédiát követően azonban a hátra maradt nők – az özvegy és két lánya, illetve az imígyen árvaságra jutott gyönyörű Agnes (Thea Sofie Loch Naess) – döbbenten konstatálják: egyik félnek sincs pénze.

A frigyre mindenki érdekházasságként gondolt, ám gyorsan kiderül, ahol vagyont reméltek, ott csak adósságok vannak.

Nincs mese: valakinek férjhez kell menni, hogy kihúzzák magukat a nincstelenség gödréből. Rebekka belefáradt abba, hogy „lógó mellű kétgyerekes anyaként” próbáljon meg hitvest pecázni magának, kisebbik lánya, Alma pedig még nem menstruál, így ő egyelőre nem jöhet szóba. Marad tehát Elvira, aki amúgy is epekedik a hercegért – egy bökkenő van, valahogy upgrade-elni kell szegényt, hogy kapósabb legyen a fogszabályzós, püfi ábrázatú, pattanásos, ügyefogyott lány. 

Rebekka nem szívbajoskodik, tündér keresztanya helyett az őrült plasztikai sebészt, Dr. Esthetique-et (Adam Lundrgen) rendeli házhoz, aki új orrot, varázslatos pillákat mészárol a darab húsként kezelt lány ábrázatára. Az özvegy mindezt pedig az elhunyt férje maradék garasaiból finanszírozza, akinek a temetésére így már nem marad fedezet.

Elvira tehát nekivág a fájdalmas és hosszadalmas átalakulásnak abban a négy hónapban, ami a bálig hátra van. A külsején a mesebeli Mengele doktor dolgozik, a kecsességén a terrorizáló orosz tánctanár. Hogy garantáltan megfeleljen az elvárásoknak, ő maga pedig egy galandféreg segítségével igyekszik gyorsan belefogyni a ruhájába. 

Mindeközben Agnes is várja a bált, a herceggel való frigyet ugyanis hasonló kiugrási lehetőségnek látja. Az ő gyári külseje azonban tökéletesen megfelel a társadalmi elvárásoknak, gyönyörű, szőke és karcsú, így a pálya széléről, gúnyorosan szemlélheti Elvira egyre inkább elharapódzó kínjait.

Testhorror a javából

Káprázatos ötlet volt Emilie Blichfeldt részéről, hogy megadja a Hamupipőke alapsztorinak azt, ami valójában mindig is volt: a testhorror megközelítést. Az eredeti történet szerint (melynek legismertebb változata Charles Perrault francia meseírótól származik) amikor a királyfi megjelenik az aprócska cipellővel keresve azt a lányt, akire ráillik, a mostohaanya maga adja a kést a lányai kezébe, hogy azzal szabják méretre a lábfejüket. 

Blichfeldt nem szemérmeskedik megmutatni Elvira hentelését: durván belenyomja a néző fejét a látványba, legyenek azok kézzel felvarrt szempillák, méteres fogóval eltávolított fogszabályzók vagy a nappali pamlagán vésővel átalakított orr. Ömlik a vér, cseppen az ondó, pattanás nyomódik ki szuper plánban. Egyúttal tükröt is tart a tökéletes életet, makulátlan külsőt, fiatalságot hajszoló, fájdalmas beavatkozásokat kergető társadalmunk elé:

mi sem vagyunk mások, mint a mostoha és a szépülni vágyó lánya. Mi ugyanúgy felvarratjuk, leszívatjuk, feltöltetjük, lenyomatjuk, felpolcoljuk, levágatjuk a különféle testrészeinket csak azért, hogy belepasszoljunk egy torz elvárásba.

És mindezt minek?

Amikor elég lenne csak megvárni, amíg beérik az a gyümölcs, ahogy az történik Alma esetében, aki elhanyagolt mellékszálként éli világát valahol az istálló környékén, hogy aztán rút kiskacsából gyönyörű, magabiztos, és legfőképp: józan gondolkodással rendelkező lánnyá nőjje ki magát.

És bár a galandféreg (e swedlandiai Ozempic eszköz) az egyik leggyomorforgatóbb szereplője a filmnek, mégis zseniális az éhségnek ez a szörnyetegként való ábrázolása. (És aki élt már át „a szent cél érdekében” dübörgő és csillapíthatatlan gyomorkorgást, az pontosan át fogja érezni Elvira kínlódását.)

Egydimenziós férfiak

Elvira és Agnes a herceg megszerzéséért szállnak ringbe, akiről azonban a néző számára hamar kiderül: még egyhurkapálcásnak sem menne el egy falunapi céllövöldében. Julian herceg – hiába a minden bizonnyal PR célokkal megjelentetett verseskötet – egy érzéketlen dúvad, egy igazi seggfej. Eleve így ismerkedünk meg vele: pőre farát hamar megpillanthatjuk, hogy tudjuk: az zökkenőmentesen felcserélhető és behelyettesíthető a kobakjával. Szegénységi bizonyítványt nem csak a baráti köre állít ki róla, de az unott ábrázata is, ahogy a számára tálcán felkínált lányokat szemléli.

Megjelenik még a filmben az istállófiú Isak (Malte Gårdinger), aki épp annyit ér, ahogy távozni kényszerül a háztól, és Agnes apja, aki szintén egy szerethetetlen figura. Meg még pár üres lelkű ficsúr a bálról.

Ők tehát a férfiak, akikért a küzdelem, a könyöklés, a test brutális leigázása folyik. Nem csoda, ha felteszed a kérdést: ezeknek, ennyiért? Minek? 

A férjvadászat, a fiatal nők férfiak igényeire való átszabása generációról generációra öröklődik, anyák erőszakolják rá a lányaikra kérdés, ellenkezés nékül. Ahogy ez kitűnik a báli jelenetből is, ahol a büszke matrónák úgy vezetik a herceg elé a lányukat, mint büszke Pygmalionok az otthoni boszorkánykonyhában kifőzött és formára igazított selyemmajmocskájukat.

De talán a fiatal generáció már képes lesz ezzel a toxikus gyakorlattal szakítani – ezt kínálja halvány reménysugárként Emilie Blichfeldt a film végén.

Fiala Borcsa