The Last of Us: Erre vágyik az ember akkor is, ha pusztulni kell

–

A The Last of Us egyik napról a másikra elárasztott mindent. Nem lehetett sehova se menni úgy, hogy ne ütközzünk plakátokba, hirdetésekbe. A közösségi oldalakon se volt nyugta az embernek, minden mém és cikk az HBO új sorozatáról szólt.

Pár hetes spéttel, de mi is megadtuk magunkat, belevágtunk. Igen, többesszámban, én és a férjem, ugyanis én soha semmilyen körülmények között nem tudok félelmetes vagy nyomasztó filmet egyedül nézni.

Posztapokaliptikus Our Planet

Annak, aki eddig nem szállt fel a posztapokaliptikus gombaemberes vonatra, egy gyorstalpaló.

A The Last of Us eredetileg egy videójáték volt, ami pont tíz éve debütált és óriási rajongótáborra tett szert. Nem vagyok otthon ebben a világban, de ahogy utánajártam, megtudtam, hogy ez a játék látványvilágában és történetvezetésében is kiemelkedő.

Ezt a játékot filmesítette sorozatosította meg Craig Mazin, a Csernobil című sorozat (amiről Fiala Borcsa ITT írt korábban) vezető alkotója, illetve játék író-producere, Neil Druckmann.

A történet szerint a csempész Joelnek (a Narcos és a Mandalorian sorozatokból már ismert Pedro Pascal) a posztapokaliptikus Egyesült Államokon keresztül kell biztonságban eljuttatnia a tinédzser Ellie-t (Bella Ramsey, akit korábban a Trónok Harcában láthattunk) A-ból B-be. Ellie valamiért (hogy miért, az az utolsó részből derül ki) immúnis az emberiséget letaroló vírusra, így ő lehet a kulcs egy esetleges gyógyírhoz, aminek a súlyát a gyerek mérhetetlen alázattal viseli. 

Húsz évvel azután vagyunk időben, hogy a Földön véget ért a megszokott élet, és odalett az emberiség nagy része, gyakorlatilag mindössze egyetlen nap alatt. Hogy hogyan? Hát, nem tudom, hogy hallottatok-e már a Cordyceps gombáról.

A Cordyceps egy élősködő gombafaj, ami konkrétan képes rovarok testébe is beférkőzni, megtámadni a központi idegrendszert, ott növekedni, befolyásolni áldozata viselkedését, aztán megölni a gazdatestet.

Ezt amúgy Sir David Attenborough: Our Planet című dokumentumfilm-sorozatában (Netflix) végig is lehet követni, de ehhez, túlzás nélkül állítom, gyomor kell, mert a látvány valami egészen hátborzongató.

Mi gyanútlanul futottunk bele a jelenetbe, ráadásul az óvodás gyerekkel, aki hamarabb tanulta meg a Cordyceps szót, mint a hét napjait. Ő végül is nem akadt ki annyira, mint én, mert ő nem rakta össze, mi történik, csak hogy a hangyák elkezdenek összevissza menni, aztán magasra felmászni, hogy a végén kinőjön belőlük egy gomba, amit inkább tartott viccesnek, mint ijesztőnek. A végén a hangyák amúgy nagy rángások közepette kimúlnak, hogy a magasból (ahova a módosult tudatállapotban másztak fel) a gyilkos gomba a lehető leszélesebb területre tudja szétszórni a spóráit, így terjeszkedve tovább. Hát ez a gomba pusztítja ki az emberiséget (legalábbis egy részét) a The Last of Usban.

Zombisorozat helyett mélylélektani dráma

A sorozat elején, a hetvenes években elhangzik a baljóslatú teória, miszerint a klímaváltozás hatására ez a gomba mutálódhat, és ha ez így történik, az ellen nem lesz sem orvosság, sem megelőzési mód, semmi. Pár évtized múlva mindez bekövetkezett: a Cordyceps elszabadult, és szempillantás alatt tarolt az egész bolygón. A spórák és harapások által terjedő kórság eleinte furcsa idegrendszeri tünetek formájában mutatkozik meg a fertőzött embereken, megvadulnak, de aztán át is alakulnak, ahogy a gomba egyre jobban szétterjed a testükben. Iszonyú gyorsak, gusztustalanok, és felfalják, megfertőzik, ami eléjük kerül.

Őszintén szólva, a sorozatban megjelenő fertőzöttek minden elképzelésemet alul- és felülmúlva borzasztottak el. Undorítóak, félelmetesek, gyorsak, hátborzongatóak, nézni is rossz őket. A sorozat negatívumaként szokták emlegetni, hogy alig kapnak játékidőt ezek a lények, de ez engem szerencsére abszolút hidegen hagy, sőt, kimondottan örülök neki. Nem szerepelnek sokat, viszont a létezésük bőven elég ahhoz, hogy minden egyes helyzetben számoljunk velük, ami által egyetlen nyugodt pillanatunk sincs, a sorozat minden percében izgulhatunk. És közben az a durva, hogy ez tényleg a leginkább mellékes szál.

Szóval, aki a The Walking Deadhez hasonló zombikaszabolást szeretne látni, az ismétlődő formulát majdnem halálos, reménytelen helyzetekről, amiket aztán csodával határos módon túlélnek a főhősök (kivéve, amikor nem), az nem biztos, hogy szeretni fogja a The Last of Ust.

Ugyanis ez egyáltalán nem egy zombisorozat, sőt, sokkal inkább mélylélektani dráma egy posztapokaliptikus világban.

A sorozat szuperereje, hogy bár látszólag akciódús, kegyetlen és félelmetes, mégis leginkább a lélekről szól. Nem fedi le az emberi, társadalmi drámát fölösleges „henteléssel”.

A világvégi magány súlya

A sorozat letaglózó, atmoszférateremtő ereje engem a harmadik epizódnál vágott igazán arcon, amiben két ember váratlan és sorsszerű találkozását és szerelmét kísérhetjük végig a világvége alatt. Ment a nagy ajvékolás, hogy ez a két ember történetesen két férfi, de őszintén, olyannyira mindegy volt, mert a tiszta érzelmek mindent felülírtak. A sorozat készítői időt, teret adtak annak, hogy a néző átérezze a világvégi magány súlyát, hogy mégis mit is jelenthet, ha két ember egymásra talál, szerelembe esik és összekapaszkodhat akkor, amikor minden széthullott már. Milyen érzés lehet egy tiszta asztalnál elfogyasztani egy ízletes vacsorát, amikor már idejét nem tudod, mikor ettél utoljára egy tisztességes falatot. Milyen lehet egy gyengéd érintés, ha évekig, évtizedekig csak menekülsz. Milyen, ha az életed azután kezdődik el, hogy az emberiségé véget ért. Micsoda kérdések… és konkrét válaszokat nem kapunk, csak megérezzük őket. Elementárisan felkavaró élmény.

Joel és Ellie kapcsolatának formálódása nem kevésbé drámai. A hiányból, a szükségből indul ki a sorozat (és gyanítom, a játék is), hogy ha minden el is pusztul, ami valaha fontos volt, ha minden fenekestül fel is fordul,

az ember ugyanarra vágyik a pusztulásban is. Megértésre, támaszra, gyengédségre és az érzésre, hogy szükség van rá.

Joel évtizedekig egy tátongó lyukkal a szívén élt, a túlélésért, robotüzemmódban, hideg fejjel. Aztán jött Ellie, vele együtt a felelősség, és a szépen, mit szépen, szívszorítóan ábrázolt gyengéd szál, ami elkezdi őket összefűzni egy kikezdhetetlen szövetséggé, ráadásul mindenféle túlzás vagy érzelgősség nélkül. Szembesülnek az érzéseikkel, hogy többek egymás számára puszta útitársnál, átmeneti állapotnál, és ahogy ennek megadják magukat, az egészen páratlan. Ez a sorozat tulajdonképpen ennek a két embernek a kapcsolatáról szól, vagyis az útról, amit a szó átvitt és konkrét értelmében is közösen tesznek meg egészen odáig, hogy a világ egyik legszebb apa-lánya történetén izgulhassunk. 

Bőven elég a valódi veszedelem ellen küzdeni

Nehogy azt higgyétek, hogy akció helyett akkor köldökvakarást kell nézni, dehogy. Nincs öncélú lelkizés, senki sem monologizál hosszasan arról, mivé lett a világ. Már túl vannak rajta, húsz éve élnek a világvégében. Nincs is szükség itt szavakra. A tekintetekben, a csendekben, a letűnt, elpusztult világból megmaradt relikviákra adott reakciókban minden benne van. Ellie pont olyan, mint bármelyik kamasz, leszámítva, hogy életében nem látott még működő mozgólépcsőt, hogy szülők nélkül nőtt fel egy olyan világban, ahol vagy te alkotod a szabályokat, vagy rajtad hajtják be azokat, méghozzá kíméletlenül.

Joel pedig húszévnyi apokalipszis után látott és tapasztalt ahhoz eleget, hogy már (azt higgye) nem viselheti meg semmi. Aztán persze az utolsó részben Joel válaszút elé kerül, és bár morálisan ezer irányból megkérdőjelezhető, amit választ, mégis végig fogtam a kezét lélekben.

Úgy foglalkozik a sorozat az élet értelmével, az emberi kapcsolatokkal, a társadalmi problémákkal és a világvégével, hogy egyáltalán nem foglalkozik velük.

A legnagyobb természetességgel integrálja az amúgy izgalmas cselekménybe a The Last of Us mindazt, amitől igazából minden pillanatának lelke van. Az utolsó részben érintik egy percig, hogy Ellie nem éppen egy „lányos lány” (egyébként az őt alakító Bella Ramsey nemrég nyilatkozta, hogy nonbináris és gender fluid), de igazából tök mindegy. Pont ezt mutatja gyönyörűen a sorozat: megesik, hogy a dolgok csak úgy vannak, megtörténnek, léteznek. 

Nincs mindenen címke, nincs minden definiálva. Minek?! Fölösleges minden ellen küzdeni, harcolni bőven elég a valódi veszedelem ellen. Ha egyszer minden elpusztult, ami valaha fontos volt vagy annak tűnt, akkor elég világosan kiderül, mi számít igazán. Ez az üzenet csontig hatol, és valójában tök mindegy, mi lesz a fertőzöttekkel vagy az emberiséggel, mert ezeknek a jelentősége eltörpül a főhősök emberi drámája mellett. És azért ez nem kis teljesítmény.

A sorozatot az HBO Max kínálatában lehet megnézni, a hírek szerint pedig garantáltan jön a második és a harmadik évad is.

Kiemelt képünk forrása: Warner Bros. Television Studios

Szabó Anna Eszter