Akit meg akar leckéztetni az Úr, annak teljesíti a kívánságát – Hullámtörés a Radnóti színpadán

–

Egy régi kedvenc

Finoman fogalmazva: nem vagyok teljesen elfogulatlan a Hullámtörést illetően. Először moziban láttam Lars von Trier 1996-os filmjét, ami azonnal örök helyet kapott a kedvenc alkotásaim top tízes listáján. Arra is emlékszem: a végét igencsak megkönnyeztem. Másodszorra egy tévés vetítés során ültem neki ismét, immár szándékosan egyedül: tudtam, nagy valószínűséggel végig fogom bőgni a közepétől a filmet. Jópárszor újranéztem az elmúlt közel harminc évben a Hullámtörést, és minden egyes alkalommal rabul ejt… miközben rommá zokogom magam rajta.

Kockázatos dolog megnézni egy ekkora kedvencet átdolgozva, hiszen nehéz elvonatkoztatni az eredetitől, az ember óhatatlanul összehasonlítgat, hozzá mér. 

Trier filmjét sok szempontból tartom zseniálisnak. A dokumentarista pontossággal bemutatott helyszín húsba vágó, a rideg település, ahol örökösen fúj a szél, és ami nem embernek való vidék – ez minden „gyüttment” megélése. Emily Watson, Stellan Skarsgård alakítása megrázó és szívbemarkoló. 

Úgy mentem el tehát a Radnóti premierjére, mintha egy hosszú, szenvedélyes szerelem után próbálnék újra randizni: a szívem még foglalt volt, és rengeteg gyönyörű emléket őrzött, amiket nem szívesen eresztettem el, hogy helyet kaphasson valami új.

Szerelem a világ végén

A 26 éves Bess (Sodró Eliza) az esküvőjére készül, ám a tervezett frigy igencsak megosztja a közösségét. A település vallási vezetői helytelenítik szándékát, amiért egy idegennel akarja összekötni az életét. A „vegyes házasságból” ők úgy vélik, semmi jó nem sülhet ki. Csupa veszélyt hordoz: mi lesz, ha az idegen nem idomul, ha nem veszi fel a szokásaikat, ha a maga eltérő kultúrájával, másfajta értékrendjével bomlást hoz magával? Ha Besst, ezt a „befolyásolható, alázatos” báránykát más irányba tereli, mint amit ők előírnak?

Bess már ennél a pontnál megkérdőjelezi a pátriárkák egységes álláspontját: vajon a más miért kell, hogy óhatatlanul rosszabbat is jelentsen?

Ezzel meg is jelenik az első repedés, hiszen ebben a közösségben az asszonyok kötelessége a hallgatás és az engedelmesség.

Bess családja – az anyja (Kováts Adél) és megözvegyült sógornője, Dodó (Berényi Nóra Blanka) – örül is, meg nem is a hirtelen jött szerelemnek. Féltik a lányt, akit egyszer már belereccsent lelkileg a testvére elvesztésébe, akkor hosszú időn keresztül ápolták a pszichiátrián. A lány lelkileg instabil és hisztérikus, állítják. Az újdonsült férj másképp látja: az ő szemében a felesége csupán gyermeki lelkesedéssel éli meg az érzelmeket, és szívből szeret. Ebben pedig Jan Newman (Pál András) maximálisan támogatja: új világot tár fel Bess előtt, nemcsak megismerteti a testi örömökkel, de könnyed, játékos természetével arra is készteti, hogy meglássa az egyházi dogmákat keményen megkövetelő férfiak képe mögött az esendő embert is. 

Amit az Úr ad, azt el is veheti

Bess kivirágzik, boldogságáért pedig nem felejt el hálát adni az Úristennek sem, akivel amúgy is bensőséges, személyes kapcsolatot ápol. 

A felhőtlen, szenvedélyes mézeshetek azonban gyorsan elrepülnek, Jannak vissza kell mennie az olajfúrótoronyra. A külön töltendő három hetet Bess nagyon rosszul viseli, hiába próbálja meg az anyja megértetni vele: ez az asszonyi sors, ez a magány, az örökös várakozás, aggodalom, és a ház tüzének őrzése. Örüljön inkább: az ő férje legalább él… még. 

A lány az Istenhez fordul, és őt kéri: hozza haza a férjét hozzá, mert nem tud nélküle élni.

Azt mondják, akit meg akar leckéztetni az Úr, annak teljesíti a kívánságát. Így lesz ez Bess esetében is: a lány vágya teljesül, ám nem teljesen úgy, ahogy ő szerette volna, a Mindenható legalább olyan kegyetlen és szigorú, mint a gyülekezet, amely őt szolgálja. 

A férfi hazatérése próbatétel elé állítja Besst, aki egyre kétségbeesettebben igyekszik megmenteni a férjét. Megváltó módszerét azonban kivétel nélkül mindenki elítéli. A lányt a puritán, mélyen vallásos közeg kiveti magából. Az esküvőn is elhangzott parancs, miszerint az asszony kötelessége mindenben az urát szolgálni, úgy tűnik, nem minden esetben áll. 

Bess a darab során újabb és újabb falakba, és újabb hatalmakba ütközik: hol a templomának vezetőivel, hol a kórházi doktrinákkal, szabályokkal, az orvosok utasításaival kerül szembe. Neki pedig csupán egyetlen fegyvere van: az önfeláldozó jóság. És a szeretet.

Ellentmond még a gyülekezet kőbe vésett szabályának is, miszerint a nőknek csendben kell maradniuk a templomban. Melegszívű Jean d’Arc-ként kiáll azért, amit szívből hisz: „Nem lehet szeretni az Írást. Csak egy embert lehet szeretni.”

A legfőbb jó

„A Hullámtörés értelmezhető egy női Krisztus-történetként” – magyarázza a rendező, Szenteczki Zita, miért bontották a történetet 15 stációra. „Ennek ellenére nem akarjuk beazonosítható valláshoz kötni, tágabb értelemben vizsgáljuk a hitnek és a közösségnek a megtartó és veszélyes erejét”. 

A valláshoz fűződő kapcsolatáról Lars von Trier így nyilatkozott egy interjúban: „magam is vallásos vagyok. Katolikus vagyok, de nem a katolikus hitért imádkozom. Szükségem volt egy hitközösséghez való tartozás érzésére, mert szüleim elkötelezett ateisták voltak. […] Azt hiszem, mára egy Dreyer-szerűbb nézetet alakítottam ki: az ő vallásról alkotott nézete elsősorban humanista volt. Minden filmjében foglalkozik a vallással. A vallást támadja, de nem Istent. Ez történik a Hullámtörésben is.” (Carl Theodor Dreyer dán filmrendező, akinek – Trierhez hasonlóan – kizárólag női főszereplői vannak).

Szenteczki azt is hozzáteszi: a darabjában nem akar senkit felmenteni vagy mártírrá tenni, inkább azt a kérdést boncolgatja, hogy mennyire nehéz megtartani az áldozathozatal és az önfeláldozás arányait.

„Fontos, hogy az ember tudja képviselni a saját igényeit és határait, ugyanakkor le is tudjon mondani dolgokról a másikért, egy nagyobb ügyért.”

Akinek a szívében nincs más, csak jóság

Az öt évig készülő Hullámtörés inspirációjáról annak idején egy interjúban elmondta a rendező: egy gyerekkori mese volt Bess alakjának forrása. „Filmet akartam készíteni a jóságról. Gyerekkoromban volt egy Guldhjerte (Aranyszív) című könyvem, amelyről nagyon szép és boldog emlékeim vannak.

A képeskönyv egy kislányról szólt, aki néhány szelet kenyérrel és más holmival a zsebében elmegy az erdőbe. Ám a könyv végén, amikor átjut az erdőn, meztelenül áll ott, és semmije sem maradt. A könyv utolsó sorában Aranyszív azt mondja: »De legalább én jól vagyok«. Ez a mondat a mártír szerepének végletességét fejezte ki. Apám szerint a könyv teljes képtelenség volt, de én többször is elolvastam. A Hullámtörés története valószínűleg ebből származik. Goldheart a filmben Bess. Egy vallási témájú filmet is szerettem volna készíteni, egy filmet a csodákról.”

A világot jelentő vulva 

Különösen izgalmasnak találtam a színpadi adaptáció díszletét (Lázár Helga munkája), melyet egy Bulgáriában, a Rodope-hegységben található, az Anyaméh becenevű barlang inspirált. A kréta kori mészkőben kialakult természetes képződmény vulvára emlékeztet, ürege pedig a barlang nevét adó anyaméhre.

Ebben a szűkös, hússzínű térben játszódik a Hullámtörés, melyben a férfiak akarnak uralkodni a női test és lélek felett.

Sodró Eliza pedig egész egyszerűen tökéletes választás Bess szerepére: elképesztő az a színészi bravúr, ahogy egy személyben, gyors váltásokkal tudja megjeleníteni magában az istenfélő lány és az Úristen párbeszédét. Mindezt úgy, hogy az a megélésem, még a könnycsepjeit, az elpirulását is képes szabályozni, akár fel-le kapcsolgatni a szereptől függően, ami hatalmas színészi tehetségre vall. 

Egyetlen egy kifogásom volt csupán a darabbal, méghozzá a legvége: harangzúgások helyett ezúttal motivációs beszédet kapunk, amivel nem voltam kibékülve. De összességében elkötelezett rajongóként sem kellett csalódnom a színpadi adaptációban, sőt.

Fiala Borcsa