Dr. Sipos Andrea: „Szeretném megmutatni az anyáknak, hogyan tanítsák meg a lányaiknak a testük működését”

–

A videóit látva, és a szerkesztőségbéli találkozás személyes benyomásai alapján úgy képzeltem, dr. Sipos Andrea már az óvodában is „doktornéninek” készült. Olyan lelkesen tud ugyanis beszélni a munkájáról, ahogy közel két évtizednyi szolgálat után csak kevesen. De megtudom, hogy csak a debreceni egyetemi évek alatt szeretett bele az orvoslásba, addig egészen más érdekelte. Szinkrontolmács szeretett volna lenni. Csakhogy az édesanyja meglehetősen határozottan terelgette az orvosi kar felé – számára a gyógyítás volt az álomhivatás, egyben az apja szellemi öröksége.     

„Anya nagyon fiatalon, gyakorlatilag érettségi után szült engem, és ezért nem lehetett orvos. Pedig egy jó TDK-helyezésért automatikusan felvették az egyetemre, csak nem kezdte el. Szerzett később több diplomát is, tanára lett a sárospataki főiskolának, ahogy az apukám is az volt. Apu sajnos tavaly meghalt, de anyu még most is tanít egy helyi középiskolában, az öcsém pedig színész lett, Pesten él. A nagynéném dolgozott tolmácsként, és nekem ez nagyon tetszett, ezt akartam csinálni én is, könnyen tanultam mindig a nyelveket. Aztán anyukám rettenetesen erős unszolására csak elmentem az orvosira. Azt terveztem, hogy elkezdem, aztán halasztok, és mégiscsak tolmács leszek. Ám Debrecenben megnyert magának az egyetem. Szerettem, jó volt a társaság, jó eredményeim voltak, szóval nem végigszenvedtem a képzést, hanem nagyon élveztem az egészet. Volt egy csomó külföldi ösztöndíjunk, tudtam utazni, amit addig nem, szóval eszem ágában sem volt aztán már váltani.”

Andrea azt meséli, az egyetemmel kinyílt számára a világ minden szempontból. Kirepült a kalitkából.

„Sok időt töltöttem Egyiptomban, aztán az egyetem utolsó másfél évét Portugáliában végeztem el. Azt hittem, angol nyelvű programra megyek ki. De kiderült, hogy olyan nincs. Úgyhogy kapóra jött az, hogy gyorsan tanulok nyelveket: három hónap alatt eljutottam egy olyan szintre, hogy képes voltam orvosi előadásokat hallgatni az egyetemen.”

A tengerpartról Nyíregyházára

„Imádtam Portóban lakni, úgy terveztem, kint is maradok. Aztán hazajöttem államvizsgázni, és valahogy itthon ragadtam. A nyíregyházi kórházba kerültem rezidens orvosnak, ami marha nagy váltás volt. Képzeld csak el! Egyiptomban felváltva búvárkodtam és jártam gyakorlatra, Portugáliában meg két szigorlat között szörföztem. Ehhez képest jött Nyíregyháza, és annyi munka, hogy gyakorlatilag beköltöztem a kórházba.”

Ami viszont jó volt Nyíregyházán: Magyarország legnagyobb szülészeti osztálya volt abban a kórházban akkoriban. Igaz, nőként nem volt könnyű érvényesülni 2006-ban. „Még kevés nő volt a pályán, talán tíz százaléknyi mindössze, és tele voltak a betegek és a szakma is előítéletekkel. De én azt gondoltam, akkor is ezt akarom csinálni. Még hatodévben a debreceni klinikán részt vettem egy szülésen, és az nagyon meghatározó, csodálatos élmény volt. El is döntötte, merre indulok tovább”.

A nyíregyházi évek a lelkes elszántság ellenére nehezek voltak. „A kórházi ügyeleteim mellett még négy napot háziorvosi ügyeleten is dolgoztam Sárospatakon, hogy megéljek.

A kórházi ügyeleti díjból, ha megálltunk a kórházzal szemben lévő parkolóban, nem tudtuk reggel kifizetni a parkolást.

Ennyire rosszul kerestünk, pedig iszonyatosan sokat dolgoztunk. Tény, hogy nagy rutinra tettünk szert, de voltak olyan területek, amelyektől eléggé el voltunk zárva pályakezdőként. Úgyhogy másfél év után fogtam magam, és kimentem Spanyolországba ösztöndíjjal, és megtanultam ott, amit idehaza nem lehetett. Az ösztöndíj nem volt sok, úgyhogy modellkedtem abban az időszakban, vicces volt. Egy motorverseny kapcsán a televízióba is bekerültem, én adtam át a díjat. Furcsán néztek rám a kollégák, miután lement az adás, én meg másnap mentem be ultrahangozni a kórházba.”

Andrea azt feleli provokatív kérdésemre: nem menekült Kelet-Magyarországról, inkább csak a kalandvágy volt benne erős gyerekkora óta, azért utazott annyit – és talán ugyanezért tért haza Sárospatakra. Azért kellett ehhez egy magánéleti fordulat is: az első, rosszul sikerült házassága után, tizenhárom évvel ezelőtt egy négyhónapos gyerekkel a karján költözött haza Nyíregyházáról Sárospatakra.

„Sok lehetőségem nem volt, mindenem benn égett gyakorlatilag abban a házasságban. Mivel, ahogy mondtam, dolgoztam már Patakon, ismertek, ott élt a családom is, a szüleim ott tanítottak. Logikus volt, hogy oda megyek. Picike volt a lányom, gyesen voltam a kórházból, úgyhogy elkezdtem magánrendelni.

Nagyon sokan jöttek, sokkal többen, mint amire számítottam, kiépült a praxis. Úgyhogy maradtam.  Közben megismerkedtem a mostani férjemmel egy velencei utazáson. Ő is magyar, csak akkoriban kint dolgozott Olaszországban. Kilenc éve vagyunk együtt, és azóta a nagylányom mellé még két kistesó született: egy kislány és egy kisfiú. Öt évig voltam otthon a kicsikkel, de most már megint dolgozom. Van két kollégám, helyettesítettek évekig, aztán, amikor visszajöttem, megkértem őket, hogy maradjanak. Így most már hárman vagyunk nőgyógyászok, és van szonográfusunk, belgyógyászunk, dietetikusunk, laborvizsgálataink – szépen növekszünk.”

A szülész, ha szül

Amikor szóba kerülnek a gyerekek, eszembe jut, vajon egy szülész-nőgyógyász jobban fél a szüléstől, mint egy laikus vagy kevésbé?

„Mind a kettő igaz egyszerre” – feleli. – „Egyrészt az összes lehetséges komplikáció ott volt a fejemben, másrészt viszont tudtam, ki az orvos, ki fog operálni – mert császármetszésre volt szükség – , ki a gyerekgyógyász, a műtősnő, az altatóorvos.”

Andrea pontosan emlékszik, mikor jutott eszébe, hogy vlogger lesz, és az interneten edukatív tartalmakat fog közzétenni. 

„Svédországban voltunk barátoknál, amikor kiderült, hogy várandós vagyok a második kislányommal. Szerintem még aznap mondtam a férjemnek, milyen szerencsés vagyok, hogy tudom egy csomó kérdésre a választ, ami egy nőben ilyenkor felmerül. Például tudom, hogy szaunázhatok-e, azt is, mit ehetek, mit ihatok, mi lesz a repülőn. És szeretném ezeket a tudnivalókat másokkal is megosztani.

Amikor betöltöttem a 12. várandóssági hetet, el is kezdtem csinálni a videókat, rettentően amatőr módon a kis telefonommal, de nagyon sokan nézték őket. A mai napig kint vannak a Youtube-on, és sokan rám írnak, megkeresnek. Mivel 18 hónap alatt született két gyerekem, jó ideig aztán nem volt időm foglalkozni ezzel a projekttel, de amikor már négy éve otthon voltam, azt éreztem, az agyamnak egy része bizony rászorulna egy kis stimulálásra, és kitaláltam, hogy folytatom a videózást, és online kurzusokat is csinálok, hogy strukturáltabban, korosztályokra lebontva meg lehessen találni, kinek, mire van szüksége. Így született meg a Femy, amire nagyon büszke vagyok, mert azt gondolom, hogy sok nőnek, anyának valós segítséget nyújthat. És bár ez egy igazi szerelem-projekt, azt kell mondjam, ebben az egészben sokkal, de sokkal több munka van, mint azt bárki gondolná, aki nem csinál ilyeneket. …”

De Sipos Andrea azért nem bánta meg, hogy belevágott. Szívügye a gyerekek szexuális nevelése, mert azt tapasztalja, hogy nemcsak ők, de a felnőtt páciensei is rengeteg tévhittel és információhiánnyal küzdenek, és alapprobléma, hogy nem tudják vagy nem merik nevén nevezni a dolgokat, az orvosnál például sokan konkrétan képtelenek a problémáikról nyíltan beszélni, márpedig ez a gyógyítást is akadályozza.

„Szeretnék segíteni az anyáknak, megmutatni, hogyan is kellene beszélni a lányaikkal. A testük működéséről, a menstruációról, a fogamzásgátlásról, a különféle érzetekről, tünetekről.”

Hogy mennyi kérdés, kétely van az emberekben, jól tükrözi Andrea állandóan megtelő postafiókja. Mint mondja, „brutálisan” sok levelet kap. „Sajnos sokat nem tudok megválaszolni. Egyrészt mert kicsi gyerekek mellett nincs sok szabadidőm, másrészt majdnem mindenki orvosi tanácsot kér, és nem lenne etikus látatlanban megmondani valakinek, mit csináljon, ha itt fáj, ott fáj. Diagnózishoz, ez a meggyőződésem, kell a személyes kapcsolat. Ha bejön egy beteg a rendelőbe, néha már mire leül, kitalálom, hogy mi baja lehet. Látom a mozgását, az arcát, a kisugárzását. Aztán persze meg kell néznem a korábbi leleteit, ultrahangozok, vizsgálok – na ez a folyamat nem működhet online.”

A rendelőbéli munkájának is fontos részét jelenti a tájékoztatás. Majdnem mindig az alapoktól kell kezdeni, mondja, az emberek általában, tisztelet a kivételnek, azt sem tudják, melyik szerv pontosan hol van és miként működik. „Ahhoz viszont, hogy egy betegséget, problémát el tudjunk magyarázni, nyilván érteni kellene, hogy mi az adott szerv normális felépítése, feladata. Nagyon nagy felelőssége van ebben az oktatás hiányosságainak. Gyakorta anyák hozzák a rendelőbe a lányaikat, hogy »majd a doktornő elmondja, hogy vannak a dolgok«…”

Sipos Andrea azt is hangsúlyozza: az internet, ahonnan sokan tájékozódnak, rengeteg félinformációval, és sok esetben iszonyatos hülyeségekkel is tele van. „Plusz pornóval, ami megtalálja a gyerekeket. Nagyon-nagyon hamar.

Sokszor jönnek hozzám 13-14 éves kislányokkal, akik már rendszeres nemi életet élnek. Gyakorta az az érzésem, szexelnek, de valójában fogalmuk sincs, mi történik velük, vagy mik a veszélyek, amik leselkednek rájuk. Hamarabb érnek testileg a gyerekek, de értelmileg és lelkileg nem feltétlenül.

Körülöttük minden átszexualizált, és nagyon hamar belecsúsznak a tinédzserek olyan dolgokba, amikre még nagyon ráérnének. Csak hát azt sugározza körülöttük minden, hogy ez a menő, ezt kell csinálni. Ha nem beszélgettek velük otthon, akkor minden információjuk az internetről jön. Hogy is tudnák megszűrni ezeket? Ha én könyvelési kérdésekben elakadok, felhívom a könyvelőmet. De a gyerekek nagy részének nincs kihez fordulni. A barátnőik ugyanazokról a fórumokról tájékozódnak. Én úgy látom, nagy a felnőttek felelőssége abban, őszintén, nyíltan és még időben beszélgessenek a gyerekekkel, és szűrjék, mit láthatnak, honnan tájékozódhatnak – legalább, amíg ez lehetséges.” 

Kurucz Adrienn