Kokárda, amit elvettek: „Fáj ránézni, mert azt érzem, már nem lehet az enyém”

–

Nemzeti jelképből pártszimbólum

Ma van március 15-e, bennem pedig megint horgad fel a méreg, amiért ennyire átpolitizált lett a kokárda viselése. Jól emlékszem még 2002-re. Ott kezdődött el igazán az ország megosztottsága, amikor a Fidesz a kampányában mindenkit arra bíztatott: aki őket támogatja, az hagyja magán a választásokig a nemzeti színű szalagot. Ott indultak meg a sanda tekintetek, ahogy az emberek egymás kabátját pásztázták: van-e, nincs-e? És azóta mi lett belőle… te jóságos isten.

Iszonyatosan dühít, hogy ki lett sajátítva egy olyan szimbólum, ami jóval a most regnáló hatalom előtt született, és amit ők sokunktól elvettek. Én azóta sem teszem ki. Iszonyatosan terhelt lett a szememben még úgy is, hogy azóta eltelt 23 év. És mit kaptunk ezalatt? Szeretnék bele sem gondolni. Bár tudnék nem foglalkozni vele.

Számodra mit jelent a kokárda?

Kíváncsi voltam, mások is ilyen vegyes érzéseket élnek-e meg a kokárda viselését illetően, úgyhogy erről kérdeztem a közösségi oldalam követőit. 

Etelkának már arról az ominózus választási évről is nagyon rossz élményei vannak.

„2002- ben egy idős néni világos nappal leköpött a Váci utcán, mert nem volt rajtam.”

A másik oldalról is van rémtörténet: „Évekkel ezelőtt történt. Tanárként március 14-én kokárdával a kabátomon mentem iskolába és délután haza. A metrón egy elegánsan öltözött bácsi leköpött és azt mondta dühösen, hogy az ilyenek miatt tart itt ez az ország... Nem volnék jó forradalmár, mert azóta félelemmel tűzöm ki a kabátomra... de kitűzöm."

Zsuzsának összeszorul a gyomra, mikor közeledik március 15-e. „Kisajátítottak a politikusok egy olyan jelképet (majdnem azt írtam, hogy nemzeti jelképet, de már a nemzeti szótól is hányingerem van), ami mindenkié kellene, hogy legyen, szívből, hazaszeretetből, nem pedig politikai hitvallásból. Fáj ránézni, mert azt érzem, az enyém már nem lehet. Elvették, ellopták, undorító módon kicsavarták és tönkretették azt, amit jelképez.”

„Én gyerekkoromban 13-án feltűztem és 19-ig rajtam volt, mert anyám azt mesélte, hogy '44-ben, a német megszálláskor ők dacból nem vették le, és ez nekem nagyon tetszett. Aztán mikor rendszerváltáskor az utcaseprőkön is férfitenyérnyi kokárda volt, és mindenkiről »kiderült«, hogy ő bizony ellenálló volt a szocializmusban, akkor leszoktam a kokárdaviselésről. Tanárként az iskolai ünnepélyre tűztem ki, és a zsebemben volt még vagy fél tucatnyi, ha valamelyik eszefüttyöcske az osztályomban elfelejtette volna. Régebben minden külföldi utamon volt a hátizsákomra kötve egy pici nemzetiszínű szalag... jó ideje az sincs” – meséli Katalin.

Mónika évekig nem hordta, mondván: róla senki ne gondolja, hogy a regnáló hatalmat támogatja. Aztán egy ponton nagyon dühös lett. „Mégis, mit képzelnek, nem sajátíthatják ki ezt a jelképet! Azóta újra hordom. Mert én is magyar vagyok, akkor is, ha ennek a rendszernek nem vagyok eléggé az. Most be is fogom a szám, megyek, szülök kettőt” – ironizál keserűen.

„2002-ben csatlakoztam a Fidesz mozgalmához, tovább hordtam. Tizedik éve nem teszem ki. Rohadjanak meg” – írja más.

„Utálom, hogy bármit teszek, az politikai állásfoglalás”

– mondja Andrea. – „Ha a Nemzetibe megyek, az jobboldaliság, majd baloldaliság, most újra jobboldaliság. A Margit-szigeten a balosok vannak, fűre ülni liberális, kokárdát hordani fideszes. Hát, én teszek rá magasról, és a Margit-sziget füvén fogok kokárdát viselve megnézni valami Nemzetis előadást a YouTube-on. El a politikai kezekkel az ünnepeinktől, köztereinktől! Mert magyarnak lenni és megünnepelni a márciusi ifjakat, az nem magyarkodás!”  

Anna 2002 óta nem hord kokárdát. „Középiskolás voltam akkor, egyházi gimnáziumba jártam, ahol több tanár is nonstop nyomta a fideszpropagandát, de valami nagyon gusztustalan módon. Azóta bennem a kokárda nagyon negatív emlékeket idéz fel.”

Rita azt mondja, neki nagyon sokat jelent a nemzeti színű szalag, úgyhogy ő úgy véli: azt igenis vissza kell vennünk. „Nekem könnyű, külföldön élek, így más okból néznek rám furcsán, ha kitűzöm. De például tavaly inkább kokárdának öltöztem március 15-én, zöld nadrágot és piros-fehér csíkos pólót viseltem, és repesett a szívem.” 

Havas Juli író kapcsolata mindig ambivalens volt a kokárdával. „Gyerekkoromban tiltott jelkép volt Romániában (akár börtön is járhatott volna érte), a szüleim egy apró piros-fehér-zöld szalagot dugdostak egy fiókban, és én rettegtem, hogy majd jönnek házkutatásra, és elviszik őket. Mármint nem a szalagot, hanem a szüleimet. A szalagot nem bántam volna, ha rekvirálják, mert azóta is görcsbe ugrik a gyomrom, ha a fiókra gondolok.”

Eszter számára a szabadságot ma már az jelenti, ahogy a repülővel elhagyják az ország légterét.

Edit emlékszik arra, amikor még egészen más üzenete volt a kokárdának: „Az átkosban, a '80-as évek elején a március 15. ünneplése a Petőfi-szobornál, kokárdával már ellenzéki tettnek számított. Nem volt kötelező az iskolában sem a viselése, szinte renitensnek számított, aki feltette. Akkor büszkén gyártottam és osztogattam egészen addig, amíg a Fidesz ezt is einstandolta. Azóta is a fiókban öregszenek az egykor büszkén viselt gyönyörű kokárdák.”

Viki csak és kizárólag 15-én veszi fel a kokárdát. „Mert ahogy a Jóisten, úgy a kokárda (és a történelmünk) a miénk is, és nem veheti el ez a trágya banda” – vallja.

Zsombor irigykedve nézi más nemzetek szimbólumait, és irtózatosan sajnálja, hogy Magyarországon elvették tőlünk a kokárda konfliktusmentes hordásának lehetőségét, olyan méltatlan szerepbe került idehaza a nemzeti színű szalag.

A Budapest belvárosában lakó Bella arról számol be, hogy feléjük alig látni kokárdát viselő embert. A hétvégére (ami gyakran hosszú ezidő tájt) szeretnek Bécsbe utazni, ahol viszont a szállodákban egy táblával mindig külön köszöntik a magyarokat március 15-én.

Nem adom!

Szerencsére nem lehet mindenkitől elvenni. A Virágnyelven blog szerzője írta: „Hédi lányom valamiért extrán magyar érzelmű, ha lehet ilyet mondani. A jóisten tudja, miért, pedig csak 3 éves volt, amikor végleg elhagytuk Magyarországot. Büszkén viseli a kokárdát itt is, ha kell, ha nem.”

Erika nem hajlandó odaadni azt, ami neki fontos, így kreatív módszerrel próbálja kijátszani a tolvajlást.

„Én akkor úgy éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, ami fontos. Ezért sokáig nem hordtam semmit. Mostanra készítettem magamnak alternatív megoldásokat: fülbevalót, karkötőt, kismadaras kitűzőt.”

Hacsek Zsófia antropológus gondolatai: „A kőszívű ember fiai és úgy en bloc Jókai hardcore rajongójaként, vérbeli romantikusként, Petőfiből OKTV-zőként, A királyné és a kokárda című elbeszélés szerzőjeként (amely Jókai Mór és Laborfalvi Róza kapcsolatának kezdetéről szól), számomra evidens, hogy a kokárda mindenkié. Ja, meg azért is, mert nem szeretnék túl nagy jelentőséget tulajdonítani semminek, amit Orbán Viktor mond – és ez nemcsak a kokárdára igaz, hanem minden más alkalomra is, amikor kijelenti, hogy ki tartozik a nemzethez, és ki nem.” 

Bántalmazó helyzet

Mint látható: van, aki azt mondja, számára tönkretették a kokárda jelentését, és olyan is akad, aki nem hagyja, hogy ezt is elszedjék tőle. Engem ez az egész helyzet egy hosszan tartó abuzív viszonyra emlékeztet. Rettenetesen nehéz és hosszadalmas folyamat, amíg visszaszerzi az ember az egészséges kapcsolatát azzal, amije volt. Mielőtt mások kárt tettek benne úgy, ahogyan ez a rendszer kisajátította, a saját politikai céljaira használta fel a kokárdát, vagy ahogy a nemzeti szóval takaróznak.

Igen, vissza kell szereznünk azt, ami a miénk volt egykor. Muszáj, hogy ne költözzön görcs a gyomrunkba attól, ha meglátunk egy piros-fehér-zöld színű lobogót. Szívből hiszem, és bízom benne: együtt meg tudunk gyógyulni majd ebből a traumából. De nem lesz könnyű.

És számodra mit jelent a kokárda? Írd meg nekünk kommentben.

Fiala Borcsa